A szezon eddigi talán legfontosabb mérkőzése vár a Juventusra Milánóban holnap este. Amennyiben a csapat komolyan gondolja Scudettóról szőtt álmait, mindenképpen nyernie kell, de minimum ponttal kell távoznia a lombard fővárosból, hogy tartani tudja a lépést az éllovas Interrel, mely eggyel kevesebb lejátszott mérkőzés ellenére is vezeti az olasz pontvadászatot. A Zebráknak a szezon során egyszer már sikerült a San Siróban győzni a Milan vendégeként, a Nerazzurri ellen azonban sokkal nehezebb dolga lesz Allegri fiainak, már csak a mérkőzés tétje miatt is. A hazai csapat várhatóan meg is fog kapni minden támogatást szurkolóitól, hiszen ha a mérkőzés tétje önmagában nem lenne elég, az egyik legnagyobb és egyben leggyűlöltebb rivális érkezik hozzájuk a Juventus személyében. Ezen a szurkolókat olasz szinten kiemelkedő, központilag irányított szervezettség jellemzi, mely gigantikus méretű koreográfiák elkészítésére ad lehetőséget, ráadásul hozzájuk kötődik az egyik legikonikusabb tárgy, amit szurkolók valaha is a stadionba csempésztek Olaszországban. Ezen a héten az Inter ultráit ismerhetitek meg közelebbről, a mérkőzés apropója okán egyúttal a Juventusszal való rivalizálást, és a Derby d’Italia történetét is. 

A szervezett szurkolás koncepcióját a San Siro északi kanyarjában még a Grande Inter időszakában vezették be maga Helenio Herrera javaslatára. A két első csoport a Moschettieri, majd az Aficionados voltak, azonban a klasszikus értelemben véve ők még nem számítottak ultra-csoportnak. Mint ismert, Olaszország ultra-mozgalmának bölcsője Milánóban található a Milan-szurkolókból álló Fossa dei Leoni 1968-as megalakulásával, azonban nem kellett sokat várni, hogy a város kék-fekete felében is megalakuljanak az első ilyen jellegű csoportok. Az Inter ultráinak zöme a San Siro északi kanyarjában találhatók, azonban néhány kisebb csoport a Curva Sudot választotta helyszínéül, mint például a Banda Bagaj és a Templari. Az első, és mai napig az egyik legjelentősebb csoport 1969-ben alakult Boys San néven, akik a '70-es évek elején a Boys 11 Aces transzparens mögött sorakoztak fel. Később nevet változtattak Boys-Le Furie Nerazzurre-re, majd 1975-ben visszatértek az eredeti, ma is ismert Boys S.A.N. névhez (Squadre d'Azione Nerazzurra, mely Benito Mussolini akcióosztagaira utal).

A csoportot néhány fiatal fiú alapította, nevét a Boyról, egy pajkos kisfiúról kapta, aki az Inter klubújságjában megjelent néhány képregény főszereplője volt. A pontos születési dátum 1969. január 26., amikor egy bolognai idegenbeli kirándulásról visszatérve néhány szurkoló, akik nem értettek egyet az Inter Club Fossati elnökével, megalapította saját csoportját. A Boys, már a kezdetekkor kitűnt szervezettségével és erős közösségével, ugyanis már a ’70-es években is követték a csapatot szinte az összes idegenbeli mérkőzésre. Az időszak jelentős csoportja még a Ultras volt, mely szintén jelen van még a mai napig, illetve az 1977-es alapítású Milano Nerazzurra. Már ebben a kezdeti időszakban sikerült többször összetűzésbe kerülni a Sampdoria, Torino, Atalanta és Milan ultráival, mely évtizedekre megalapozta az elmérgesedett viszonyt ezen csapatok szurkolóival.

A Boys az 1980-as években élte fénykorát, mely túlél több konfliktust más Nerazzurro ultra-csoportokkal, mint például a Potere Nerazzurro, akik a kanyart is kénytelenek elhagyni, ez azonban utat nyit a Forever Ultras felemelkedésének. Az évtized elejét komoly összetűzések jellemezték elsősorban a Milan szurkolóival, azonban a két fél közötti 1983-as megnemtámadási szerződése ezt hosszú távon konszolidálta. Ezen időszak említésre méltó csoportjai a Viking, az Irriducibili és a Brianza Alcoolica.  

