De Sciglio: "Nem vagyok Allegri keresztfia"

mattia_de_sciglio.jpgA Juventusszal nemrég 2025-ig hosszabbító Mattia De Sciglio a minap terjedelmes interjút adott a Cronache di spogliatoio részére, melyben a múlt és a jelen számos eseményéről értekezve felelevenítette AC Milanban töltött éveit, beszélt egykori depressziójáról és annak következményeiről, valamint fényt derített a Massimiliano Allegrivel való különleges kapcsolatának egyes aspektusaira is, nem feledkezve meg saját személyiségének jellemzéséről sem. Az alábbiakban ezen szavak magyar fordítását közöljük. 

"Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok Max Allegri keresztfia, vagy kedvenc játékosa. Tény, hogy a miénk az utóbbi évek egyik legikonikusabb játékos-edző kapcsolata, azonban ez sosem járt azzal, hogy a mester máshogy kezelt volna, mint a többieket, vagy kivételezett volna velem. Persze ami igaz, az igaz, ennek alapján pedig a külvilág joggal beszél arról, hogy különleges viszonyban állok tréneremmel, mivel ő az egyetlen szakember, aki profi pályafutásom kezdetétől fogva végig kísérte karrieremet, s látta, hogy elesek, majd felállok bizonyos helyzeteket követően" – kezdte mondanivalóját az olasz jobbhátvéd. 

"Úgy vélem, hogy – ahogy mindenki más, aki elemzés alá vetett engem –, Allegri elősorban egy őszinte srácot látott meg bennem, aki mindig arra törekedett, hogy udvarias, kedves, és segítőkész legyen. Kapcsolatunk során idővel kölcsönös bizalom alakult ki közöttünk, amit a szakértők is gyakran hangsúlyoznak, mikor erre terelődik a szó, azonban éppen amiatt, hogy ismer és szeret, a mester rengeteget követel tőlem, s engem szúr le a legjobban, ha valamit nem a terv szerint csinálok. 

Max mindig is nagy hangsúlyt fektetett az egyénekkel, valamint a csapattal való kommunikációra, ami akár a cukkolásban, vagy a kisebb-nagyobb vitákban is megmutatkozik velem kapcsolatban, azonban alapvetően jól érezzük magunkat egymás társaságában. A mester szereti becézni a játékosait, valamint kissé szekálni őket. Engem például gyakran hív »evés-alvásnak«, mivel azt mondja, hogy életem nagyrészt az edzésből, az evésből, illetve az alvásból áll. 

Ezzel együtt természetesen mi is szeretünk viccelődni vele, vagy gúnyolódunk a toszkán beszédmódján, mely különösen a taktikai értekezletek után szokott feltűnni neki. Nem egy eset volt, hogy honfitársaimmal egy-egy megbeszélést követően újra el kellett mondanunk az elhangzottakat akkor érkező külföldi csapattársainknak, akik ilyenkor általában nem értik, amit a mester mondott, hiszen állításuk szerint az olaszt amúgy is nehéz megtanulni az angol után, a livornói nyelvjárás viszont már teljesen érthetetlen számukra...

Azok, akik a szép, szemre is tetszetős futball mellett kardoskodnak, általában ujjal mutogatnak Guardiolára, és mindenáron őt akarják követendő példaként bemutatni, azonban véleményem szerint annak ellenére, hogy Pep egyértelműen páratlannak számít ölteteit, reformjait, csapatösszeállítását, vagy az egyes labdarúgók szerepének meghatározását és újragondolását illetően, munkássága bizonyos tekintetben negatív hatást is gyakorolt sportágunkra, hiszen ténykedésének kezdete óta az emberek a fejükbe vették, hogy minden topcsapatnak izgalmas tiki-takát kellene játszania. 

Tudom, hogy szavaim most egy Allegri melletti kiállásnak tűnnek, de valóban úgy látom, hogy Olaszországban ebből a szempontból egy hatalmas paradoxon uralkodik a szakértői körökben, mivel miközben állandóan az eredményeket kérik számon az egyes csapatokon, ha egy alakulat nem szép játékkal érvényesíti elképzelésit, semmire sem becsülik az általuk elért sikereket. Minden egyes meccsnek külön története és forgatókönyve van: megesik, hogy az ellenfél engedi a szép futballt, néha pedig módszeresen tördeli a játékot, így tehát az, hogy milyen módon játszol, nem csak rajtad, hanem sok egyéb tényezőn is múlik. 

Karrierem kezdetén senki sem készített fel arra, hogy néhány sérülés miatt olyan mélységekbe fogok zuhanni, mint amilyeneket megjártam az utóbbi években. Mikor első alkalommal jelentkeztek nálam a fizikai problémák, egy hosszú és gyötrelmes spirálba kerültem, s másfél idény úgy telt el az életemből, hogy egyre kevesebb játékpercet kaptam, mert mindig akadt valami gond, ami meggátolt a pályára lépésben. Annak ellenére, hogy nem voltak komolyabb problémáim, általában két meccs lejátszása után megsérültem, s mivel emiatt nem tettem szert folytonosságra, nem voltam képes fenntartani egy állandó teljesítményszintet sem.

