A Juventus egykori mestere, Antonio Conte a minap Francesca Fagnani vendége volt az olasz közszolgálati televízión futó Belve című műsorban, a meglehetősen hosszú interjúban pedig számos témát érintve kitért a Bianconerinél töltött edzői időszakára is, leszögezve, hogy az Öreg Hölgy nem mindenkinek való, ugyanakkor sajnálja, hogy mindössze három év után elhagyta a csapatot, valamint szót ejtett az Andrea Agnellivel kirobbanó, emlékezetes összezördüléséről is. 

"Nem születtem vadállatnak, gyermekkoromban viszont azzá váltam, hogy megvédjem magam azoktól a nehézségektől, melyekkel szembe kellett néznem utam során. Úgy vélem, hogy élete egy pontján mindenkinél elszakad a cérna, ha találkozik bizonyos dolgokkal. Ez legkésőbb az emberek halála előtt biztosan bekövetkezik, a békés és a vad énünk ugyanakkor örökké viaskodni fog bennünk, különösen akkor, ha a csillagjegyünk oroszlán, mint nekem" – fogalmazott a szakvezető. 

"A munkán kívül nem igazán szeretek a futballról beszélni, s jó érzéssel tölt el, ha olyan emberek vannak körülöttem, akiknek semmi közük nincs a labdarúgás világához. Mikor otthon vagyok, igyekszem nem gondolni a sportágra, ám az edző természetszerűleg hazaviszi a munkáját, ennek pedig én sem tudok teljes mértékben gátat szabni. Alapvetően egy közvetlen embernek tartom magam, aki kedveli a hozzám hasonló személyeket, s tűzön-vízen át kitart mellettük. Egyet kell értenem azokkal a véleményekkel, melyek szerint kissé goromba és magamnak való vagyok, de őszintén, mégis mit tehetnék ez ellen? 

Teljes mértékben elfogadom magamat, s elégedett vagyok a karrieremmel, miközben pontosan ismerem a hibáimat és az erényeimet is. Személyes kapcsolataimban megvetem a hazugságot, s mindig az őszinteségre törekszem, még akkor is, ha ez olykor visszaüt rám. Legnagyobb hibám talán az, hogy egyáltalán nem vagyok türelmes, és gyakran lépem át az impulzivitás határát. Ez nem arról szól, hogy zabolázatlan személyiség vagyok, hanem arról, hogy túlságosan nagy igényeim vannak magammal és másokkal szemben. Idővel rájöttem, hogy voltaképpen szükségem is van a heves vérmérsékletre, hiszen utálok veszíteni, s könnyen dühbe gurulok a kudarcoktól. 

Szeretek vezető lenni, s örülök neki, hogy minden csapatomnál erős vezéregyéniségnek számítottam. Úgy vélem, hogy erre születtem. Játékosként talán egy erős nyolcasra értékelném magam egy tízes skálán, míg edzőként 8,5-re. Ötvennégy évesen még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ítéletet alkothassak a szakvezetői pályafutásomról, amit majd csak a visszavonulásomat követően fogok megtenni. Tisztában vagyok vele, hogy nem én voltam a legtehetségesebb labdarúgó, trénerként azonban megvannak bennem azok a képességek, amik focistaként talán hiányoztak. Jó technikai alapokkal bírtam, ugyanakkor sosem volt meg bennem az a talentum, amivel Zinédine Zidane vagy Alessandro Del Piero rendelkezett, ami miatt nem is hagytam nagy nyomot a sportág történelmében. 

Nagyon rosszul érem meg a vereséget, s ha a csapatom kikap, leginkább egyedül szeretek lenni. Szinte belebetegszem egy-egy kudarcba: gyakran előfordul, hogy akár 36-48 óráig is morfondírozok egy-egy csapáson, ilyenkor pedig igyekszem elszigetelni magam másoktól, hogy ne a körülöttem lévőkön vezessem le a feszültséget. Szerintem nagyon fontos, hogy kellő düh legyen bennünk, ugyanis muszáj reakciót adnunk a vereségekre, még akkor is, ha azok csak átmeneti szerencsétlenségek miatt következtek be. Meggyőződésem, hogy megvannak bennem a szükséges képességek ahhoz, hogy edzőként hozzáadjak valamit a futball történetéhez, éppen ezért pedig úgy gondolom, hogy pályafutásom még korántsem fejeződött be. A jövőben is szeretnék egy olyan alakulathoz igazolni, ahol folytathatom a munkát, és új fejezetekkel járulhatok hozzá a klub legendáriumához. 

