A torinói városi derbin elért gólnélküli döntetlen után ismét idegenbeli mérkőzés vár a Juventusra, így egy héten belül két résszel is jelentkezünk az olasz futball-kultúra ultráit bemutató sorozatunkkal. A fekete-fehér együttes ezúttal Olaszország második legnagyobb szigetének a fővárosába, Cagliariba utazik, ahol a régió egyetlen elsőosztályban szereplő csapata található. A kiesés ellen menekülő, jelenleg 14. helyen álló piros-kék együttes szurkolói sokáig otthon nélkül voltak a helyi stadion rossz állapota miatt, azonban végig kitartottak csapatuk mellett, sokszor nagy földrajzi távolságokat is leküzdve, hogy bíztassák kedvenceiket az idegenbeli mérkőzéseken. Következzenek tehát a Cagliari ultrái.

A Napoli szurkolók bemutatásakor röviden írtunk a déli és északi régiók között meghúzódó kulturális és gazdasági évszázados ellentétekről. Ezen különbözőség messze eltörpül attól, ami a kontinentális Olaszország és a bő másfél milliós lakosságú sziget között tapasztalható. Esetükben konkrétan egy külön népről beszélhetünk, különálló nyelvvel: a szardíniai nyelv (Sardu) a román nyelvcsalád egyik ágához tartozik, melyet külön nyelvként kezelnek az olasztól, sőt sokkal régebbi is annál, hangtani tulajdonságai alapján a legarchaikusabb újlatin nyelvnek tekintik. A nyelv az UNESCO által veszélyeztetett nyelvek között szerepel, ugyanis az oktatásban és hivatalos modern nyelvként való használatát hátráltatja, hogy nincs elfogadott, kodifikált, szabványosított változata. Genetikailag a szardíniaiak egy teljesen különálló népnek számítanak, Európa egyik genetikailag legősibb és legelszigeteltebb lakosaiként tartják számon őket. A régióban az olasz nyelv nem is volt használatos a Savoyai-ház uralkodóinak 18. századi megjelenéséig. Ennek okán nem meglepő, hogy egyes szélsőséges vélemények nem is tartják Szardíniát Olaszország részének. Ennek okán a csapat szurkolóinak is  ki kellett vívniuk a tiszteletet, melyet idővel sikerült is elérni, többek között azzal, hogy vállalták a földrajzi adottságokból fakadó fárasztó idegenbeli utazásokat. Gondoljunk csak bele, hogy a hajóút Cagliariból Rómába mintegy 13 óra, és ebbe még nincs is beleszámítva a szárazföldön való utazás, régen pedig sokkal kevesebbeknek adatott meg, hogy repülőre ülhessenek.

Több olasz klub szurkolótáborához hasonlóan a Cagliari hívei is létrehoztak már különbőző szurkolói csoportokat még az ultramozgalmak megjelenése előtt. Az első ilyen csoport a ’60-as években alakult meg, köszönhetően elsősorban egy Mario Sardara nevű szurkolónak, ismertebb nevén Mariusnak. Marius alapította az első Cagliari Clubot egy bárban, Cagliari történelmi központjában. A szurkolói élet további virágzásnak indult a Cagliari meglepetésszerű 1970-es bajnoki címének köszönhetően, mely természetesen több új csoport megalakulását hozta magával. Az első, klasszikus értelemben vett ultracsoport 1977-ben jött létre Brigate Rossoblù néven, akikhez rövid időn belül csatlakoztak a Cuys és a Fossa Ultrà. Ezen két csoport később 1985-ben egyesült, létrehozba az Ultras Cagliari Curva Nord nevű csoportot.

