Vasárnap sor kerül a 2024-es naptári év első bajnoki találkozójára a Juventus számára, mely kvázi a csütörtökön lejátszott kupameccs visszavágójaként is értelmezhető. Mivel a mérkőzésre idegenben kerül sor, így egy újabb olasz csapat ultráival van lehetőségünk bővebben megismerkedni. Campania tartományt leginkább a Napoli csapatával és szurkolóival szokás azonosítani – nem is ok nélkül –, azonban délebbre található a régióban Salerno városa, az átlag futballszurkoló számára kevésbé ismert Salernitana nevű csapatával. Gránátvörös színekben pompázó szurkolóiról keveset olvasni Magyarországon, azonban fanatizmusuk és elszántságuk révén Olaszország-szerte ismertek. Ezen fanatizmusuk sajnos 25 évvel ezelőtt olyan tragédiához vezetett, mely négy fiatal életét követelte egy szörnyű balesetben. Ismerjétek meg ezen a héten a Salernitana szurkolóit. 

Salerno városa Nápolytól délre található 55 km-re Campania tartományban, a festői szépségű Amalfi-part szomszédságában. A város nagyjából 130 ezer fős lakossággal rendelkezik, a Tirrén-tengerre néző kikötője pedig a középkor egyik legjelentősebbje volt a térségben. A város futballcsapatát 1919-ben alapították Unione Sportiva Salernitana 1919 néven. Több olasz futballklubhoz hasonlóan őket is újra kellett alapítani fennállásuk óta pénzügyi okokból, erre háromszor is sor került 1927-ben, 2005-ben, majd 2011-ben. A jelenleg is használatos gránátvörös színeket 1943 óta viselő klub Campania második legjelentősebb csapatának számít a Napoli után, mely történelmében is tükröződik, ugyanis a Partenopei után ők szerepeltek második klubként a Serie A-ban a régióból, habár erre némileg kevés alkalom került sor, történelmük legnagyobb részében a Serie B és Serie C között ingáztak.

A legfelsőbb osztályban összesen öt szezont töltöttek az elmúlt 105 évben, azonban ezekből hármat a Serie A legutóbbi három kiírásában, így bizonyos szempontból mondhatjuk, hogy a csapat legsikeresebb korszakát éli a maga szintjén. A csapat a városhoz képest impozáns méretű, 37800 férőhellyel rendelkező Stadio Arechiben szokta fogadni vendégeit, legelhivatottabb szurkolói pedig a Curva Sud "Siberianóban" foglalnak helyet. A kanyart az egyik legkarizmatikusabb ultra, Carmine Rinaldi után nevezték el, akinek beceneve Il Siberiano volt.

Az Ippocampi szurkolói nemcsak fanatizmusuk és látványos koreográfiáik által vívtak ki elismerést maguknak, hanem a mérkőzésekre kilátogató magas létszám tekintetében is. Átlagnézőszámuk az évtizedek során folyamatosan 11000 fölött volt, még a legutóbbi újjáalapítást követően is nagyjából 4000 fő látogatott ki átlagosan az amatőr ligában rendezett mérkőzésekre. Ez a fanatizmus és elköteleződés hivatalosan 1975. szeptember 21-én öltött testet szervezett formában egy Salernitana-Reggina mérkőzésen, amikor is kihelyezte első transzparensét az Ultras Bar Nettuno. Körülbelül 20 fiú, egy körülbelül 30 méter hosszú, az akkori viszonyokhoz képest impozáns transzparenst helyezett ki, kellékük emellett egyedül egy nagy fehér zászló volt benne gránátvörös koponyával, illetve egy dob. A fiatal srácokhoz a következő héten csatlakozott egy kisebb társaság, akik a Bar Realiba jártak, a két csoport összeolvadt, mely egyúttal a salernói szurkolás hivatkozási pontjává is vált a kezdetek során. Fanatizmusuk már igen korán megmutatkozott, hiszen 1976 elején más füstbombákat is használtak a mérkőzések alkalmával. A kezdeti fellángolás azonban nem volt hosszú életű, a csoport a bajnokság végén feloszlott, az Ultras Real nevet vették fel az utódok, ez a formáció sem tartott sokáig, részben a Salernitana gyenge szereplése miatt.