A további céljaimat inkább megtartanám magamnak, mivel tudom, hogy az álmok néha csak álmok maradnak. A házasságok mindig két fél között köttetnek, s előfordul, hogy egy szakember csak egyetlen dolgot akar elérni életében, ám éppen azt nem tudja véghezvinni. Egy győzelem után rövidebb ideig örülök, mint búslakodok egy vereséget követően. Egy siker miatt lelki jóllét tölti el az embert, másnap reggel azonban általában máris a következő meccs lehetséges buktatóin jár az eszem. Egy ponthullajtás után mélyen együttérzek a szurkolókkal, valamint az általam képviselt klub döntéshozóival, s engem is nagy szomorúság, valamint harag tölt el az eredmény végett. 

A Juventusra mindig is úgy tekintettek Itáliában, mint egy olyan csapatra, amit gyűlölni és utálni kell, ami miatt a Bianconeri nem való mindenkinek, hiszen Torinóban gyakorlatilag egész Olaszország ellen játszol. Mikor huszonegy éves koromban az alakulathoz kerültem, minden engem körülvevő dolog hatalmasnak tűnt, ideértve a társakat is. Mindenkivel távolságtartó módon beszéltem, talán a tiszteletből kifolyólag, az első ottani évemben pedig keményen megfizettem ezért a félelemért, elvégre pocsékul teljesítettem. Bár ekkor sokaknak csalódást okoztam, ezt követően minden erőmmel azért küzdöttem, hogy  az Öreg Hölgynél maradhassak, s a nyaram azzal telt, hogy egy oroszlánhoz hasonlóan kihúztam a körmeimet és megéleztem a fogaimat, hogy az előttünk álló szezonban csúcsragadozóként térhessek vissza. A válogatott teljesen más tészta volt, s hatalmas megtiszteltetésként fogtam fel, hogy ott lehetek. Feleségemmel éppen akkor házasodtunk össze, mikor el kellett utaznom a nemzeti együtteshez, ezért pedig csupán egyetlen éjszakát tölthettem vele az esküvő után, lévén, hogy szólított a kötelesség. 

Labdarúgóként számos gyakorlati tapasztalatot szereztem, melyet igyekszem átadni a játékosaimnak. Edzőként persze nem szabhatsz gátlástalan módon korlátokat a srácok elé, vagy nem tilthatod el őket bizonyos dolgoktól, azonban mindig azt javasoltam nekik, hogy a mérkőzések előtt csak a lehető legkevesebb erőfeszítéssel járó tevékenységeket végezzék. Ez vonatkozik a szexre is, ahol a találkozót megelőző napon maximum a másik félnek szabad aktívnak lennie, tehát ilyen esetben a feleség a felelős. Ezért javasoltam azt fiaimnak, hogy lehetőleg csak a megszokott parterükkel bújjanak ágyba, mivel ha a szeretőjükkel próbálkoznak, akaratlanul is nagyobb stressznek teszik ki magukat a helyzet eltérő mivolta miatt. 

Nem szeretem irányítani a játékosokat, azonban az összecsapásokon és az edzéseken megkövetelem tőlük a teljesítményt. Tanácsokra mindig szükség van, s ha ezeket jó célból adjuk, pozitív változásokat érhetünk el, ami hosszútávon szinte mindig sikerre vezet. Nem tudom, hogy az idő múlásával jobb, vagy rosszabb tréner lettem-e. Régen a véglegekig együtt éltem a meccsel, ami most már kevésbé jellemző, ám régebben például csak alig használtam a hangom az oldalvonal mellett, most pedig már szinte mindig ezt teszem. Nem arról van szó, hogy megváltoztam, csupán rájöttem, hogy bizonyos szituációkban az iránymutatás már nem sokat ér, a felelősséget pedig a pályán lévő játékosoknak kell vállalniuk. Az, hogy ezt már másképp látom, csupán szakmai fejlődésnek számít. 

