A Juventus legendája és egykori csapatkapitánya, Giorgio Chiellini a múlt héten terjedelmes nyilatkozatot adott a The Athletic megkeresésére. A legutóbb a Los Angeles FC kötelékében szereplő védő, aki a tegnapi nap folyamán hivatalosan is bejelentette visszavonulását, többek között az MLS által jelentett lehetőségről, az olasz válogatott 2024-es Eb-szerepléséről, továbbá a jövőre vonatkozó elképzeléseiről beszélt, lévén, hogy szerződése a hónap végén lejár, ő maga pedig sosem csinált titkot abból, hogy szívesen szolgálná ismét a Bianconerit, ezúttal már a vezetőség tagjaként. 

"Az európai játékosok általában júliusban igazolnak az MLS-be, mikor az itteni bajnokság még javában tart, az eltérő naptárak miatt pedig nehezükre esik belerázódni csapataik mindennapjaiba. A második évad általában már sokkal könnyebb számukra, s természetesen én magam is sokkal jobban érzem magam most, mint az előző szezon második felében. Tavaly Nashville-ben léptem először pályára az együttesben, 100 Fahrenheit-fokos hőségben, amivel akkor én sem tudtam mit kezdeni. 2022 júniusában befejeztem az európai idényt a Juventusszal, majd egy kicsit megpihentem, ám ezt követően máris a mérkőzések sűrűjében találtam magam" – fogalmazott Chiellini. 

"Pályafutásom során megszoktam, hogy rendelkezésemre áll egy előszezonnyi idő ahhoz, hogy hozzászokjak a terheléshez, ám itt mindenki csúcsformában volt, kivéve persze engem, hiszen a játékosok a szezon közepére kerültek a legjobb állapotba, míg én csak akkor érkeztem. Nem tudom, hogy elérkezett-e a visszavonulásom ideje. A klub nagy nyitottsággal fordul felém, ami kifejezetten fontos számomra. Mielőtt döntést hozok a folytatásról, mindenképpen beszélni fogok a családommal, mérlegelve az ő szempontjaikat is, az viszont biztos, hogy jövő júniusig Los Angelesben fogok maradni, bármi történjen is a következő napokban. 

A Serie A-ban maradt barátaim sokat kérdeznek a két bajnokság közötti különbségekről, én pedig mindig azt mondom nekik, hogy az Egyesült Államokban az élet is teljesen különböző, ebből kifolyólag pedig a futball sem lehet ugyanolyan, mint Olaszországban. Már a pontvadászat formátuma is gyökeresen más, mint a hazai modell, ugyanis az alapszakasz után itt rájátszás következik, ahol mindenki a maximumot igyekszik nyújtani. A meccsek kisebb eséllyel válnak nyíltsisakos küzdelmekké, a felek pedig sokkal nagyobb koncentrációval lépnek pályára. Ez Európában kissé másképp zajlik, hiszen ha a Serie A aktuális idényéből három találkozó van hátra, mi pedig hat ponttal vezetjük a tabellát, akkor nagy előnnyel bírunk, míg itt egy hasonló mérleg csak hazai pályán számítana előnynek a rájátszásban. 

Szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy a Los Angeles FC annak idején már hónapokkal a leigazolásom előtt kiszemelt engem, én pedig szabad akaratomból jöttem ide. Egykori válogatott csapattársaim, Federico Bernardeschi és Lorenzo Insigne nagy elvárásokkal érkeztek az MLS-be, ám sajnos néhány, általam nem ismert okból kifolyólag képtelenek voltak megmutatni valós értéküket, s igazán nagy dolgokra vezetni együttesüket. Remélem, hogy a jövőben a tudásuknak megfelelő szinten játszhatnak majd, ám nem tudom, hogy mik a terveik a következő szezonban. Ettől függetlenül persze mindketten remek labdarúgók, s úgy vélem, hogy a megfelelő környezetben, valamint a megfelelő alakulatban sok színt hozhatnának ebbe a bajnokságba. 

Nem csupán játékosok vagyunk, hanem emberek is, akik többnyire karrierjük legjobb évei után, családjukkal együtt érkeznek ide. Hatalmas lépést kell megtennünk ahhoz, hogy Amerikába jöjjünk Olaszországból, ahol teljesen más követelményeknek kell megfelelnünk. Lorenzo például egyáltalán nem alkalmazhatja azt a játékstílust, ami a leginkább feküdne neki, mivel a Toronto teljesen más felfogás mentén szerveződik, s nem veti be azt a tiki-takára alapuló felfogást, amit Insigne elsajátított a Napolinál. A Colombus gárdája például tökéletes lett volna neki, mivel ők sok rövid passzal játszanak. Federico helyzete kissé más, mivel neki ő az előző évadban átesett egy kisebb műtéten, idén pedig sokkal jobb szezont fut. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy mikor egy embernek egyik kudarcot kell elszenvednie a másik után, akkor igen nehéz lesz visszanyernie a szükséges mentalitást. 

