Januárban szokatlanul sűrű menetrendje van a Juventusnak, elsősorban a kupamérkőzéseknek köszönhetően, így a Sassuolo elleni hétközi találkozó után egy újabb idegenbeli mérkőzés vár a Zebrákra. Hogy pályára léphessen, a stábnak ezen a héten kell a leghosszabb utat megtennie az idei bajnokság során, hiszen a soron következő ellenfél a kiírás legdélebben fekvő együttese lesz. Max Allegriék a Csizma sarkánál található festői szépségű Leccébe utaznak, mely barokk épületeiről nevezetes, sokszor a „Dél Firenzéjének” is nevezik. A  Salentói-félszigeten található város nevével megegyező futballklub leginkább a pugliai derbiről híres, szurkolóinak azonban immáron 13 éve volt legutóbb alkalmuk ezen derbi keretén belül találkozni az ellenféllel. 

A Giallorossi alakulatát 1908. március 15-én alapították Sporting Club Lecce néven. Nevéből adódóan nem csak futballban volt érdekelt az egyesület, emellett atlétikával és kerékpározással foglalkoztak. Benito Mussolini idején a fasiszta rendszerben több csapatot is összevontak, így történt ez Lecce városában is: 1927. szeptember 16-án az FBC Juventus, az SC Lecce és a Gladiator egyesüléséből megszületett a ma is ismert US Lecce. Az új klub a kezdetekkor fekete-fehér színekben játszott, melyet két évvel később felváltottak a ma is használatos sárga-piros színek. 1929-ben sikerült először a feljutás a Serie B-be, a legfelsőbb osztályban való bemutatkozásra pedig szűk félávszaddal később került sor, az 1984/85-ös szezonban. A klubszékház vitrinjében nem roskadoznak a trófeák, mindössze egy Serie C kupagyőzelmet (1975/76) és két Serie B bajnoki címet (2009/10, 2021/22) tudnak a déliek felmutatni. Némileg komoly foltot jelent a csapat történelmében a 2011-es Calcioscommeseben való érintettség, melynek okán kizárták őket a Serie A-ból, a 2012/13-as szezont pedig a legfelsőbb amatőr bajnokságban voltak kénytelenek megkezdeni 6 pont levonással együtt. A Lupinak is becézett együttes hazai mérkőzéseit az 1966-ban épült Stadio Ettore Giardinieróban, közismertebb nevén Via Del Maréban szokta játszani, az ultrák nagy része pedig az északi kanyarban szokott helyet foglalni, néhány kisebb csoport azonban a déli kanyart választotta otthonául.

Az ultrák mozgalma Leccében az 1970-es évek végén látott napvilágot. Ezt megelőzően néhány kisebb csoport a stadion keleti tribünén foglalt helyet, majd az 1979-ben született Commando Ultrà Curva Nord lett az első olyan csoport, mely szervezetten az északi kanyarban volt jelen a mérkőzéseken. Ők teremtették meg az ultrák mentalitását a városban, mely sok salentói szurkolóhoz eljutott. Alig két évvel később, 1981-ben egy új csoport született, amely csatlakozott a Commandóhoz, ők voltak a Ragazzi della Nord. Ezen csoport megalakulása egybeesik az Olaszország-szerte jellemző generációváltással az ultrák világában, amikor a csoportok sokkal több fantáziát igyekeznek behozni a szurkolásba. A Ragazzi della Nord ennek tekintetében hatással volt nem csak az olasz, hanem a teljes európai szurkolói kulturára is, ugyanis tőlük eredeztetik a "Chi non salta è..." ("Ki nem ugrál, az...") híres szurkolói refrént, melyet számos csoport átvett az évtizedek során. Nem sokkal később egy másik új csoport is született, a La Gioventù Giallorossa, amely szintén nagyon fontos szerepet játszott a leccei curva dinamikájában.

Az évtizedre jellemző sok kisebb csoport létrejötte és megszűnése, az időszakból az 1987-ben megszületett Fossa érdemel még említést, mely a leghosszabb életű szurkolói csoportosulás lett Leccében. Az 1988/89-es szezon végeztével a déliek a 9. helyen végeztek a Serie A-ban, mely a mai napig a legjobb helyezésük, így a szurkolóknak joggal volt okuk örülni a városban, a Ragazzi della Nord azonban mégis úgy döntött, hogy feloszlik, mivel nem értettek egyet a kanyarban történő folyamatokkal. Néhány tagjuk új csoportot hoz létre 1981 néven.

