Szűk másfél hónapja sikerült utoljára nyerni a Juventusnak idegenben még a Lecce vendégeként, habár sajnos a hazai eredmények sem lettek sokkal fényesebbek február során. A márciust egy olyan csapat vendégeként kezdi meg a fekete-fehér együttes, melynek identitása a leginkább forrt egybe az általa képviselt régióval magával. Egy olyan történelmi léptékű, gazdasági és kulturális ellentétről van szó, melynek mentén Olaszországot is sokszor e két részre szokás osztani: Észak-Olaszország a gazdaságilag fejlettebb, míg a Dél-Olaszország a szegényebb és elmaradottabb, mely sokszor szül ellentétet az országrészek között. Ennek az ellentétnek egyik legfőbb megtestesítője és képviselője Nápoly, ezáltal a városban található csapat szurkolói is. Ezen a héten a Napoli ultrái kerülnek bemutatásra.

Mielőtt rátérnénk a Napoli-szurkolókra magukra, fontos, hogy kicsit jobban megismerjük az Észak-Dél-ellentétet Olaszország esetében. Habár gazdaságilag mindenképp az egységes Olaszország 1861-es megszületésével szakadt le az egységesen Mezzogiornónak is nevezett Dél-Olaszország, a kulturális különbségek azonban már az ókorban is érződtek, ugyanis a térség a Római Birodalom térhódítása előtt javarészt a görög kolónia része volt (melynek kulturális és nyelvi jegyei még a mai napon is jelen vannak), majd Birodalom felbomlását követően követően bizánci, normann, illetve Szicília révén muszlim fennhatóság alá is került. Maga Nápoly is viszonylag sokáig idegen fennhatóság alatt állt, sokszor olyan nagyhatalmak, mint Spanyolország és Franciaország hatalmi harcának színtereként. Habár középkor folyamán a déli régióra az egységesebb államok voltak a jellemzők, mégis az északi városállamokban jelentek meg a különböző technológiai és ideológiai innovációk, mely erős kereskedelemmel párosult. Mindezek mellett a leszakadás nem volt az egységesítésig ennyire erős, hiszen kevesen tudják, hogy az első olasz vasútvonalat például nem északon adták át, hanem a Nápoly-Portici vonalon 7,64 km hosszan, a Két Szicília Királysága alatti periódusban. A félsziget egységesítését követően szinte az összes gazdasági és politikai hatalom északon összpontosult elsősorban az „Ipari háromszögnek” nevezett Genova, Torinó és Milánó révén annak ellenére, hogy Két Szicília Királysága volt a messze legnagyobb kiterjedésú szuverén állam félszigeten fennhatósága alatt tudva szinte a teljes mai Dél-Olaszországot. A leszakadást tovább etősítette a a II. világháború utáni ipari fellendülés, mely szintén az északi régiót érintette.