Egy másik történelmi jelentőségű csoport még az 1986-ban létrehozott Skins volt,  ők azonban négy év után feloszlottak a Curva Nord többi frakciójával való félreértések és mindenekelőtt a csoport szélsőséges erőszakosságából fakadó elnyomás miatt, mivel nyíltan neonácik voltak. Az egykori tagok közül sokan csatlakoztak az Irriducibilihez, amely jelenleg a Curva Nord leginkább politikai ideológiához kötött csoportja. Az évtized során komoly fejlődés volt tapasztalható a koreográfiák terén is. Ennek másik oka, hogy a ’80-as évek erőszakhullámait követően a ’90-es években némi javulás történt e téren a korábbi részekben megírt szankcióknak köszönhetően, így több energia maradt a látványosabb koreográfiák megtervezésére. 1997-ben egy kétes ügy rontja a Curva Nord renoméját, ugyanis három vezető szurkolóját letartóztatják kábítószer-kereskedelem miatt. Ezen időszak alatt más konfliktusok is jellemzik a csoportokat, ugyanis a Nord egyik vezéralakja, Franco Caravita ki szeretné takarítani a szélsőjobboldali elemeket a kanyarból. Ennek hozományaként tilos lesz a kelta- és horogkeresztek, valamint egyéb szélsőjobboldali szimbólumok kihelyezése. Caravita további kezdeményezéseinek nyomán létrejön egy ún. irányítóbizottság, mely központibbá és szervezettebbé teszi a főbb csoportok mindennapjait, mely többek között még kompaktabb koreográfiákat eredményez.

2000-ben a szervezettség újabb fokaként a Curva Nord elindítja hivatalos újságát, L'Urlo della Nord néven, mely 2023. január 4-től Secondo Anello Verdeként jelenik meg. A kétezres évek elején létrejövő legismertebb csoportok a Pitbull Crew Milano és a Squilibrati Milano. A Calciopoli okozta hegemónia következtében a szurkolói élet is tovább élénkül, melynek hatására a szurkolói csoportok a jobb a menedzsment, a szurkolói szervezés és a koreográfiák jobb összehangolása érdekében egyesültek a Direttivo Curva Nord Milano 1969 zászlaja alatt.

A híres Triplete utáni időszakot követően a csapat egy több évig tartó középszerűségbe süllyed, mely kissé csökkenti a szurkolók lelkesedését is, mely egy folyamatosan gyülemlő feszültséggel párosult. Ennek egyik manifesztációja a 2015. február 1-én játszott Sassuolo elleni vereség volt, amikor az Inter ultrái dühödten visszadobták Guarin és Icardi által hozzájuk vágott mezeket. A közelmúlt sikerei közepette is fekete napként került be az ultrák emlékezetébe 2022. október 29-e, mely a Boys egyik vezéralakjának a meggyilkolását okozta. Vittorio Boiocchi, akit mindenki csak lo Zio-ként (A Nagybácsi) ismert, hazafelé tartott nem sokkal az Inter-Sampdoria meccs kezdete előtt, melyet otthon szeretett volna megnézni.

A háza előtt egy motorkerékpár haladt el, rajta két férfival, egyikük egy 9mm-es géppisztollyal lelőtte. Boiocchit azonnal kórházba szállították, azonban hamar belehalt az öt lövésbe, mely a mellkasát és a nyakát érte. Lo Ziónak több ellensége is lehetett, hiszen élete mintegy harmadát, 26 évet rácsok mögött töltött különböző bűncselekmények miatt, melyek között szerepelt drogkereskedelem, illegális fegyvertartás, emberrablás és bankrablás is. Alvilági kapcsolatai voltak a szicíliai, pugliai és calbriai maffiával is. Bűnügyi múltja miatt a San Siróból, és annak 2 km-es kerületéből is ki volt tiltva, így társaival a Barettóban, a Boys híres találkozó helyén tudta tartani a kapcsolatot. A hír hallatára az Inter ultrái eltávolították az összes drapériát a kanyarból, és félidőben kivonultak a stadionból, hogy meggyászolják híres társukat.