A sikeres bajnoki szereplést komoly visszaesés követi, a Lupi két osztályt is zuhan rövid időn belül, mely a stadion látogatottságára is negatívan hat, a Curva Nordban is drámaian is lecsökkent a létszám, néhány nagyobb csoport a feloszlás szélére sodródik. 1996. november 16-án, egy Palermo-Lecce mérkőzés alkalmával tűzték ki először az Ultrà Lecce transzparenst, a csoport megjelenése pedig a szervezett Lecce-szurkolókon belüli radikális változás jele is volt egyben. A csoport a Pessimi Elementi és a Gioventù  néhány száműzött tagjából alakult meg. A fő ok az volt, hogy a Gioventùt az a kritika érte, miszerint túlságosan "filozofikus" csoporttá vált, az Ultrà Lecce célja ezzel szemben pedig az volt, hogy elszakadjanak teljes mértékben a klubtól.

Ezt hivatott bizonyítani a zászlójukon szereplő szöveg is: "Nem az üzlet parancsol nekünk, hanem a hűség." Ez az üzenet előfutára volt annak a mozgalomnak, melyben az ultrák országszerte egységesen igyekeztek fellépni az egyre inkább elüzletiesedő futball ellen. A csoport igyekezett hű maradni önmagához, azonnali és egyértelmű szakítást hajtott végre a múlttal: teljes mértékben elutasított a klubbal való mindennemű kapcsolatot, többször konfliktusba került a rendőrséggel, nulla kapcsolat a sajtóval, önfinanszírozás és minden tevékenységüket teljesen önállóan irányítottak. Ezen felül azonnal megszüntettek minden, egyes játékosokat éltető rigmusokat, csakis a mez és a város létezett számukra. A csoport korai éveit a köztük és a klub között fennálló erős konfliktus jellemzi. Emellett nyíltan kritizálták a klubot tulajdonló Semeraro-családot minden lehetséges alkalommal, az 1998/99-es szezonban még egy bombát is robbantottak a szintén a Semerarók tulajdonában lévő Banca del Salento bejáratánál.

Az  Ultrà Lecce a legmeghatározóbb csoporttá válik, annak ellenére, hogy a kemény mag mindössze körülbelül ötven főt számlált. 2007-ben új szabályozást hoztak Olaszországban, miszerint a transzparenseket be kell jelenteni, illetve a transzparenseknek új, tűzálló anyagból kell készíteni. A Lecce ultrái az ellenállás mellett döntenek, így nem kerültek ki transzparensek a kanyarba, lemondva ezzel a szervezett szurkolás egyik legfőbb eleméről, minthogy kiegyezzen a hatóságokkal. Az elmúlt időszakban némiképp normalizálódott a helyzet, egyes zászlók visszatértek a kanyarba, és a szurkolás is felélénkült.

A Lecce riválisai leginkább a déli csapatok közül kerülnek ki, mondani sem kell, a régióban is vannak szép számban. Ha a legősibb riválist keressük, akkor a régió fővárosába kell utaznunk, ugyanis a Lecce és a Bari között szokták megrendezni a Derby di Puglia néven emlegetett találkozókat. Ez a régió egyik legfontosabb sporteseménye, melynek egyik legfőbb okai a déli salentóiak és az északabbra található pugliaiak között húzódó kulturális különbségek. A két csapat első találkozójára 1929. december 8-án került sor a Serie B-ben Leccében, ahol a hazaiak 1-0-ra győztek. Az első Serie A-ban lejátszott derbire 1985. október 27-én került sor, melyen a hazai nyert 2-0-ra.

A legutolsó derbire 2011. május 15-én került sor, melyen a Lecce 0-2-re nyert Bariban, azonban a győzelmet beárnyékolta a Calcioscommesse, ugyanis a hazaiak védője, Andrea Masiello elismerte később, hogy önként lőtt öngólt, mivel a Lupi elnöke, Andrea Semeraro megvesztegette. A derbi hiánya persze nem akadályozta meg a közelmúltban sem a két csapat szurkolóit, hogy összetűzésbe kerüljenek egymással. Igen emlékezetes a 2020. február 23-i összecsapás a két tábor között, az A16-os autópályán. A Bari szurkolói Castellammare di Stabia felé tartottak, a Serie C bajnoki Cavese-Bari mérkőzésre, míg a Giallorossi szurkolók a Serie A-ban megrendezett Roma-Lecce mérkőzésre tartottak Rómába. Az összecsapások két jármű felgyújtásával és más járművek megrongálásával végződtek. Az eset során egy buszon, amelyben a piros-fehér szurkolók egy része utazott, véletlenül kiszakadt a gumiabroncs, ami miatt a jármű a leállósávban kényszerült megállni, ezért a konvoj többi busza kicsit előrébb állt be a sorba.