A gazdasági egyenlőtlenségek természetesen komoly feszültséget szülnek a lakosok között is, a déli részen élő emberek sokszor elégedetlenségüket fejezik ki ezzel kapcsolatban, míg az északi lakosok sokszor degradálóan beszélnek a Campania, illetve attól délebbre található régiókról. Ennek okán sokszor lehetett olvasni területi alapú rasszista megnyilvánulásokról, nem egy esetben futball-mérkőzéseken, sőt politikai színtéren is: Matteo Salvini, Olaszország jelenlegi miniszterelnök-helyettese és belügyminisztere politikai karrierjét a Lega Nord (Északi Liga) nevű párt élén egy olyan mozgalommal kezdte, melynek során az északi és déli országrész különválásáért kampányolt mondván, hogy Dél-Olaszország csak a pénzt viszi az államkasszából. Futball-szempontból az egyik legismertebb példa erre a megosztottságra az 1990. július 3-án lejátszott világbajnoki elődöntő Olaszország és Argentína között. A Nápolyban rendezett mérkőzésen egyes hírek szerint a kilátogató közönség egy része kifütyülte az olasz himnuszt, ráadásul a városban akkor már félisten státuszba kerülő Diego Maradona pályára lépése is megosztotta a szurkolókat. Az Azzurri tizenegyespárbajt követően esett ki a dél-amerikaiak ellen, később az olasz kapus, Walter Zenga maga is megjegyezte, hogy a stadionban uralkodó légkör pszichésen negatív hatással volt a csapat játékára: „Ez hatással volt ránk. Nehéz ezt néhány szóban elmagyarázni, de Rómából jöttünk, ahol öt győztes meccset játszottunk kapott gól nélkül. Az nem érdekelte a stadionba látogatókat, hogy ki Roma-, Lazio-, Inter- vagy Juventus-szurkoló, teljes volt a támogatás felénk 90 percen keresztül. Ezt követően megérkezünk Nápolyba, Maradona mond néhány dolgot, és a hangulat azonnal megváltozik. Nem tekinthetjük ezt mentségnek arra, hogy Argentína legyőzött minket, de az érzés mégis más volt.”

Szinte említeni is felesleges, hogy ez a lokálpatriotizmus a Napoli-szurkolók identitásának is egyik legfőbb alapkövét képezi. Mimmo Carratelli újságíró szerint a klub „összekeveri és tömöríti a nagyon különböző embereket, a jó negyedekből származó és a munkásnegyedekből származó nápolyiakat. A Napoli mindenki csapata, ami közös, az a csapat iránti szenvedély: a szurkolás olyan csúcsokat döntöget, hogy egyes alkalmakkor a szurkolók kiabálását a nápolyi Federico II. Egyetem szeizmográfjai földrengésként regisztrálták.” A nápolyi szurkolók déli büszkesége kifejeződött nemzetközi színtéren is egy 2011-es BL-mérkőzésen, amikoris kifüggesztettek egy konföderációs zászlót. A Washington Postnak egy nápolyi származású amerikai irodalomprofesszor a következőket mondta ezzel kapcsolatban: „Legyőzött nép vagyunk. Valaha gazdag és független nemzet voltunk, aztán jöttek északról, meghódítottak minket, és Rómába vitték a vagyonunkat és a hatalmunkat.”

A Napoli ultrái a a Maradona két külön részén, a Curva A-ban, és a Curva B-ben foglalnak helyet. A szervezett nápolyi szurkolóbázis gyökerei az 1970-es évek elejére nyúlnak vissza, egész pontosan 1972-re, amikor a kollektív csalódottság következtében több ezer szurkoló kezdett hangot adni elégedetlenségének. Az 1972/73-as Serie A szezonban a Curva B-n belül először alakult meg az Ultras csoport, amely főként Nápoly Fuorigrotta és Sanità nevű városrészeiből érkező szurkolókat egyesítette, egy mindössze 14 éves Gennaro Montuori nevű srác vezetésével, aki később Palummella néven lett ismert. Megalakulásukat követően nem sokkal az Ultras csoportja egyesült a Stadio San Paolo Curva A-ban megalakult Commandosszal, melynek következtében egységesítették nevüket Commando Ultràra. Ezt követte egy újabb, utolsó névváltoztatás, mely a Napoli ultrák egyik legikonikusabbja lett: Commando Ultrà Curva B (C.U.C.B.). Az egységes csoportot Palummella vezette, melyből szinte egy valóságos céget hozott létre saját székhellyel, valamint a klubbal való kiváltságos kapcsolattal. Vezetésével a C.U.C.B., egy havi magazint is elindított Ultrazzurro néven, amely elérte a 20000-es eladott példányszámot, sőt, ezen felül Palumella még saját TV-műsort is indított Un'ora in curva B (Egy óra a Curva B-ben), amely körülbelül 900000 embert vonzott epizódonként. Az évtized végén alakult egy másik jelentős, sokkal radikálisabb vonalat képviselő csoport, a Fedayn EAM 1979 (Estranei alla Massa – Tömegen kívüliek). A kezdetektől fogva jellemzők voltak rájuk a más csoportokkal való rendszeres összecsapások, de ragaszkodtak mindig a tisztességes körülményekhez. Kezdeti mottójuk ez volt: „Egy romokban heverő világban állunk.”