Megítélésem szerint minden klubomnál nyomot hagytam, ám kizárólag a jó értelemben: mindig alapokat fektettem le, nem pedig romboltam, erre pedig nagyon büszke vagyok. Akkor szoktam elhagyni egy gárdát, mikor úgy látom, hogy már minden tőlem telhetőt megtettem a csapatért, az energiám pedig teljesen elfogyott. Ha egy korábbi alakulatom tanácsot kérne tőlem azzal kapcsolatban, hogy melyik játékost igazolják le, elmondanám a véleményem, ugyanakkor annak még nem érkezett el az ideje, hogy visszatérjek a kispadra. A kiégési pont mindenkinél máskor jön el, éppen ezért pedig nem is szeretnék belemenni Roberto Mancini szövetségi kapitányi posztról való lemondásának körülményeibe. A mester történelmi tettet hajtott végre azzal, hogy megnyerte az Európa-bajnokságot, bár a világbajnokságról való lecsúszás értelemszerűen jelentős sebeket ejtett az Azzurrin. Ha akkor én vagyok a helyében, a kudarc után biztosan lemondtam volna a posztomról, ő azonban inkább maradt, majd később Szaúd-Arábiába igazolt. Néhány szaúdi klub egyébként engem is megkeresett, de én rendre visszautasítottam az ajánlataikat. 

Ahhoz, hogy tovább tudjak dolgozni egy klubnál, éreznem kell a megfelelő ingereket. Az egyetlen búcsú, amit utólag nézve elhamarkodottnak és idő előttinek tartok, a Juventustól való távozásom volt. Megbántam, hogy mindössze három év után elhagytam az Öreg Hölgyet, s immár tudom, hogy néha nem kell olyan sokat belelátni az apró dolgokba. Több barátom van, mint ellenségem, hiszen többnyire olyan emberekkel alakítok ki kapcsolatokat magánéleti szinten, akiknek semmi közük nincs a futballhoz, már csak azért is, mert inspiráló olyan személyekkel lenni, akik az élet más területein alkottak maradandót. Egyedül a szemfényvesztő, hazug embereket nem szeretem, de szerencsére ilyenek nem is vesznek körül engem. 

José Mourinho egy született győztes, akivel persze számos vitám volt, ám mindig kezet tudtunk fogni, miután elmondtuk egymásnak, hogy mit gondolunk a másikról. Értékelem benne, hogy mindig a szemembe mondja a véleményét, holott annak idején, még a Premier League-ben volt egy-egy éles pillanat közöttünk. Utólag természetesen meg tudtuk beszélni ezeket a vitákat, az angol bajnokságra pedig egyébként is jellemzőek ezek a csörték, hiszen ott nagy hagyománya van annak, hogy a támadásra támadással kell válaszolni. Szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy az utcáról jövök, hiszen ott kellően megedződtem ahhoz, hogy most ne kelljen félnem semmitől és senkitől.

Karrierem során egyszer szeretném megtapasztalni, hogy milyen az AS Románál, vagy a Napolinál dolgozni az ezen csapatoknál uralkodó hatalmas szenvedély miatt. Bízom benne, hogy egy napon lehetőségem akad majd erre, ehhez azonban konkrét tervekkel kellene rendelkeznem, hogy az adott gárdánál végre is hajthassam ezeket az elképzeléseket. Nem tudnék érdemben nyilatkozni az engem és a Partenopeit összeboronáló pletykákról, ám kijelenthetem, hogy gyakran beszélek Aurelio De Laurentiisszel, akivel jó viszonyt ápolok. Mindig is nagy tisztelettel tekintettem a nápolyiak elnökére, aki viszont idén nyáron Rudi García mellett tette le a voksát. Ezt a választást már csak azért sem lett volna illő vitatni, mert a sportvezető az elmúlt tizenkilenc évben tökéletesen bebizonyította, hogy látnoki képességei vannak a személyi döntések terén. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, mindazonáltal pályafutásom végéig ki szeretném próbálni, hogy milyen ezeknél a szenvedéllyel túlfűtött kluboknál munkálkodni. 