Ekkor elkezdődött rám zúdulni a sajtó és a szurkolók kritikája, mely rendkívül bántott, s rengeteg gyötrelmet okozott nekem. Nem az fájt a legjobban, hogy alapvetően sem számítottam egy ekkora horderejű gyűlöletcunamira, hanem az, hogy kritikusaim meglehetősen kitartóan szidalmaztak, ami miatt egyik pillanatról a másikra mennyből a pokolba kerültem. Számos ember volt, aki tiszteletlen módon bánt velem, s indokok nélkül is elmondta, hogy már megint milyen szarul játszottam, ezért pedig régebben elképesztően mérges voltam a világra. Úgy vélem, hogy a tisztelet mindennek az alapja: elfogadom, ha azt mondják, hogy nem játszottam jól, de egy bizonyos szint fölött nem süllyedhetünk egy bizonyos szint alá. 

A gyűlölet egy idő után már nem ismert határokat, s mikor egyébként jól is játszottam, akkor is találtak valamit, amiért kritizálni lehetett. Ha elkövettem egy kisebb hibát, az életem legnagyobb baklövéseként tüntették fel. Régebben gyakran kérdeztem magamtól, hogy mivel érdemeltem ki mindezt, mivel sosem vittem túlzásba a szórakozást vagy a bulikat, mely tevékenységeknek más, milánói csapattársaim gyakran hódoltak. Ugyanaz a srác voltam, aki a pályán mindig igyekezett vért izzadni, s akkor is küzdeni, ha nem volt 100%-os fizikai állapotban. Ha csak 70%-ot tudtam nyújtani, akkor is igyekeztem minden tőlem telhetőt kipréselni magamból, ezt viszont már senki sem volt hajlandó észrevenni. 

A kritikák hatására befelé fordultam, s mindennapjaimat a negatív gondolatok örvényében töltöttem, lassan pedig már amiatt is bűntudatom lett, ha a hét közepén elmentem vacsorázni a barátnőmmel, vagy elvittem az anyámat valahova. Rosszul éreztem magam, ha valaki meglátott az utcán, mivel aggódtam az emberek véleménye miatt, amit nem voltam képes a helyén kezelni, ez pedig azzal járt, hogy fokozatosan magamba zárkóztam, a boldogság pedig teljesen eltűnt az életemből. 

Nehezen tudtam mosolyogni, pedig alapvetően egy életvidám srácnak tartom magam, aki kedveli a társaságot, s rendkívül szeret viccelődni. Önmagam ellenségévé váltam, bezárkózva az otthonomban pedig állandóan arról győzködtem magam, hogy az élet élvezete egy olyan dolog, amit nem engedhetek meg magamnak, azonban nem szabad kimutatnom a gondjaimat, mert az érzékenység és a törékenység teljes mértékben luxusnak számít, egy futballistának pedig erősnek kell maradnia, s le kell nyelnie a rá zúduló sértéseket. 

Ekkor felkerestem egy mentáltrénert, aki elmondta nekem, hogy rendkívül közel járok a depresszióhoz, ami egy olyan állapot, melyről kialakulása előtt senki sem veszi észre, hogy mindig a feje fölött lebeg, s hogy a felszínre kerülhet bizonyos helyzetekben, vagy egyes események hatására. Egy hosszú utazást követően megtanultam kordában tartani a gondolataimat, ez pedig segített felfogni, hogy ki is vagyok valójában, és azt, hogy ha elértem bizonyos szinteket és eredményeket az életemben, akkor mindez azért volt lehetséges, mert meg is érdemeltem ezeket a sikereket. 

Végső soron mindenki a saját szerencséjét keresi, s én magam is így tettem. Megértettem, hogy minden okkal történik az életben, az elszántság pedig, mellyel gyermekkoromban felruháztam magam, eljuttatott oda, ahol most tartok, ezt pedig semmi esetre sem a véletlennek köszönhetem. Mióta kimásztam a gödörből, minden egyes nap szentelek némi figyelmet és időt annak, hogy mentális állapotommal foglalkozzak, s tartom magam bizonyos napi rutintevékenységekhez, például a kellő mennyiségű alváshoz. A szakemberrel való első találkozásom idején borzasztóan kialvatlan voltam, azonban mára teljességgel normalizálódott a helyzet, ebből a szempontból is. 

Alapvetően békés jellememet rendkívül sokan értették félre az elmúlt években, mivel azt gondolták, hogy az, hogy nem sodródok konfliktusokba a pályán és azon kívül, annak a bizonyítéka, hogy hiányzik belőlem a megfelelő kurázsi. Sokan úgy vélik, hogy a sallangmentes, nem túl sűrűn szabálytalankodó játékos a gyávaság megtestesítőjének számít, holott nekem egyszerűen csak ilyen a személyiségem, s nem szeretek belesodródni a vitákba. A közvélemény túlságosan nagy felhajtást csinált abból, hogy tulajdonságaimból fakadóan leszarom az emberi konfliktusokat, s hogy szeretnék nyugodt, békés életet élni. 

Mikor 2016-ban, néhány hónappal az Európa-bajnokság után közöltem az AC Milan vezetőségével, hogy nem szeretném meghosszabbítani az idény végén lejáró szerződésemet, rendkívül fájdalmas döntést hoztam meg, azonban az ezt megelőző időszakban túl sok minden történt körülöttem, ami miatt szükségem volt egy kis környezetváltozásra. A klub semmi erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy megvédjen a rám zúduló kritikáktól, a későbbiekben pedig a Juventusszal való pletykált megállapodásom is csak újabb ürügyet szolgáltatott arra, hogy szidalmazhassanak, pedig ekkor még nem is kötöttem egyezséget a Bianconerivel, s csak az újságírók agyszüleménye volt az egész. Hazánkban mindenképpen változtatni kellene az efféle viselkedésen és hozzáálláson, s akkor azt hiszem, egész futballközegünk békésebb lenne, mint jelen pillanatban" – összegzett Mattia De Sciglio.