Az Öreg Hölgy legendája, a klubot az elmúlt idény végén tizenhét esztendő után elhagyó Giorgio Chiellini a minap terjedelmes, exkluzív interjút adott a Juventus hivatalos csatornájának, melynek keretein belül hosszan értekezett az olasz rekordbajnoknál töltött pályafutásának egyes momentumairól és jellegzetességeiről, egyebek mellett a BBBC-ről, példaképeiről, trófeáiról, legjobb és legrosszabb emlékeiről, a vezéregyéniség alapvető fontosságáról, valamint a jövővel kapcsolatos tervekről is. Az alábbiakban ezen szavak magyar fordítását olvashatjátok. 

"A BBBC kétségkívül a Juventus történelmének egy fontos és ikonikus darabja, s pályafutásom egyik legmeghatározóbb fundamentuma, hiszen karrierem során szerintem Gigi Buffonnal töltöttem a legtöbbet a pályán, őt pedig Leo Bonucci is szorosan követi a sorban. Barzával talán kicsit kevesebbet, de ő sem marad el sokkal a többiektől. Utolsó közös fotónk, mely Andrea visszavonulása után készült, azt hiszem, még sokáig fog könnyet csalni a szurkolók szemébe..." – fogalmazott a Juventus TV adásában. 

"Gigi egy zseni, emellett pedig egy ritka őszinte ember, aki mindenbe, amit mondott és tett, bevonta társait is. Barzaglione mindig is egy valóságos szikla volt, egy olyan egyén aki... nos, aki mindig is képes volt tekintélyt parancsolni, ha szükség volt rá, ám aki ezzel együtt el tudta engedni magát, ha a fiatalokkal, vagy ha a dél-amerikai tréfamesterekkel kellett bánnia, ezt pedig senki nem vette készpénznek, mikor első ízben ránézett Andreára.

Mindig is azt mondtam, hogy ő volt a mi dél-amerikai nagykövetünk, akinek mindig sikerült kivívnia az őt körülvevő személyek nagyrabecsülését. Emlékszem, hogy profi pályafutásának utolsó hónapjában állandóan hecceltünk vele, s egy perc nyugta sem volt tőlünk, hiszen minden napra jutott egy vicc, egy csíny, attól függetlenül, hogy éppen az öltözőben, a pályán, vagy a saját autójában volt-e. Paulo Dybala például minden nap megölelte őt, ami egyértelműen megmutatja, hogy a társak milyen nagy szeretettel viseltettek iránta. 

Leóról elsősorban az az energia jut eszembe, melynek köszönhetően mindenkivel szemben képes helytállni: Bonuccinak kimeríthetetlen tartalékjai vannak, s bár karrierje során sokszor élt át olyan pillanatokat, amikor valóságos hegyeket kellett leküzdenie, meglehetősen kedvezőtlen körülmények között, mindig képes volt kihozni magából a benne rejlő energiát. Kritikusaira rácáfolva megmutatta, hogy képes bejárni egy olyan utat, melyet annak idején senki sem gondolt volna róla, ezen pályafutás során pedig valami olyat tett le az asztalra, amit semmiképpen sem szabad természetesnek venni. 

Sokan úgy vélik, hogy Leo pusztán szerencsés volt, hogy Chiellinivel és Barzaglival játszhatott együtt, ám az igazság az, hogy a BBBC négy tagja mindvégig egymást fejlesztette és segítette, ennek köszönhetően pedig képesek voltunk eljutni egy olyan szintre, amiről mások, s korábban mi is csak álmodhattunk volna. Együttműködésünk során nem volt olyan labdarúgó közöttünk, aki ne profitált volna ebből a kapcsolatból, ami véleményem szerint egy nagyon jó, s a maga nemében egy páratlan dolog a Juventus történelmében. 

2005. október 15-én debütáltam a Juventus szerelésében, ahol Pavel Nedvěd helyére, Gianluca Pesotto elé álltam be a középpályára, arra a 10-15 percre, ami jutott nekem. Minden kezdet nehéz, így természetesen számomra is az volt, a Supercoppa döntőjében pedig hamarosan el is törtem az orromat, csak hogy ebből a szempontból is nagyszerű bemutatkozásban legyen részem... Első tíz meccsemen három-négy alkalommal is a kispadon találtam magam, a többi találkozón pedig a lelátón foglaltam helyet, ez pedig nagyon nehéznek bizonyult, mivel a leigazolásomat megelőző két esztendőben megszoktam, hogy állandóan a pályán vagyok, így pedig megerőltető volt egy új helyzettel szembesülni. 

Az akkori Juventus hihetetlen bajnokok erős csapata volt, én pedig fiatal korom mellett mentális szempontból sem éreztem késznek magam arra, hogy ennek az együttesnek a tagja legyek, azonban kissé paradox, meglepő módon októberben elmentem két találkozóra az U21-es válogatotthoz, s miután visszatértem, fokozatosan egyre több alkalommal kaptam lehetőséget. A szezon végén már 23 összecsapásnál jártam, melyből hatot a Bajnokok Ligájában játszottam le, ez pedig jóval többet jelentett számomra a puszta elégedettségnél. 