1981-ben az Ultrasból kiválva alakult meg a Blue Lions, mely ideológiában és működésben nem tért el különösen az eredeti csoporttól. A ’80-as években ők voltak a legjelentősebb csoport, illetve az első Scudetto időszakához kötődő Teste Matte és Brigata Carolina, mely leginkább a város Quartieri Spagnoli nevű részében élő ultrákat egyesítette. A ’90-es évek elejéről említést érdemel a Mastiffs, akik azóta is a Curva A szerves részét képezik. 1992. szeptember 30-án a Blue Lions feloszlik, és korábbi tagjaiból megalakul a Vecchi Lions nevű csoport, akik szintén a Curva A-ban szoktak helyet foglalni. 1997-ben a szurkolók több ízben tüntettek a klub ellen, mely a csoportok között is szült ellentéteket, melynek hozományaként megszületett az Ultras ’72 nevű csoport, melynek vezetését már nem egy konkrét személy, hanem inkább egy elnökség látta el. Egy évvel később Palummella is búcsút int a C.U.C.B.-nak, helyét egy Giorgio Ciccarelli nevű szurkoló veszi át, aki nem sokkal később, 2000. május 5-én elhunyt. Hiányát a csoport nem tudta kiheverni, 2002-ben a C.U.C.B. is feloszlott. A mai napig is aktív, meghatározó csoportok a korábban említettek közül a Vecchi Lions, az EAM, a Mastiffs. Említést érdemel még az új évezredben akakult csoportok közül a Nuova Guardia és a Spirito Libero.

A mai mérkőzés apropóján túl, a bevezetőben említett észak-dél ellentét okán is a Juventusszal kell kezdenünk a gyűlölt csapatok és szurkolótáborok sorát. Torinó városa, valamint ezen belül a Juventus és az Agnelli-család megtesíti a nápolyiak számára mindazt a gőgöt és felsőbbrendűség-érzést, ami történelmi és gazdasági háttérből fakad. Ha csak a pályán elért eredményeket nézzük, akkor összehasonlíthatatlan a két csapat trófea-gyűjteménye, azonban így is több alkalommal voltak egymás közvetlen riválisai a Scudettóért folytatott harcban. Ne felejtsük el, hogy a zsinórban 9 megnyert bajnoki cím során több alkalommal a Napoli lett az ezüstérmes, egy alkalommal a saját kezéből engedte ki a győzelmet az együttes még Maurizio Sarri vezényletével, ezek a kudarcok pedig csak még erősebbé tették a gyűlöletet a Juventus iránt, ráadásul ott van még Gonzalo Higuaín átigazolási ügye is korábbról. A két csapat szurkolótábora között is több alkalommal voltak összetűzések, esetenként lőfegyvereket is bevetve. A ’90-es évek első felében egy összecsapás alkalmával mindkét oldalon egy-egy szurkoló lövések általi sérülést szenvedett, az ügy hozományaként pedig mindkét oldalról történtek letartóztatások. Az 1995/96-os szezon során egy Civitavecchiából származó Juventus-szurkolót tizenhárom alkalommal szúrtak combon egy bicskával, egy bárban állt a San Paolo közelében. A Napoli-Juventus 2010/11-es szezonban megtartott mérkőzésére néhány Juventus-csoport rengeteg maszkkal és szemeteszsákkal jelent meg, utalva ezzel a rossz nápolyi higiéniás állapotokra. A szóban forgó mérkőzésen válaszul a hazaiak tíz papírbombát dobtak a Juventus-szektorba, melyet ennek következtében a hatóságok kiüríttettek a sérülések elkerülése végett. A két csapat szurkolói között a gyűlölet mit sem csillapodott az évek során, a jóízlés határát átlépve a Drughi a 2013/14-es szezon során egy kitörő Vezúvot ábrázoló rajzot reprezentáltak a Juventus Stadiumban, a nápolyi szurkolók pedig számos alkalommal énekelnek Liverpoolt éltető dalokat az angol klub sálját lengetve, utalva ezzel is Heyselre.

