Azt követően, hogy az elmúlt napokban a francia válogatott edzőtáborában adott rövidebb nyilatkozatot, Adrien Rabiot a minap a DAZN megkeresésére is a mikrofon elé állt, hogy ezúttal egy nagyobb terjedelmű interjú keretében feleljen a sajtó kérdéseire, szót ejtve Max Allegrivel ápolt kapcsolatáról, kapitányságáról, pályafutása fontosabb edzőitől, a középpályán betöltött szerepéről, valamint az ismét aktuális témát képező esetleges hosszabbításáról is. 

"A Paris Saint-Germainnél mindenki jó volt hozzám, ám Thiago Mottával nagyon különleges viszonyt ápoltam, már csak azért is, mert mindketten a középpályán játszottunk. Már akkor úgy gondoltam, hogy egy napon edző lehet majd belőle, hiszen szilárd jövőképpel bírt, s állandóan csak a taktikáról beszélt nekünk. Az iránta érzett tiszteletem azóta sem változott, ha pedig találkozunk, szívélyesen üdvözöljük egymást, s néha még az interneten is beszélünk" – nyitotta az interjút egy visszaemlékezéssel Rabiot, megemlítve a Bolognánál remek teljesítményt nyújtó olasz szakembert. 

"A Juventushoz való igazolásomat megelőző szezonban találkoztam először Allegrivel. Ő volt az, aki ide akart hozni engem, ám még az előtt távozott, hogy aláírtam volna a szerződésemet. Amikor visszatért a csapathoz, azonnal kialakult a szükséges kémia közöttünk. Maurizio Sarri alatt úgy kellett volna jól teljesítenem, hogy előtte fél évig nem játszhattam profi szinten, ekkortájt pedig jogosan özönlöttek rám a kritikák, lévén, hogy még alkalmazkodnom kellett a Serie A-hoz. Azóta viszont nagyon sokat fejlődtem, s megismerhettem egy győztes edző mentalitását, amit én is magaménak érzek. 

Pontosan tudom, hogy a mester mit szeretne látni tőlünk, hiszen sokat beszélgetünk, sőt, néha még üzengetünk is egymásnak... Néha még akkor is ír nekem, mikor éppen pihenőnapom van. Bár Max olykor feldühödik egy találkozó utolsó perceiben, és tomboli kezd a pálya mellett, mi ebből semmit sem érzékelünk. Személy szerint rendkívül pozitív dologként tekintek erre az aspektusra, mivel mindez csak azt támasztja alá, hogy trénerünk minden porcikájával átérzi a mérkőzéseket, s a lefújás pillanatáig játékban akar tartani bennünket. 

Nagyon boldog vagyok, hogy az elmúlt hetekben többször is én viselhettem a csapatkapitányi karszalagot, mivel büszkeséggel tölt el, hogy én vezethettem ki a pályára egy olyan klub játékosait, mely ilyen gazdag történelmet tudhat maga mögött. Ismerem a Juventus múltját, betéve tudom azon labdarúgók névsorát, akik itt futballoztak, vagy azon edzőkét, akik az együttes kispadján ültek. A szerződéshosszabbítás kapcsán ugyanazt tudom mondani, mint tavaly ilyenkor: egyelőre nem látom előre, hogy mit hoz a jövő, ám rendkívüli örömmel tölt el az út, amit bejárhattam az elmúlt években.

Természetesen nem elképzelhetetlen, hogy a mostani szezon végén Allegri ismét olyan üzenetekkel bombáz majd, amik a maradásra fognak késztetni, de erről mindenképpen csak később beszélünk. Annyi szent, hogy édesanyám, aki egyben az ügynököm is, nem fog rábeszélni semmire, vagy lebeszélni egy adott döntésről, ahogy az én álláspontom sem lesz szöges ellentétben az övével. Gondolkodásmódunk nagyjából megegyezik, s szinte mindenben egyetértünk, hiszen mindketten azt nézzük, hogy mi a kifizetődő a pályafutásom szempontjából. 

Meglátjuk, hogy az évad további részében harcba szállhatunk-e majd a Scudettóért. Az egészen biztos, hogy Max Allegri egy kiváló mentalitással bíró edző, akinek a győzelem a legfontosabb, s ennek nyomán minden nap az újabb és újabb sikerekért dolgozik, elvégre ezek motiválják leginkább. Szellemisége a csapatra is átragad, ő pedig éppen ettől válik igazán nagyszerű szakvezetővé.