Feleségemmel nagyon mély szeretet köt össze bennünket, bár tudom, hogy nem könnyű elviselni engem, hiszen a vereségből fakadó bánatot, vagy a győzelem miatti pörgést mindig hazaviszem magammal. Mikor a Tottenham Hotspurnál dolgoztam, egy szállodában éltem, távol a családomtól. Munka után egyből visszamentem a hotelbe, anélkül, hogy bárkivel megbeszélhettem volna a nap történéseit, ez pedig egy idő után nagy terhet jelentett számomra. Tudom, hogy sok nő attraktívnak talál engem, a feleségem barátnői például gyakran mondják, hogy vonzó, ahogy ordibálok a kispad mellett. Külsőm tekintetében ugyancsak egy nyolcassal pontoznám magam, tekintve, hogy a koromhoz képest jó formában vagyok, ám abban is biztos vagyok, hogy több dolgot tehetnék fittségem megőrzéséért. Legjobban a szemeimet szeretem, amivel pedig elégedetlen voltam, azért tettem is: ilyen volt a hajbeültetés is, amit Torinóban végzett el rajtam egy olyan specialista, aki korábban egy barátomat is kezelte. Legnagyobb győzelmemnek egyébként azt tartom, hogy született egy csodálatos lányom: ha gyermeked lesz, megérted, hogy milyen igazán szeretni valakit. 

Néhány évvel ezelőtt nagy port kavart a hír, miszerint egy Massimo Bochicchio nevű bróker nagyjából 30 millió eurót csalt ki tőlem. Az, hogy az elkövetőt szinte egyből szabadlábra helyezték, mikor visszatért Olaszországba, nagyon furcsának tűnt és tűnik nekem, mivel egyértelmű volt, hogy az illető rengeteg embert vert át, az ügyészség részéről tehát sokkal nagyobb odafigyelésre lett volna szükség. Az elveszett összeg egy részét egyébként már visszaszereztem, s meglátjuk, hogy mi lesz a többivel, azonban a legjobban nem a pénz eltűnése viselt meg, hanem az, hogy csalódnom kellett egy olyan emberben, akit a családtagomként szerettem. Mikor Londonban dolgoztam, úgy tekintettem rá, mintha az unokatestvérem lenne, ő azonban elárult engem. Ettől függetlenül nem haragszom rá, mivel nincs bennem düh, pusztán csalódottság. 

Mivel rendkívül impulzív vagyok, előfordul, hogy a durvaságra azonnal durvasággal reagálok. Ha nem kapom meg az alapvető tiszteletet, nehezemre esik tiszteletteljesnek maradni. Mikor 2021-ben egy Juve-Inter mérkőzésen összevitatkoztam Andrea Agnellivel, egy ponton felmutattam neki a középső ujjam. Ez pusztán egy reakció volt arra, hogy a Bianconeri akkor elnöke a tisztelet és az elismerés teljes hiányáról adott tanúbizonyságot irányomba. Őszintén szólva, nem bántam meg, hogy ezt tettem, mivel a másik oldalról sem érzek megbánást, ám ettől függetlenül azóta sikerült tisztáznunk a dolgot. Nem tudom, hogy képes lennék-e mindenkitől bocsánatot kérni, akit valaha megbántottam, azonban sikerült kifejlesztenem magamban az erre való hajlandóságot. Minden embernek megvan a saját idővonala, egyes folyamatok pedig csak később alakulnak ki némelyekben. A bocsánatkérés egyfajta megtiszteltetés, ha pedig valakinek bocsánatkéréssel tartoznék, remélem, látja ezt az adást, és bevasalja rajtam a tartozásomat. 

Egyetlen dolog rémít meg igazán, ez pedig a halál. Még nem barátkoztam meg a gondolattal, hogy egy napon befejeződik a történet. Nem tudom, hogy mit írnék fel szívesen a sírkövemre, mivel nem szoktam ilyeneket gondolkodni, ám talán az lenne a legtalálóbb, hogy »mindent megadott«. Természetesen ez rám vonatkozna. Érzékeny vagyok, s nem tartom magam legyőzhetetlennek, még ha néha úgy is viselkedek, mint aki ezt hiszi magáról. Ha csak egy valakivel találkozhatnék a már elhunyt szeretteim közül, minden bizonnyal Teresa nagynéném lenne az, aki második anyámként viselkedett. Ha most előttem lenne, megölelném, s köszönetet mondanék neki" – zárta szavait Conte.