Az olasz válogatott egy új ciklust nyitott egy új szövetségi kapitánnyal, s a magam részéről úgy látom, hogy fényes jövő áll az Azzurri előtt. Bár nincsenek szupersztárjaink, a 2021-es Európa-bajnokságot is az egységünknek köszönhetően nyertük meg, nem pedig azért, mert minden poszton világklasszisok szerepeltek. Volt egy tömör blokkunk középen, melyet én, Leonardo Bonucci, Jorginho, valamint Marco Verratti alkottunk, a torna során pedig Gianluigi Donnarumma és Nicolò Barella is felnőtt a feladathoz. Az a csapat elképesztően szilárd volt: egy csaknem harminc mérkőzéses veretlenségi szériával érkeztünk az Eb-re, mely sorozatot nem csak a később bevetésre kerülő labdarúgókkal építettük fel, hiszen Roberto Mancini sokakat kipróbált a selejtezők alatt. 

Győzelmünkhöz elsősorban egység, valamint csapatszellem kellett. A torna előtt úgy véltem, hogy a negyeddöntő lehet a végállomás számunkra, ám remekül kezdtük a csoportkört, amitől az önbizalmunk is megnövekedett. A 15 ezer szurkoló, aki a nyitómeccsen ott lehetett velünk a Stadio Olimpicóban, hatalmas támogatást nyújtott számunkra, főleg azért, mert a Covid időszakában általában zárt kapuk mögött kellett pályára lépnünk. Az első három találkozót profi módon hoztuk le, s ugyan a legjobb tizenhat között akadt pár gondunk Ausztria ellen, a későbbi meccseken visszataláltunk ahhoz a formához, melyhez szerettünk volna, végül pedig learathattunk munkánk gyümölcsét, elérve életünk egyik legnagyobb eredményét. 

Alessandro Bastoni teljesen más játékos, mint én, ám hatalmas potenciál van benne. Technikai képzettsége miatt leginkább talán Bonuccihoz tudnám hasonlítani. Ugyan nem kifejezetten olyan, mint Leo, nagyszerű kvalitásaik miatt mégis rokon vonásokat mutatnak egymással. Antonio Conte remek munkát végzett vele, hiszen az Inter kötelékében megtanította őt védekezni, s elmagyarázta neki, hogy miért fontos a konzisztens teljesítmény. Bastoni még csak huszonnégy éves, s biztos vagyok benne, hogy idővel a világ legjobb öt, vagy tíz középhátvédje között tartják majd számon őt. Ez már csak azért is óriási dolog Olaszország szempontjából, mert a csapat gerince a továbbiakban is biztosítva lesz. 

Úgy látom, hogy a mostani együttesnek még nem igazán alakult ki a magja. Luciano Spalletti nem számol a Katarba igazoló Verrattival, mert már a jövőt akarja építeni, holott Marco még mindig az egyik legjobb olasz futballista. Remélem, hogy Jorginhóhoz hasonlóan ő is visszakerülhet majd a csapatba, ugyanis meggyőződésem, hogy ő a megfelelő játékos a keret gondjainak megoldására. Vele kiegészülve remek középpályánk lehetne, hiszen Jorginho, Verratti, Barella, Manuel Locatelli, Lorenzo Pellegrini, vagy Davide Frattesi egytől-egyig kiváló játékosok. 

Egy klasszikus kilences persze továbbra is hiánycikket képez az Azzurrinál, ám nem hiszem, hogy ez lenne a legégetőbb probléma a gárdánál. Ciro Immobile továbbra is megbízható támadó, s lassan az új generáció képviselői, azaz Giacomo Raspadori és Gianluca Scamacca is beérnek majd. Remélem, hogy kettejük közül valaki igazán kirobbanó formában utazhat majd Németországba. Alapvetően jó kerettel fogunk nekivágni az előttünk álló Eb-nek, s bízom benne, hogy Spalletti új szellemiséget tud majd meghonosítani fiainál. 

A Premier League mindenki számára nehéz terep, hiszen Angliában fizikai szinten 100%-nál is többet kell nyújtani. A PL ezért jobb, mint bármely más bajnokság a világon. Nagyon kevés játékos van, aki rövid időn belül képes lenne alkalmazkodni az ottani tempóhoz, hiszen a nagy terhelés és a sűrű naptár miatt a szakemberek nem adhatnak sok időt az újonnan érkező játékosoknak, különösképp a fiataloknak. Gianluca Scamacca mindössze egy évet játszott a Sassuolóban, mielőtt a West Ham Unitedhez került volna, ahol aztán nem is tudott összhangba kerülni társaival. 