A 2006/2007-es szezont az ismert okok miatt a másodosztályban töltöttük. Pavellel sokat beszélgettem erről az időszakról, s véleményem szerint, bár az emberek joggal tartják úgy, hogy én is nagy erőfeszítést tettem azzal, hogy nem távoztam a süllyedő hajóról, véleményem szerint az igazi áldozatot Pavel, Gigi, Mauro Camoranesi, David Trezeguet, vagy Alex hozták meg, akik világbajnokokként és aranylabdás játékosokként vállalták a Serie B-t az Öreg Hölggyel. Az, hogy alapember lehettem abban az együttesben, segített abban, hogy azzá váljak, aki lettem, s aki a mai napig vagyok. Alessandro Del Pieróhoz ugyanakkor semmiképpen sem merném hasonlítani magam, mivel ADP a teljes Juve szimbóluma, a legfőbb referenciapontja volt, aki rendkívül sokat adott a klubnak, valamint személy szerint nekem is az együtt töltött évek alatt, miközben olyan értékeket adott át nekem, melyeket később én is jó érzéssel nyújtottam tovább a jövő generációinak. 

Családommal kapcsolatban úgy vélem, hogy Olivia lányom inkább rám, míg Nina inkább az édesanyjára hasonlít, azonban nem tudom, hogy mi lesz belőlük, ahogy az én gyermekkoromban sem tudta senki, hogy hol fog tartani Giorgione harmincnyolc évesen. Édesanyámnak ikerfiai születtek, s mindvégig hatalmas szerepet vállalt életünkben gyermekkorunk során, ugyanis egy rendkívül szigorú, erős jellemmel bíró, ám szeretetteljes és kedves anya volt, aki bármilyen fegyverrel vagy erővel szemben védelmezett, s védelmezni is fog bennünket, amíg csak itt leszünk egymásnak, ám aki mégis egy pillanat alatt képes elérzékenyülni, mikor ránk, gyermekeire, vagy unokáira tekint. 

2021 egy gyönyörű év volt, főként a nyári események miatt, ám sajnos rossz dolgok is történtek benne, hiszen nagymamám, vagy ahogy mi szólítottuk, Nonna Pappa, azaz apukám édesanyja elhunyt, később pedig anyu élettársa és párja, Maurizio is elhagyott bennünket. Emlékszem, hogy gyermekkoromban gyakran vetődtem bele sáros pocsolyákba, amiért nagymamán leszidott, ám ekkor mindig azt mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert ha egy napon profi focista leszek, veszek majd neki egy mosógépet. Azt hiszem, végül nem is én, hanem anyukám vásárolt neki egyet, azonban a fenti történet sokáig megmaradt családunkban egyfajta anekdotaként. 

Apám egy nem túlzottan beszédes ember, lévén, hogy orvos, azonban egy rendkívül nagy szívvel rendelkező, emberséges személy, akitől véleményem szerint nyugalmamat és kiegyensúlyozottságomat örököltem. Apu sosem szorong a problémák miatt, ám mikor mégis felmerülnek, bátran néz szembe velük, pontosan úgy, ahogy én is. Édesanyám párja, Maurizio egyfajta második apuka volt számomra, ez azonban semmi sem vesz el édesapámtól, annak ellenére, hogy gyermekkoromtól fogva az elmúlt hónapokig mindketten életem alapvető részét képezték. Maurizióban véleményem szerint önzetlensége volt a legjobb, illetve az a szenvedély, mellyel képes volt élni mindennapjait. Most, hogy nyugdíjba vonult, megérdemelte volna, hogy élhessen még pár évtizedet. Annak idején ő tanított meg engem mopedet és autót vezetni, s ez egészen haláláig közös szenvedélyünk maradt, melynek gyakran hódoltunk együtt. 

A kép, mikor lerántom Bukayo Sakát, voltaképpen a teljes Európa-bajnokság szimbóluma lett, s a nyár egyik legnagyobb mémjévé vált. Abban a pillanatban, mikor megtettem a szóban forgó mozdulatot, bele sem gondoltam, hogy később mennyire ikonikussá teszem majd ezt a jelenetet, mivel akkor csak az járt a fejemben, hogy ez egyike volt azon kevés hibáknak, melyeket a torna során elkövettem, hiszen rosszul számítottam ki a labda ívét, emiatt pedig a játékos meglógott előlem, én pedig csak arra figyeltem, hogy megállítsam, holott egyszerűen le is kezelhettem volna a játékszert, ha jobban ott vagyok fejben az adott momentumnál. 