Az első, történelmi léptékű ultra-csoport a Panthers Granata volt, akik 1977. szeptember 11-én jelentek meg először transzparensükkel a stadionban. Ők is a híres Nettuno bárban találkoztak, belőlük született meg az igazi salernói ultrák mozgalma. Ugyenezen évben megalakult Fedelissimi Bar Trieste, nevüket azonban rövid időn belül Fedelissimi Antica Salernóra változották, utalva arra, hogy Salerno óvárosában született meg a csoport. Ezeket az éveket a Cavesével és Nocerinával vívott helyi derbik jellemezték, számos szurkolói összecsapással karöltve. A szervezett szurkolás további növekedésnek indult, melynek következtében megalakult a Club Plaitano (ők a '90-es években Ultras Plaitanóra változtatták nevüket). A '80-as években több kisebb csoport alakul a soraikban olyan vezérszurkolókkal, akik idővel a salernói ultrák vezetőivé válnak, többek között a korábban már említett Rinaldival. Il Siberiano mellett a vezetői szerepet még Francesco Rocco "Ciccio" és Raffaele Russo "Rafel' o Viking" töltötték be.

1982-ben a Panthers összeolvadt ezekkel a kisebb csoportokkal, megalapítva ezzel a Granata South Force-t (GSF), mely végérvényesen a Salernitana vezető szurkolói csoportja lett. Rocco és Rinaldi együttesen vezették a GSF-t, mottójuk a következő volt: "Vivere Ultrà per amare Salerno" (Ultraként élni, szeretni Salernót). Ezen korszakban szurkolói szempontból a csúcspontot a Birindisi ellen lejátszott idegenbeli mérkőzés jelentette az 1989/90-es szezon során, amely lehetővé tette a Salernitana 23 év után való visszatérését a Serie B-be. A hazaiak stadionja szinte teljes egészében a Granata szurkolóival telt meg. Ezek voltak azok az évek, amikor a szurkolók tömörek, lelkesek, fülsüketítőek és állandóak voltak, és nem a mérkőzések eredményétől függtek. A '90-es évek több kisebb csoport létrejöttét eredményezte, melyben szerepet játszott a csapat Arechibe való költözése is. Ezen időszakban rövid idő alatt fontos szerepet töltött be az East Side nevű csoport, de ők is hamar feloszlottak, 1995-ben. A '90-es évek közepén Delio Rossi lesz a csapat vezetőedzője, mely relatív felemelkedést jelent a csapat életében, ezen korszak pedig egybeesik a szurkolók nagyobb szervezettségével, mely az oly sokszor látványos koreográfiák megszületését is lehetővé tette.

A '90-es évek felemelkedését visszaesés követi mind a klub, mind pedig a szurkolók életében. A Salernitana története során másodszor feljutott a Serie A-ba az 1998/99-es szezonra, azonban azonnal visszaesik a B-be. Az utolsó fordulóban lett volna még lehetőség a bennmaradásra, ehhez nyerni kellett volna a Piacenza vendégeként, a Granata azonban csak 1:1-es döntetlent ért el. A mérkőzés azonban mégsem ez miatt maradt emlékezetes, hanem egy sokkal szomorúbb esemény miatt. A lefújást követően a két csapat játékosai összeverekedtek, a salernói ultrák pedig fékezhetetlen őrjöngésbe kezdenek, autókat, buszokat rongáltak meg.

Hazafelé egy különvonatra terelték fel a mintegy ezerötszáz salernói ultrát, akik az utazás során többször meghúzták a vészféket, több állomáson leszálltak, hogy tovább rongáljanak. Az eszeveszett tombolás szörnyű tragédiába torkollott, ugyanis amikor a vonat egy Nápolytól délre fekvő 10 kilométer hosszú alagútba ért, egy drukker tüzet gyújtott, melyet belobbantott a kitört ablakon beáramló menetszél. A kocsi azonnal kigyulladt, a lángok között pedig egy huszonegy éves tűzoltó lelte halálát, miközben a bennrekedő utasokat akarta kimenteni, három fiatal salernói drukkerrel együtt. A tragédia és az ezt követő gyász megrengeti a teljes kanyart, több csoport feloszlik, sokan kilépnek a mozgalomból. A negatív események sora nem ért itt véget, 2010 áprilisában Rinaldi, személyében vezérét is elveszték a szurkolók, egy évvel később pedig csődbe jut a klub maga is. Az újraalakult klubbal együtt az ultrák is új erőre kapnak, az évtized közepén azonban olyan történelmi csoportok oszlanak fel, mint a GSF, a Fedelissimi és az Ultras Plaitano. Napjainkban az ultrák leginkább Ultras és Salerno alatt egyesültek, azonban néhány különálló csoport, mint a Centro Storico és a Viking Guerrieri, úgy döntöttek, hogy egyikhez sem csatlakoznak.