Az 1980-as végén a Curva Nord azzal vált híressé, hogy az egyik legszínesebb és leghangulatosabb volt Olaszországban, látványos koreográfiákat produkálva, szellemes és innovatív transzparensekkel. E kreativitásnak az egyik mozgatórugója az 1987-ben alakul Sconvolts (Zavartak) volt. A csoportot öt fiatal srác apalította az év elején a Cagliari Ultras Curva Nord egy alcsoportjaként, egy olyan szezonban, amikor a csapat visszasüllyedt egészen a Serie C1-ig. A Sconvolts idővel a vezető csoporttá növi ki magát, az alsóbb osztályban való szereplés ellenére is aktív lett a szurkolói élet, olyannyira, hogy Riminibe például száz Cagliari-ultra utazott el. A Szardínia szigetéről a kontinensre való átjutás költséges és időigényes volta miatt ez is egy becsülendő létszámnak tekinthető, azonban így is messze eltörpül az a későbbi 20.000 szárd fanatikus mellett, akik elutaztak Nápolyba a Piacenza ellen megrendezett spareggiora, melynek tétje a Serie A-ban való bennmaradás volt. Hogy ez az utazás mennyire megterhelő tud lenni, gondoljunk csak bele, hogy voltak olyan idegenbeli mérkőzések, melyre a szurkolók szombat este indultak el, és csak hétfő délután értek haza.

1989-ben a Sconvoltsból kiválva megalakult egy újabb jelentős csoport, akik az I Furiosi nevet adták maguknak. A ’90-es éveket e két csoport rivalizálása határozta meg, sosem volt felhőtlen a viszony közöttük, azonban az évtized végén mégis közösen szerveztek tiltakozást Cellino elnök ellen. A 2004/05-ös bajnokságban megalakul a Cagliari 1920 nevű csoport. Ez az időszak egybeesik minden idők egyik legjobb szárd származású futballistájának, Gianfranco Zolának a hazatérésével. A csapat szempontjából nyugodtabb időszak nem hoz békességet a szurkolók között, a Sconvolts és a Furiosi belháborúja tovább tart, mely 2004-ben egy Cagliari-Fiorentina mérkőzésen történt gigantikus verekedésben csúcsosodott ki. Az összecsapás során a Furiosi húzta a rövidebbet, melynek következtében kizárták őket a Nordból. A közelmúltban az ultrák még komolyabb próbatételre kényszerültek, hogy lássák csapatukat, hiszen a szárd stadion állapota alkalmatlanná vált elsőosztályú mérkőzéseket rendezni, így átmenetileg a mintegy 1000 km-re található Triesztbe költözött át az együttes, így a hazai mérkőzések még távolabbra kerültek az idegenbeliektől. Szerencsére a Sardegna Arena komoly felújításon esett át, így a szárd fanatikusok ismét hazai közegben szurkolhatnak kedvenceiknek.

Az egymás közötti ellentéten túl több olyan klub is van, akiknek szurkolóival rivális viszonyban vannak a Cagliari ultrái. Ezek közül két együttest érdemes kiemelni. Az egyik ilyen, a szintén Szardínián található Sassari Torres szurkolótábora. Bár a Torres ellen a piros-kékek történelmük során nem sok mérkőzést játszottak, kivéve a szardíniai bajnokságok 1920-as megalakulása utáni első éveket, illetve a máig utolsó 1989-es Serie C1-ben lejátszott derbit, a rivalizálásban mégis tetten érhető a klasszikus campanilismo, hiszen Cagliari és Sassari történelmileg a sziget két legfontosabb városa. Ez számos összecsapást generált a két szurkolótábor között, különösen a ’80-as években, amikor a Cagliari is visszasüllyedt az alsóbb osztályokba.

A másik gyűlölt szurkolótábor a Napoli ultrái. A Napolival való rivalizálás az 1990-es években keletkezett, mely végül 1997 júniusában csúcsosodott ki: a fentebb már említett mérkőzésen, amikor a Cagliarinak a Piacenza ellen kellett játszania Nápolyban, már a kikötőben és a Stadio San Paolóban a campaniai szurkolók megtámadták a városba érkező szárdokat, de nem csak az ultrákat, hanem a gyerekes családokat is. Ettől kezdve elkeseredett rivalizálás született.

Jelentős aktív baráti kapcsolatokkal jelenleg nem rendelkeznek a Cagliari szurkolói, korábban az Atalanta ultráival voltak jó viszonyban, viszont az évek során ez a kapcsolat is inkább rivalizálásba csapott át.

Felhasznált források: PianetaEmpoli.it, Wikipedia.it, Wikipedia.it, TheGuardian.com, TotalSardinia.com