Egy-egy meccset követően mindig visszanézem a saját produkciómat, hogy felfedezzem és kiszűrjem az esetleges hibákat, míg a soron következő találkozó előtt mindig az aktuális ellenfél összecsapásait szoktam megtekinteni, hogy kielemezhessem azon középpályások játékát, akikkel hamarosan közvetlenül is szembe kell majd néznem. Társaimmal nagyon sokat beszélgetünk az öltözőben, vagy az edzések szüneteiben és az összetartásokon, egyszóval a pályán kívül töltött időnkben. Az a feladatunk, hogy ne csak különálló futballisták halmaza legyünk, hanem valódi csapatot alkossunk. 

Legnagyobb példaképem, Steven Gerrard egy vérbeli box-to-box játékos volt, akitől nem álltak távol a messziről eleresztett, akár 30 méteres lövések, vagy a gólt megakadályozó becsúszások sem. Gerrard igazi úttörőnek számított a maga korában, s talán ő volt az első igazán modern középpályás is. Nem akarom, s persze nem is tudnám lemásolni a karrierjét, azonban hozzá hasonlóan én is meg akarom nyerni a Bajnokok Ligáját, mivel úgy gondolom, hogy ebben a sorozatban a legnehezebb felérni a csúcsra. 

A PSG-nél töltött időszakomban jól kijöttem Carlo Ancelottival. Mikor még az U19-es csapatban játszottam, eljött megtekinteni a meccsünket, majd arra kérte az edzőnket, hogy hadd vigyen fel a felnőttekhez. Ezt követően a keret állandó tagjává váltam, mindössze tizenhét évesen. Ekkor még iskolába jártam, s érettségire készültem, a mester pedig nagyon kedves volt hozzám. Mivel a tanulást csak nehezen tudtam összeegyeztetni az edzésekkel, Ancelotti külön figyelmet fordított rám, mindig érdeklődött az előremenetelemről, és nem felejtett el emlékeztetni arra, hogy ha szeretnék, nyugodtan pihenhetek. A párizsiaknál talán csak egyetlen vitám volt, mégpedig Zlatan Ibrahimovićcsal. Később természetesen minden nézeteltérést rendeztünk, ugyanis csak egy meccs közben felmerülő apróságról volt szó, s ezt leszámítva nagyon örültem a svéd jelenlétének, ugyanis az, hogy ott volt a klubnál, mindenkinek segített a győztes szellemiség kialakításában. 

Egy tizenhét éves srácnak elsősorban játéklehetőség kell, ezért pedig egy ponton arra kértem a PSG akkori sportigazgatóját, Leonardót, hogy adjon kölcsön egy másik francia klubnak. Így kerültem a Toulouse alakulatához, a következő hat hónapban pedig a csapat összes mérkőzésén pályára léptem. Ebben a korban nagyon fontos, hogy ha megkapod az esélyt, akkor élj is vele, hiszen csak így lesz lehetőséged fejlődni, amit én is pontosan tudtam. Sosem bántam meg, hogy azt a fél évet egy alacsonyabban rangsorolt gárdánál töltöttem, s minden fiatalnak ajánlani tudnék egy ehhez hasonló tapasztalatot. 

A Fino alla Fine mottó éltet bennünket, s úgy gondolom, hogy ezért van meg bennünk és mesterünkben a korábban már említett győzelmi vágy. A meccsek végén a diadal a lényeg, még akkor is, ha a játékunk nem éppen szemet gyönyörködtető: nem lehet mindig szépen futballozni, bár elfogadom, hogy az olyan mérkőzések, mint például a Fiorentina elleni, idegesítik azon szurkolóinkat, akik csak a tévéképernyő előtt tudják követni a találkozót. Labdarúgóként azonban a siker kicsikarására kell fókuszálnunk, emellett pedig igazságtalan azt mondani, hogy minden meccsen csak védekezünk, mivel például a Hellas Verona elleni megmérettetésen kifejezetten lendületes futballt mutattunk be, még akkor is, ha csak az utolsó pillanatban tudtuk bevenni a vendégek kapuját. 

Sokat dolgozunk a fejlődésen, a védekezés, valamint a támadások szempontjából egyaránt. Egy éles meccs nem olyan, mint egy edzés, ugyanis itt rengeteg változó körülményhez kell alkalmazkodnod, melyet csak a kellő elszántság és a jó hozzáállás meglétekor tehetsz meg. Ha rajtam múlna, szíves örömest lemondanék a jó játékról, ha ez mindig győzelmet jelentene számunkra, mivel ez sokkal fontosabb, mint az, hogy hogyan járatjuk a labdát. Tavaly nagyon sokat szenvedtünk az állandó bizonytalanság, és a pontlevonások miatt, ezért pedig idén minden mérkőzést meg akarunk nyerni, s megmutatni, hogy a bennünket érő támadások ellenére továbbra is mi vagyunk a Juventus. Hatalmas lelkesedés dolgozik bennünk, s bár keretünkben talán kevesebb tapasztalat gyülemlett fel, mint tavaly, most jóval több energiával rendelkezünk. 