Fanatizmusuknak köszönhetően a salernói ultrák az ország szinte minden pontjáról szereztek ellenségeket maguknak, a klub történelméből adódóan azonban a legkomolyabb rivalizálások mégis Campania régió területére szorítkoznak, a két legősibb ellenséghez pedig még Salerno tartományt sem kell elhagyni. Egyik ilyen csapat a Cavese, akik esetében szó szerinti camapanilismoról beszélhetünk, hiszen Cava de' Tirreni városa szó szerint pár kilométerre található Salernotól. Ha ez önmagában nem lenne elég, mindkét klubot 1919-ben alapították, és már abban az évben lejátszották az első mérkőzést egymás ellen, történelmük a kezdetektől fogva szó szerint egybeforrt. Ezt az összecsapást számos másik követte, kezdetben barátságos mérkőzésekkel, később pedig a Serie C-ben. Ennek megfelelően már igen korán elkezdődött az ellenségeskedés a két együttes és azok szurkolói között: az 1923/24-es szezonban a salernóiak egy kékre festett koporsót vittek a vállukon, hogy kigúnyolják a vendég Cavese-szurkolókat. A mérkőzést a Cavese nyerte, a vezetést érő gól után a vendégek sértegető rigmusokat kezdtek el skandálni, melynek verekedés lett a vége. Napjainkban is érezhető a rivalizálás, de a két klub évek óta nem játszott egymással.

A Nocerina a másik Salerno-tartományban csapat, amellyel a Granata-szurkolóknak nagyon rossz a viszonyuk. Itt is közrejátszik nagyban a fölrdajzi közelség, hiszen és Salernót és Nocera Inferiorét mindössze 15 kilométer választja el egymástól. A rivalizálás évtizedes múltra tekint vissza, és a múltban a csapatok gyakran kerültek szembe egymással, a gyűlöletet pedig tovább mélyítette, hogy 2002/03-as Salernitana-Napoli derbin a noceraiak annak ellenére, hogy Salerno tartományhoz tartoznak, a Napoli táborában foglaltak helyet és szurkoltak az ősi rivális ellen. Érdemes említeni a közelmúltból a 2013/14-es bajnokságban lejátszott harmadosztálybeli mérkőzést, mely országos publicitást kapott, és a "Szégyen derbije" néven lett ismert: a Salernitana elleni idegenbeli mérkőzésre eltiltották  Nocerina-szurkolókat, akik megfenyegették saját csapatuk játékosait, hogy ne játsszanak. A játékosok, miután a három cserét együttesen végrehajtották, addig-addig színleltek sérüléseket, amíg a játékvezető kénytelen volt a találkozót felfüggeszteni, mivel a Nocerina színeiben nem maradt elegendő számú játékos a pályán. A szezon további részében a Molossit eltiltották a bajnokság folytatásától (a klubot kizárták), és súlyos büntetéseket szabtak ki az edzőkre, a vezetőkre és játékosokra egyaránt.

A régión belül gyűlölt ellenség még az Avellino szurkolótábora. A két együttes először az '50-es években találkozott egymással a Serie C küzdelmeiben, mely az évtizedek során többször megismétlődött. A két csapat rivalizálása többször vezetett szélsőséges erőszakhoz, számos alkalomról lehetett olvasni a lelátókon történt gúnyolódásokon túl stadionon kívüli incidensekről. Mindez a '90-es években csúcsosodott ki, amikor mindkét együttes az évtized nagy részét a másodosztályban töltötte. 2004. március 14-én Avellinóban a salernói szurkolók példátlan pusztítást hajtottak végre, egy rendőrautót is felgyújtottak, melynek következtében 5 szurkolót 6 év börtönbüntetésre ítéltek, illetve 30000 euró kártérítést ítéltek meg Avellino önkormányzata felé.