A Juventuson túl szinte az összes északi csapatot, valamint szurkolótáborukat írhatnánk az ellenségek sorába, melybe természetesen a Lazio is beletartozik, a közös szín ellenére is. Mondani sem kell, itt is beszámolhatunk súlyos sérülésekről, például az 1996/97-es szezonból, amikor Nápolyban megkéseltek egy Lazio-szurkolót és egy rendőrt. Azon a mérkőzésen a nápolyiak a Lazio szurkolói felé a „Büszkeséggel tölt el minket, hogy ultrák vagyunk: a Nordnál ez tölti meg a pénztárcánkat”. Egy évvel később sokkal súlyosabb összecsapások történtek a két tábor között. A 2000-es évek elején több alkalommal voltak komoly harcok a mérkőzések előtt a San Paolo közelében, egy alkalommal a stadionban a Napoli-szurkolók még rakétát is lőttek a laziale-szektorba.

Habár a régióban egyeduralkodónak számít, a Napoli szurkolói számos campaniai riválissal van rossz viszonyban (a Salernitana-szurkolókkal való ellentétről a korábbi, erre vonatkozó részben lehet bővebben olvasni). Érdekes módon a Cagliari szurkolóival is ellenséges viszonyt ápolnak a Partenopei szurkolói annak ellenére, hogy a „kitaszítottság” akár össze is kovácsolhatná őket, hiszen ennek Szardína is a tárgyát szokta képezni. A történelem egy pontján meg is volt a lehetőség a testvérvárosi kapcsolat kiépítésére, egész pontosan 1990 novemberében. A két csapat Nápolyban megtartott mérkőzése előtt a campaniaiak telefonon felajánlották a barátság lehetőségét, azonban ez nem történt meg, válaszul pedig a legkülönbözőbb sértegetésekkel fogadták a szárd szurkolókat: tárgyak dobálásával és palackzúzással, ráadásul két cagliari fiút még meg is vertek. 1997. június 15-én Nápolyban rendezték meg a Serie A-ba való feljutásért a Cagliari-Piacenza mérkőzést, mintegy 18000 szigetországi és 2500-3000 Piacenza-szurkoló jelenlétében. A nápolyi „házigazdák” a buszokat, mely szardíniaiakat szállították a stadionba folyamatosan palackokkal, láncokkal, téglákkal, és botokkal támadták. A buszok körül zsongó mopedek miatt komoly incidensek törnek ki az állomáson és a stadionban, amelyeket szintén nápolyiak okoztak.

Baráti csapatok közül érdemes említést tenni a Genoához kötődő – időközben felbontott – barátságról, illetve az Ancona szurkolóival ápolt, mai napig is aktív testvérvárosi kapcsolatról. A Marche régióban található város szurkolóival minden nyáron találkoznak a Napoli ultrái, ahol részt vesznek egy helyi, 2005-ben elhunyt vezérszurkoló számára rendezett emléktornán. Baráti szurkolók közé tartoznak a Palermo és a Catania szurkolói, annyi érdekességgel, hogy a két nápolyi kanyar a két ellentétes csapattal alakított ki baráti viszonyt: a Curva A-hoz a Catania ultrái állnak közelebb, míg a Curva B a Rosaneróval van jó viszonyban.

Felhasznált források: PianetaEmpoli.it, Wikipedia.it, UltrasNapoli.it, JetSetTimes.com, FootballWhispers.com