Nagyon jó játékosnak tartom őt, aki valamivel több bizalmat érdemelt volna Londonban, ám megértem, hogy a Kalapácsosok miért adtak túl rajta, mivel Angliában az állandó eredménykényszerből kifolyólag nem lehet arra várni, hogy a futballisták felépítsék magukat. Ha rendelkezésedre áll egy másik labdarúgó, aki jobb formában van, mint posztriválisa, akkor őt fogod bevetni, ami alapvetően nem egy különleges dolog sportágunkban. Nem hiszem, hogy Scamacca problémái a két pontvadászat eltérő stílusára vezethetőek vissza, mivel ugyanúgy több időre lett volna szüksége, ha London helyett a Juventusnál, az Internél, vagy az AC Milannál kötött volna ki. 

Olaszországban valószínűleg könnyebben boldogult volna, hiszen az itteni viszonyok már ismertek voltak számára, ám a West Ham egy szinten áll a Serie A legjobb csapatával, így tehát az ugrás hasonlóan nagy lett volna. Láttad már Chris Smallingot, Fikayo Tomorit, vagy Ruben Loftus-Cheeket? Fizikai szempontból háromszor erősebbek, mint a legtöbb Serie A-játékos. Olyan fölény birtokában vannak, mely lehetővé teszi számunkra, hogy elpusztítsák az ellenfeleket, ami igaz a PL többi labdarúgójára is. Ezt a helyzetet nem könnyű kezelni, viszont akaratunk ellenére is együtt kell élnünk vele. 

Én magam sosem voltam igazán közel egyetlen angol csapathoz sem. Azt hiszem, hogy a legjobb koromban a Premier League lett volna a tökéletes bajnokság számomra, viszont a csúcson töltött évek elillanásával már nem igazolhattam oda. Ez egy nagyon nehéz lépés lett volna, melyet csak rendkívül kevesen vállaltak be karrierjük során. A PL egy elképesztően fizikális bajnokság, ahol mindig csúcsformában kell lenned, s ezért nem is vagyok képes ép ésszel felfogni, hogy Thiago Silva hogy bírja még mindig az ottani iramot. 

Visszavonulásom után mindenképpen egy klub menedzsmentjében szeretnék elhelyezkedni. Közgazdászként diplomáztam, valamint elvégeztem egy gazdasági vezetői képzést is, a futballklubok gazdálkodására specializálódva. A kispadon ülni, és igazgatni a játékosaidat hasonlóan nagy elhivatottságot igényel, ám jelenleg nem érzem magaménak az edzői pályát. Nem titok, hogy a jövőt a Juventusnál képzelem el. Nem tudom, hogy milyen pozíciót vállalhatnék el itt, ám biztosan az Öreg Hölgynél akarok tevékenykedni, ahol életem felét töltöttem. Még mindig nagyon erős szálak fűznek a csapathoz, s az ottani játékosokhoz, éppen ezért pedig nagyon boldog vagyok amiatt, hogy ilyen jó szezont futnak. 

Alig várom, hogy a karácsonyi szünetben visszatérhessek az Allianz Stadiumba, s megtekinthessek egy Juve-meccset. Ettől függetlenül semmit nem szeretnék elsietni, mivel az amerikai életet is nagyon évezem, ahogy a családtagjaim is. A Bianconeri idén sokkal nagyobb következetességet mutat a bajnokságban, aminek hiánya a legfőbb gyengepontjuk volt tavaly. Meglátjuk, hogy márciusban még mindig az Inter közelében lesznek-e, ám ha a Nerazzurri messzire jut a Bajnokok Ligájában, a Juve talán képes lehet elkapni őket. Ez ugyanakkor nagyon nehéz feladat lenne, mivel a Scudetto favoritjai egyértelműen a milánóiak, a többieknek pedig maximum terveik és ambícióik lehetnek a serleg elhódítására. 

Weston McKennie és Timothy Weah egyaránt nagyon kedves srácok. A nyáron alkalmam nyílt közelebbről is megismerni Timet, Westonnal pedig mindig is jó viszonyban voltam. Weah az utóbbi időben sérülésekkel bajlódott, emiatt pedig nem lehetett a csapat segítségére, azonban McKennie hatalmas erőssége ennek a Juventusnak. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült kezdővé válnia a csapatban, mivel egy remek srácról beszélünk, aki nem véletlenül számít alapembernek idén. 

Úgy gondolom, hogy az amerikai futballisták következő generációja készen áll arra, hogy Európába igazoljon. Nem tudom, hogy a 2026-os világbajnokságon elég jók lesznek-e, míg 2030-ra inkább az lesz a fő gondjuk, hogy két nemzedék is a rendelkezésünkre áll majd, melynek képviselőit nehéz lesz egyszerre a pályán tartani. A válogatott szövetségi kapitányának nehéz döntéseket kell majd meghoznia a keret kialakításakor, ám alapvetően úgy gondolom, hogy az USA egy kiváló együttessel vághat neki a hazai rendezésű vb-nek" – zárta szavait Giorgio Chiellini.