2017-ben a Salernóban rendezett derbin egy Avellino-szurkolót karon talált egy petárda. Természetesen említést érdemel még a Napolival kapcsolatos rivalizálás, mely közvetlenül a II. világháború után kezdődött. 1945-ben, a felszabadult Olaszországban rendezett campaniai bajnokság során lejátszott salernói mérkőzésén a 35. percben, 1:1-es állásnál a mérkőzés játékvezetője büntetőt ítélt a Napoli javára, melyen a salernói szurkolók annyira feldühödtek, hogy a rendőrségnek kellett őket csillapítani. A büntetőt kihagyták a vendégek, a lefújást követően pedig verekedés történt a szurkolók és a játékosok között, és a salernói pályát (akkoriban a Stadio Vestuti) határozatlan időre bezárták. A rivalizálás élénk maradt azokban az időkben, amikor az Azzurri is a Serie B-ben szerepelt.

A '80-as évekre csillapodott a viszony a két tábor között, azonban 1994-ben egy szempillantás alatt újralobbant a gyűlölet, amikor a Salernitana a Juve Stabia ellen játszotta a Serie C rájátszásának döntőjét, a Stabia szurkolói közé pedig nápolyi ultrák mentek, hogy a Granata ellen szurkoljanak. Meglehetősen súlyos incidensekre került sor még 2002 novemberében, amikor nagyjából 200 salernói ultra megkísérelte áttörni a két tábort elválasztó kordont, megbosszulva ezzel egy egy évvel korábbi incidenst, amikor nápolyi ultrák megkéseltek egy salernói szurkolót. A rendőrök csak nagy erőfeszítések árán tudták megakadályozni az összecsapást, ezzel egyidőben a Partenopei szurkolóival is meg kellett küzdeniük. Az incidensben több rendőr is súlyosan megsérült. A teljesség igénye nélkül ellenséges viszony fűzi még a salernóiakat az Atalanta, Frosinone, Verona, Messina, Genoa és Lazio szurkolóihoz.

A rivalizálások után essen szó a baráti csoportokról, egész pontosan egy olyan hármas baráti szurkolói szövetségről tagjaként, mely sok szempontból unikálissá teszi azok tagjait. Ez a hármas testvériség Dél-Oalszország három régiójának legfontosabb szurkolóit kovácsolta egybe az évtizedek során, tagjai a Salernitana mellett a Bari és a Reggina szurkolói. A testvérvárosi kapcsolat a Bari szurkolóival hivatalosan 1983. szeptember 25-én kezdődött, amikor a Bariban lejátszott, 1:1-re végződött mérkőzésen sok Salernitana-szurkoló vegyült a pugliaiakkal. A Reggina esetében egy összecsapásokkal terhelt viszonyból sikerült testvérvárosi kapcsolatot kialakítani, mely 1986 óta egyre csak erősödik.

A barátság hivatalossá 1988-ban vált, amikor a salernói ultrák egy látványos koreográfiával adóztak a Reggina előtt. A Salernitana-ultrák közbenjárásának köszönhetően a Bari Ultras Curva Nord csoportja is barátságot kötött a Boys Reggio nevű szerveződéssel. Egy igazi baráti triád jött létre, minden olyan mérkőzésen, amelyen ezek a csapatok néznek farkasszemet egymással, emlékezetes napnak készül, hatalmas koreókkal és piroshow-kkal, ennek a köteléknek a történetét és az azt létrehozó csapatokat ünneplő transzparensekkel. Mindhárom csapatnak voltak anyagi nehézségei a közelmúltban, ennek ellenére az ultrák csoportjai mindig mellettük álltak egymást segítve, sokszor a futballon túlmutatva: rengeteg jótékonysági kezdeményezést támogatott együttesen ez a három kanyar.

Felhasznált források: PianetaEmpoli.it, Wikipedia.it, A FutballKutató blog, UltrasBible.com, SalernoToday.it, Tobias Jones: Ultra