Paul Pogba és Nicolò Fagioli kiesése nagyon nagy kihívás, mivel rendkívül erős és minőségi játékosokról van szó, akik sokat segíthettek volna nekünk a szezonban. Az, hogy nem lehetnek a pályán, egyértelműen nehézségeket okoz számunkra. Paul jelenléte kifejezetten fontos lenne a Bianconeri szempontjából, elvégre honfitársam egy igencsak tapasztalt futballista, aki még a nehéz pillanatokban is képes jókedvet varázsolni az öltözőbe: mindig viccelődik, s együtt nevet velünk. Bár vele ellentétben Nicolò részt vehet a közös edzéseken, szomorúsággal tölt el a gondolat, hogy a gyepre már nem futhatunk ki együtt. Egy ilyen helyzetben nagyon fontos mentális támogatást nyújtani a társak számára, mivel a közösségi médiából kiáramló vélemények egyaránt elbizonytalaníthatják a fiatal, illetve a rutinosabb focistákat. A Juventusban játszani nagy felelősséggel jár, s nem mindenki képes azonnal magára vállalni ezt a szerepet. 

Az újságok mindig ráharapnak a botrányokra, s próbálják megingatni a bizalmadat, ami különösen igaz a francia lapokra. Én is követtem el hibákat, még akkor is, ha mindezt tizenhét-tizennyolc-tizenkilenc évesen tettem, ami teljesen normális abban a korban. A sajtó azonnal elkezdett arról cikkezni, hogy Adrien Rabiot egy lázadó, pedig valójában sosem voltam az. Sosem! Tisztában vagyok vele, hogy az akkori hírek miatt életem végéig viselni fogom ezt a címként, holott összességében véve egy jó és megbízható srácként tekintek magamra, aki mindent belead a pályán, s azon kívül is. 

Mikor Manuel Locatelli csatlakozott a Juventushoz, az emberek azonnal elvárták tőle, hogy világklasszis szinten futballozzon, hogy mindig nyerjen, valamint, hogy cipelje a hátán a teljes alakulatot, miközben társam a Sassuolo együttesétől érkezett, ez a lépés pedig egyúttal egy hatalmas ugrást is jelentett számára. Az ilyen helyzetek sosem könnyűek. Locának megvan a maga sajátos személyisége, ám értelemszerűen ő is egy remek középpályás, aki itteni pályafutása elején szembesült néhány nehezebb pillanattal, viszont ez így van rendjén. Pályafutásom során megszoktam, hogy háromnaponta játszanom kell, ami eddig minden évadban így volt. A mostani helyzet éppen ezért nehézséget jelent nekem, mivel van, hogy egy hét is eltelik két összecsapás között, ami megszakítja az éles szituációkkal való kapcsolatot, innen pedig elég gyötrelmes visszarázódni a rendes kerékvágásba egy-egy találkozón. 

Ha háromnaponta bizonyítanod kell, fenn tudod tartani a szükséges koncentrációt, hiszen nincs időd arra, hogy leállítsd a belső motorokat. Ha vasárnap rosszul vagy, de szerdán már a pályán kell lenned, lehetőséged sincs azon gondolkodni, hogy mid fáj pontosan, hiszen azonnal a következő megmérettetésen találod magad. Olaszországban sok szó esik arról, hogy egy középpályásnak elsősorban gólokat kell szereznie és gólpasszokat kell adnia, számomra viszont soha nem ez volt a prioritás. Rengeteg tennivalóm akad a támadásépítés és a védekezés segítésénél, én pedig erre fektetem a hangsúlyt. Ha betalálok, ám mondjuk tizenöt alkalommal is eladom a labdát a meccsen, nem vagyok elégedett magammal. 

Mindig igyekszem felruházni magam a kellő önbizalommal, mielőtt pályára lépek, ha pedig hibázok, elmantrázok magamnak néhány dolgot, amiktől megnyugszom. Gyakran csinálom ezt a mérkőzések ideje alatt, mivel nagyon fontosnak tartom az önmagunkkal való, belső párbeszédet. Az edződ és a csapattársaid persze mindenben melletted állnak, viszont meg kell lennie a szükséges erőnek és bátorságnak bennedd ahhoz, hogy szükség esetén a többiek elé lépj, és elismerd, hogy hibáztál. Aztán ha a legközelebbi beadásnál én fejelem be a gólt a kapuba, visszaszerzem a magabiztosságomat" – zárta szavait a francia.