Karrieremből a nyarat megelőzően rendkívül hiányzott egy nemzetközi trófea, ugyanis a világbajnokságokkal sosem volt szerencsém pályafutásom során. A labdarúgást az ördög találta fel, ahogy Max Allegri mondaná, a tavalyi kontinensviadalban azonban volt valami egészen különleges és csodálatos, ami győzelemre vezette együttesünket. Arról az Eb előtt is meg voltam győződve, hogy a legjobbak ellen fogunk pályára lépni, de a végső diadalról álmodni sem mertem volna, ahogy állandó társam, Leo Bonucci se, akivel a pályán, valamint azon kívül is különleges kapcsolatban állok. A mai napig mondom, hogy ha 2017-ben is együtt nyaraltunk volna, ahogy az azt megelőző években oly sokszor, meggyőztem volna, hogy ne kövesse el élete egyik legnagyobb baklövését, s ne igazoljon az AC Milanhoz...

Bonucci, karrierje eddigi részében már rengeteg trófeát emelhetett a magasba, most azonban egy kicsit egyedül marad majd, véleményem szerint valami hasonlót élve át, mint amit én tapasztaltam Gigi Buffon távozását követően. Az egyedüllét ugyanakkor lehetőséget szolgáltat arra, hogy betöltsd azt az űrt, mely társad után maradt,  még akkor is, ha én magam a fél karomat odaadtam volna azért, hogy még egy idény erejéig csapatkapitány-helyettes maradhassak Gigione mögött. Leo tudni fogja, hogy milyen módon kell irányítani a csapatot az előttünk álló években, vagyis abban az időszakban, mikor a Juventusnak elengedhetetlenül vissza kell térnie a sikerek útjára, azaz a különféle serlegek megszerzéséhez. 

Karrierem egyik legemlékezetesebb mérkőzése a 2015-ös, Real Madrid elleni BL-elődöntő volt, mikor sok más alkalomhoz hasonlóan turbán került a fejemre, s ha csak egy képpel kellene jellemezni tizenhét éves torinói kalandomat, minden bizonnyal ez lenne az. Nem tudom, hogy az adott pillanatban éppen mit csináltam, mit mondtam, vagy mit gondoltam, ám ezen a képen minden rajta van, aminek ott kell lennie. Abban az évben gyönyörű utat jártunk be Európában, hiányérzet pedig csak akkor merül fel bennem, mikor arra gondolok, hogy a BL-döntőt mindezek után ki kellett hagynom egy makacs sérülés miatt. Ez volt pályafutásom egyetlen éve, mikor a szezon közben nem kellett szembesülnöm egészségügyi gondokkal, ám a finálé előtti napon a jó öreg vádli mégis csak kopogtatott az ajtón...

Egy játékosnak tudnia kell, hogy miként érdemes nyerni az életben, ám ennél is jobban kell tudnia, hogy milyen módon szép veszíteni. Bár pályafutásom telis-tele van hallatlan bajnoki pillanatokkal és csodás sikerekkel, sajnos azt is meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés elbukni karriered egyik legfontosabb trófeáját, hiszen 2017-ben, Cardiffban életem egyik legcsúnyább vereségébe szaladtam bele, még akkor is, ha a szóban forgó idényből rengeteg szép pillanatot tudnék felidézni. Egy BL-döntőbe vezető út sosem könnyű, a csalódás mellett pedig ennek révén számos más érzelem kavarog bennem, ha visszagondolok arra az esztendőre, még akkor is, ha a BL-siker lett volna a hab a tortán számomra, bár az Eb-győzelem utólag sok mindenért kárpótolt. 

Én vagyok az egyetlen játékos, aki mind a kilenc Scudettóban szerepet vállalt az elmúlt évtizedben, ami természetesen nagy elégedettséggel tölt el, bár őszintén szólva a fél lábam odaadtam volna azért, hogy tizedik alkalommal is elhódítsuk a serleget, hogy ezzel koronázzam meg az utóbbi éveket, s hogy ennek megtétele után hagyjam el a Bianconerit. Ezzel együtt is vitán felül áll, hogy csapatunk és klubunk valami egészen fergeteges dolgot vitt véghez, amiről sokat beszéltem Andrea Agnellivel is, hiszen a tulajdonosok szerepe mindig elvitathatatlan egy ilyen sikersorozat esetén. 

Lelkiismeretem minden szempontból tiszta, mivel én magam mindent megtettem azért, hogy győzelmeket érjünk el, s hogy eredményesek legyünk, azonban talán még annál is többet kaptam a Juventustól, mint amennyit adtam, hiszen önmagában már azért is szerencsésnek érzem magam, hogy megírhattam néhány oldalt az Öreg Hölgy történelemkönyvében. Az emberek hajlamosak természetesnek venni néhány dolgot, én azonban sosem tartottam annak diadalainkat. Bár elsősorban lányaimért élek, jövőm szintén a Juventusnál van, itt, Torinóban. Az előttem álló út során új dolgokat fogok tanulni, s új élményekre teszek majd szert, ezt pedig ugyanolyan nagy szenvedéllyel viszem majd véghez, mint mellyel játszottam. Egyelőre nem tudom, hogy pontosan hová fogok megérkezni, mikor véget ér ez az utazás, de az biztos, hogy mindent bele fogok adni a siker érdekében" – összegzett Chiellini. 

A teljes videó itt tekinthető meg: