A Juve legendás középpályása, Claudio Marchisio a minap hosszabb nyilatkozatott tett a Trentóban megtartott, Il Festival dello Sport elnevezésű rendezvényen, ennek apropóján pedig kitért a csapat jelenlegi, szorult helyzetére, valamint visszaemlékezett néhány múltbéli történetre is, nem feledkezve meg Fabio Miretti felemelkedéséről, a rá leginkább hasonlító fiatalokról, valamint a szakértelem nélkül kinevezett edzőkről sem. 

"A Juventus korábban, 2010-2011 környékén már átélt egy hasonló mélypontot, hiszen ekkor nagyon mélyről, a Serie B-ből, vagy éppen a tabella hetedik helyéről kellett volna felkapaszkodnunk a csúcsra. Mikor Antonio Conte leült a csapat kispadjára, nem azzal ért el sikereket, hogy elővett egy zseniális taktikát, hanem azzal, hogy képes volt hatni a lelkünkre. Kinevezését követően egyből arról tartott nekünk szónoklatot, hogy ha valóban a Juve futballistái vagyunk, akkor – s elnézést a kifejezésért – meg kell mutatnunk a tökünket a pályán, hogy bebizonyítsuk: már nem azok vagyunk, akik az elmúlt években" – kezdte a visszaemlékezést a Kis Herceg. 

"A Bianconeri mindig is csak csapatként tudott kikászálódni a gödörből, ezen alapul a klub DNS-e. Karrierem legkülönlegesebb meccsei talán a Barcelona elleni BL-döntő, valamint a Rimini elleni, első Serie B-s bajnoki voltak, mivel hitünk segítségével egy másodosztályban játszott döntetlent követően eljutottunk odáig, hogy valós esélyünk volt megverni a világ akkori talán legjobb csapatát a legrangosabb európai kupasorozat fináléjában.

Azt, hogy ez nem sikerült, valahol a mai napig nem tudtam megemészteni, ahogy azt sem, hogy sosem nyerhettem meg a Bajnokok Ligáját, mivel 1996-ban, kisfiúként én is megtapasztalhattam a Delle Alpiban, hogy ez mekkora boldogsággal tölt el egy átlagos szurkolót. Sajnálom, hogy én nem tudtam hasonló örömöket adni a drukkereknek futballistaként. 

Szenvedek attól, hogy olyan állapotban kell látnom az Öreg Hölgyet, mint most, még akkor is, ha a jelenlegi több szempontból is egy nagyon különleges szezon. Úgy vélem, hogy egy ilyen mercato után természetes, hogy a közvéleménynek magasak az elvárásai az együttessel szemben, kiváltképp, ha a Juventusról van szó, s bevallom, szurkolóként én sem értem, hogy ilyen kerettel miért kínlódunk nálunk ennyivel gyengébb gárdák ellen, még akkor sem, ha kívülről nézve mindig is nagyon tiszteltem az aktuális ellenfeleket. 

Bízom benne, hogy a Juve körüli szakemberek, valamint a játékosok együtt, közös erővel képesek lesznek áthidalni a problémákat, ebben pedig talán a válogatott szünet is segíteni fog nekik, azonban ezzel együtt nem szeretnék megfeledkezni a kevés pozitívumról sem, ami körbeveszi a klubot. A legnagyobb örömöt egyértelműen Fabio Miretti okozza nekem, aki fiatal kora ellenére már most készen áll a Serie A szintjére, s hétről-hétre minőségi játékkal rukkol elő.

A középpályás igen könnyed, lezser módon futballozik, s talán ezért is tesz hozzá annyit a csapat játékához, ezen tulajdonsága miatt pedig rendkívül emlékeztet engem Pavel Nedvědre, még azzal együtt is, hogy még rengeteget kell tennie azért, hogy elérje a cseh legenda szintjét. Mindenesetre, remek hír, hogy a Juventus ifjúsági szektorából néha még mindig felbukkannak hozzá hasonló, ígéretes tehetségek. 

Hogy kit hasonlítanék magamhoz a mostani olasz fiatalok közül? Elsősorban Nicolò Barellát és Davide Frattesit, akik éppen úgy mozognak a pályán, mint annak idején én. Barelláról felesleges szót ejteni, Frattesivel kapcsolatban pedig csak annyit mondanék, hogy nagyon sajnáltam, hogy a nyáron nem igazolt el egy topklubhoz.

Egy másik tehetség, Gianluca Scamacca tekintetében viszont éppen az zavar, hogy nem maradt Olaszországban, még akkor is, ha karrierem során én is szerepeltem külföldön, Oroszországban, ami egy különleges állam, tele fantasztikus emberekkel. Mialatt a Zenit kötelékében fociztam, Szentpétervár csodálatos városában, sok értékes kapcsolatot kötöttem, mely körből egyes barátaim még mindig Vlagyimir Putyin pártján állnak, de akadnak köztük rendes emberek is. 

A Zenitnél kivételes fogadtatásban részesítettek, s szerettem volna folytatni karrieremet az együttesnél, de mivel sérüléseim meggátoltak ebben, végül úgy döntöttem, hogy visszavonulok a profi labdarúgástól, ugyanis egyedül ezt éreztem helyes döntésnek. Az ezt követő időszakot teljes egészében családomnak és gyermekeimnek szenteltem, s éppen emiatt nem gondolkodtam azon soha, hogy edzőnek álljak, hiszen ez a munka gyorsan megsokszorozza az ember ősz hajszálait, én pedig nem akarok ilyen hamar megöregedni.

Ha az olasz futball folytatni akarja azt az utat, hogy menedzsereket és szakvezetőket nevel ki a korábbi legendákból, akkor valamit máshogy kell csinálnia, talán az oktatást, vagy a szakmai hátteret illetően, elvégre ezek a folyamatok itthon teljességgel hiányoznak, ellentétben például az Egyesült Államokkal, ám ha az illetékesek olyan embereket neveznek ki felelős pozíciókba, akik nem rendelkeznek kellő tapasztalattal, akkor rendkívül sok kárt okoznak, amire több példát is láthattunk az elmúlt években" – összegzett Marchisio.