Amikor az Inter, és azok szurkolóinak legnagyobb riválisairól beszélünk, természetesen rögtön a Madonnina jut az emberek eszébe. Mivel erről bővebben lehetett olvasni a Milan ultráiról szóló részünkben, így nem szeretnénk magunkat megismételni, ráadásul nem sokkal lemaradva ott van a Juventus a gyűlölt ellenfelek között, sőt, feltehetőleg egyes szurkolók számára a Bianconeri még talán jobban utált csapat is, mint a városi testvér. Talán felesleges is említeni, hogy az érzés kölcsönös, történelmi távlatokban nézve is mindkét félnek meg vannak a maguk sérelmei a másik felé, olyan események formájában, mely nem egyszer a bajnoki cím sorsáról döntött. De honnan és mikor kezdődött mindez? Az Inter és a Juventus találkozója gyakran egy gazdasági és politikai rivalizálás manifesztációként jelent meg, amely Milánó és Torinó, Északnyugat-Olaszország legnagyobb városai között húzódott, melyet fokozott a tény maga, hogy a két klub az akkori Olaszország két legjelentősebb gazdasági dinasztiájának, a Moratti, illetve az Agnelli családnak a kezében volt.

A kifejezést 1967-ben Gianni Brera, a 20. század egyik leghíresebb olasz sportújságírója alkotta meg, hogy ezzel is jelezze két olyan csapat összecsapását, amelyet annak ellenére, hogy két különböző városban, sőt régióban élnek, joggal lehet derbinek nevezni. A kérdésre válaszolva, hogy miért ez az ország derbije, ezt válaszolta: „Ezer és egy oka van. Először is a szív oka, mert ők a legnépszerűbb klubok Olaszországban a szurkolók és a klubok körében mindenhol. Még a félszigeten kívül is.” Csak később kezdték úgy is tekinteni az Inter-Juventus mérkőzést, mint az akkori Olaszország két legtöbb trófeával és szurkolóval rendelkező csapata, valamint azon kevés csapatok egyike, amelyek soha nem estek ki a Serie A-ból.

Az igazi rivalizálás már egész korán, az 1930-as években kezdődött, amikor a két klub folyamatosan a Scudettóért küzdött az akkori fő rivális, a Bologna mellett. Emlékezetesre sikerült az 1967. június 1-re eső utolsó forduló a bajnokságban: a 48 ponttal listavezető Inter Mantovába utazott, míg a 47 ponttal második helyen levő Juventus a Lazióval játszott. A Juventus Bercellino és Zigoni góljaival nyer, míg az Inter kikapott, így az utolsó fordulóban előztek a Zebrák, megnyerve ezzel a klub 13. bajnoki címét. A Grande Torino tragikus sorsa után, az olasz futball a három nagy északi olasz klub rivalizálásával telt el.

Ezen időszakban kiemelkedik az 1960/61-es bajnokság véghajrája, mely megalapozta az egészséges rivalizálás gyűlöletté való átalakulását. A bajnokság során e két csapat küzdött a bajnoki címért, ez volt Herrera első szezonja a Nerazzurrinál. Az Inter a szezon első Derby d'Italiáján 3-1-re legyőzte a Juventust, és a szezon közepén négypontos előnnyel a tabella élére állt a Bianconeri előtt, majd váratlan formahanyatlásba kezdett, és a Zebrák tavaszra megelőzték őket. Kulcsfontosságúvá vált ezáltal az április 16-ra tervezett derbi.

A négy pont előnnyel rendelkező Juventus a Stadio Comunaléban fogadta ellenfelét, a mérkőzés tétje következtében a stadion csordulásig megtelt, sőt bőven a hivatalos férőhely felett volt a jelenlevők száma. A stadionban olyan sokan voltak, hogy egyesek csak a partvonal mellett tudtak elférni, lényegében alkalmatlanná vált a közeg futballmeccs rendezésére, néhány Juve-szurkoló szó szerint Herrera mellett ült az Inter kispadjánál. Harminc perc játék után Carlo Gambarotta játékvezető úgy döntött, hogy ilyen körülmények között nem lehet lejátszani a mérkőzést, a szabályok értelmében az Inter 0-2-es eredménnyel megkapta zöld asztalnál a győzelmet, újra nyílttá téve a bajnoki címért folyó harcot. Ahogy várható volt, a Juventus fellebbezett a döntés ellen, amit általános meglepetésre a bíróság helyben hagyott és elrendelte a mérkőzés újrajátszását, feltehetőleg Umberto Agnelli hathatós közbenjárásának köszönhetően, aki ezidőtájt az Olasz Labdarúgó Szövetség elnöki tisztségét is betöltötte. A Nerazzurri ­– amely időközben visszaelőzte a Juventust – módon a bajnokság vége felé kikapott a Cataniától, ezzel gyakorlatilag a Juventus kezébe adva a bajnoki címet, így derbi újrajátszása alkalmával, mintegy tiltakozásul a bíróság döntése ellen, Herrera az ifi csapatot küldte ki Bonipertiék ellen, Angelo Moratti elnök utasítására. Az eredmény egy megszégyenítő 9-1-es győzelem lett a Juventus javára (Sivori egyedül hat gólt szerzett), mely azóta is a legnagyobb mértékű különbségű győzelem a két csapat párharcában.

Az elkövetkezendő pár évtized viszonylag csendesen telt, a rivalizálás a ’90-es évek második felében éledt újjá a két csapat újboli felemelkedésével, sokszor ismét bajnoki címekért folyó párharcokban, Massimo Moratti megjlenésével. Ebből az időszakból emlékezetes az 1997/98-as szezonban Torinóban lejátszott derbi négy fordulóval a bajnokság vége előtt. Az élen álló Bianconeri mögött mindössze egy ponttal volt lemaradva az Inter, aki Ronaldo személyében világ legjobb csatárát tudhadta sorai között.

A hazaiak Del Piero révén vezetést szereztek, azonban a mérkőzés nem erről maradt emlékezetes, hanem egy véleményes elmaradt tizenegyes miatt, melyet a vendégek kértek számon, ugyanis szabálytalanságot véltek felfedezni Iuliano és Ronaldo között utóbbi kárára a hazaiak tizenhatosán belül. Az ügy akkora botrányt kavart, hogy még az olasz parlamentben is vitát szított. A média is tovább fűtötte a kedélyeket, és mondani sem kell, a szurkolók között is újra fellobbant a régi viszály. Még közelebb került a bajnoki címhez az Inter 2002. május 5-én, hiszen csak annyit kellett volna tenni, hogy pontelőnyét megőrizve nyerjen a Lazio vendégeként. A két csapat szurkolói közötti baráti viszony hatására még a Lazio-hívek is a kék-feketéknek szurkoltak a stadionban, akik az előny megszerzésének tudatában már a kezükben érezhették a trófeát, azonban a mai napig érthetetlen leolvadás következtében 4-2-re elvesztették a mérkőzést. Lippi fiai 2-0-ra nyertek Udinében, ezzel előzve az utolsó fordulóban. Az említett bajnokság epilógusa olyannyira bevésődött a kollektív emlékezetbe, hogy azóta a „május 5.” az olasz labdarúgás történetének egyik szimbolikus dátumává vált, és többek között a kispadon zokogó Ronaldóról marad emlékezetes.

A pár évvel később kirobbanó Calciopoli-botrányt és annak végkifejletét a két csapatra nézve feltételezhetően egy Juventus-szurkolónak sem kell bemutatni, ha meg kell jelölni egy eseményt, mely visszafordíthatatlanul egymásra haragította a feleket, akkor talán ez lehet az. Természetesen ez a történelmi rivalizálás a szurkolók egymáshoz való viszonyában is megjelenik, mely több összecsapáshoz vezetett a múltban. Az 1994/95-ös szezonban egy verekedés során a Juventus ultrái elvették a vendégek három csoportjának transzparensét, melyeket a Curva Scireában helyeztek el. Az Inter-Juve 2002/03-as összecsapásai során több késelési kísérlet is történt.

A rivális szurkolók közül fontos még említést tenni az Atalantáról. Már az ultrák hőskorának számító ’80-as években is történt több komolyabb incidens a két tábor között, 1990-ben pedig a rendőrségnek még könnygázt kellett alkalmazni a szurkolók oszlatására. Az 1995/96-os szezonban lejátszott bergamói mérkőzésen, amikor is a hazaiak egyenlítésénél elkezdték a szurkolók dobálni egymást különböző tárgyakkal. A két szurkolótábor összecsapásához köthető az új évezred egyik legikonikusabb „haditrófeája” is, mely valaha olasz stadionba bekerült. A 2000/01-es szezonban a Milan az Atalantát fogadta.

Ezidőtájt jellemző volt, hogy az Atalanta ultrái tömegesen, robogóval jártak Milánóba mérkőzésekre. A találkozó kezdete előtt a San Sirónál összetűzésre került sor a két tábor között, az Inter ultrái pedig zsákmányként megszerzik az egyik bergamói vezérszurkoló mopedjét, melyet valahogy bejuttatnak a stadionba. Mindenki ledöbben, amikor a Curva Nordban egyszer csak megjelenik a furcsa tárgy, melyet a Nerazzurrri szurkolói elkezdenek ütni, felgyújtják, majd ledobják a Nord alatti szektorba. Szerencsére senki sem tartózkodott ott, így személyi sérülés nem történt. Azóta is rejtély, hogyan sikerült bevinni a robogót a stadionba, feltehetőleg a biztonsági őrök közreműködésére is szükség volt. Az esemény persze nem maradt megtorlatlan a szövetség részéről, az Intert négy, semleges pályán lejátszandó mérkőzésre büntették,  a klub maga pedig életfogytiglani hatállyal kitiltotta az elkövetőket a stadionból.

Természetesn az esemény bejárta a médiát, illetve vicc tárgyát képezte egy későbbi Madonninán: „Picchiate i motorini, siete una curva di cretini” („Verjétek a mopedeket, idióták Curvája vagytok”), írták ki a Rossoneri szurkolói. A következő szezon során természetesen készültek a hatóságok a bergamóiak bosszújára, de a jól megszervezett biztonsági intézkedéseknek köszönhetően nem történt komolyabb konfliktus. A fentebb említett csapatok szurkolóin túl a Torino, Napoli, Brescia, Como, Bologna és Genoa ultrálival ellenséges a viszony, valamint külföldről a Barcelona huligánjai.

Az Inter szurkolóit legszorosabb, és egyben leghosszabb ideje tartó barátság a Lazio ultráihoz köti. A baráti közeledés a ’80-as években kezdődött, mely tovább erősödött a Roma és Inter között játszott UEFA-kupa döntőjének idején az 1990/91-es szezonban, mondani sem kell, több Lazio-szurkolói ment ki a mérkőzésre az Olimpicóba, hogy az Inter-szurkolókkal vegyülje szurkoljanak a Farkasok ellen, sőt néhányan a milánói visszavágóra is elutaztak. A két kanyar több alkalommal is egymást éltető és üdvözlő transzparenst helyezett ki a mérkőzések alatt. „Nem törheted a Lazio-sasok szárnyait" – olvashatták a stadionba látogatók egy Inter-Modena mérkőzésen a 2002/03-as Inter-Modena mérkőzésen. A két szurkolótábor között barátságot még egy olyan érzékeny esemény sem tudta aláásni, mint a fentebb említett május 5-i utolsó fordulóban elvesztett bajnoki cím. A két csapat közötti mérkőzések előtt a táborok rendszerint találkoznak, hogy tovább erősítsék ezt a felbonthatatlannak tűnő erős barátságot. Olaszországon belül a Varese ultrákkal alakult ki baráti viszony, külföldről pedig többek között a Valencia és Liverpool szervezett szurkolói érdemelnek még említést.

Felhasznált források: PianetaEmpoli.it, Wikipedita.it, FourFourTwo.com, TheGuardian.com, CultofCalcio.com