Néhány perccel később több kisbusz is érkezett ugyanerre az útra, fedélzetükön Lecce-szurkolókkal, akik az ellenfelek láttán megálltak járműveikkel, és elfoglalták az egész útszakaszt. Nem sokkal később a szurkolók összetűzésbe kerültek, amelyek következtében a Lecce-szurkolók öt kisbuszát megrongálták, kettőt közülük felgyújtottak, az aszfalton lévő vérnyomok pedig arra utaltak, hogy több résztvevő is megsérült. Az összetűzésben mintegy 500 ember vett részt. Az esemény folyományaként összesen 39 házkutatást tartottak meg a hatóságok rajtaütésszerűen, Bariban 25-öt, Leccében pedig 14-et. A régióban található rivális szurkolók közé tartoznak még a Taranto, a Birindisi, a Fidelis Andria és a Casarano.

Pugliát elhagyva a riválisok között találhatjuk egy másik adriai csapat, a Pescara szurkolóit. A közelmúltból emlékezets összecsapásról tudósítottak a hírek. A 2019. március 31-i Lecce-Pescara mérkőzés előtt 50-70 csuklyás, fáklyákkal és füstbombákkal felszerelt Lecce-szurkoló támadta meg a Via del Mare felé tartó Pescarai szurkolókat, két rendőrautó jelenléte ellenére. Két Pescara-szurkoló megsérült, egyiküket súlyos sérüléssel szállították a leccei kórházba. Az egyiket állítólag egy kővel fejbe vágták, és fejsérülést szenvedett, a másikat pedig egy autó ütötte el a dulakodás során.

Mások könnyebben megsérültek. Ez az agresszió állítólag válaszul történt arra a kő- és petárdatámadásra, amelyet a pescaraiak a salentóiaknak tartogattak az első mérkőzés után 2018. november 5-én, miközben a Giallorossi-szurkolók hazafelé tartottak. Évtizedekre visszavezethető gyűlölet tapasztalható a Cosenza és a Lecce szurkolói között, mely egy 1992. június 14-én Leccében játszott mérkőzésből ered. A vendégeknek lehetőségük lett volna a Serie A-ba feljutni győzelem esetén, míg a hazaiak a bennmaradásért küzdöttek. A Lecce 1-0-s győzelmével sikerült bebiztosítani bennmaradást, a szurkolók között azonban hosszú időre elmérgesedett a viszony. A következő őszi fordulójában Cosenzába látogatott a Lecce, ahol a Giallorossi szurkolóit kővel dobálták a hazaiak. 1993. március 14-én a visszavágót Leccében rendezték, ahová több száz Cosenza-szurkoló érkezett, akik sértegetni kezdték a hazaiakat, a feszültség egyre nőtt. A 90. perc környékén a két tábor összecsap, a keleti lelátón felrobban egy papírbomba, amelyet a Cosenza-szurkolói dobtak el. A bombát egy 21 éves fiatal leccei szurkolói felkapta a földről, mivel látta, hogy az egy fiatal lány mellett van, a robbanás pedig leszakította három ujját, és végtagját is használhatatlanná tette. Szerencsére az utóbbi időben a két csapat szurkolói között konszolidálódott a viszony. A Barival való barátságuk okán a Reggina és a Salernitana is az ellenséges csapatok közé tartozik, a Cataniával, a Sampdoriával és a Napolival egyetemben.

A Lecce ultrái a Palermo szurkolóival ápolják a legmélyebb baráti kapcsolatot. Ez a már-már testvéri viszony 1986-ban kezdődött, amikor a FIGC eljárás alá vonta a Palermót, megkérdőjelezve, hogy rendelkeznek-e a bajnokságra való nevezéshez szükséges minimális feltételekkel. Az egyetlen klub, mely kiállt a Rosanero mellett, a Lecce volt, mely a szicíliai szurkolók megbecsülését és háláját is hozta magával. Az idő előrehaladtával ez a kötelék olyan erőssé vált, melyet még egy egymás ellen lejátszott, feljutásról döntő mérkőzés sem tudott meggyengíteni: a 2002/03-as Serie B utolsó fordulójában a Lecce fogadta a Palermót, győzelem esetén mindkét csapat jegyet válthatott a Serie A-ba. A találkozót a hazaiak 3-0-ra nyerték, a vereség ellenére azonban a vendégszurkolók együtt ünnepeltek a lecceiekkel.  Kölcsönös szimpátia alakult ki a Genoa szurkolóival a 2010/11-es szezonban, melynek során a Lecce legyőzte a Sampdoriát, többek között ennek is köszönve, hogy a bajnokság végeztével a 17. helyen bennmaradt, míg a Blucerchiati a 18. helyen kiesett a másodosztályba.

Felhasznált források: PianetaEmpoli.it, Wikipedia.it, BariToday.it