A Bianconeri egykori ismert jobbhátvédje, Alessandro Birindelli a tegnapi napon hosszabb interjút adott az olasz sportsajtónak, ennek keretében pedig néhány múltbéli epizód felelevenítése mellett megkísérelte összehasonlítani a Bianconeri legendás mesterét, Marcello Lippit, valamint Max Allegrit, szót ejtett Giorgio Chiellini távozásáról, illetve az argentin említése nélkül, egy utalás szintjén kitért Paulo Dybala távozásába is, leszögezve, hogy a csapat annak idején nem rokkant bele egy hasonlóan nagy formátumú labdarúgó, Zinédine Zidane távozásába sem. 

"2002. május 5-e, a Scudetto megnyerésének napja örökre életem legszebb élményei közé fog tartozni, mivel együttesünk akkor csodát hajtott végre a bajnoki cím hátrányból való megszerzésével, s éppen azért, mert a keret tagjai közül mindenki hitt benne, hogy nyerni fogunk az Udinese ellen, miközben az Inter vereséget szenved a Laziótól, ami végül így is történt, a meccs alatt pedig mindannyian a hősiesség alapvető érzése, s a végtelen hit légköre mellett futballoztunk" – emlékezett vissza a korábbi labdarúgó szavainak kezdeteként a Tuttosport kérdésére. 

"Marcello Lippi szerepe elvitathatatlannak bizonyult ebben a sikerben, hiszen a mester már hetekkel azelőtt is azt mondogatta nekünk, hogy sosem szabad feladnunk, s a végsőkig hinnünk kell a bajnoki címben. Egymás között ekkor gyakran őrültnek tartottunk szakvezetőnket, mivel egyszerűen nem értettük, hogy miből képes ennyi reményt meríteni, s honnan van energiája arra, hogy számunkra is megpróbálja átadni ezt a pozitivitást. Végül azonban rá kellett döbbennünk, hogy Lippinek mindvégig igaza volt, s hogy csak akkor győzedelmeskedünk, ha a egyedül magunkkal foglalkozunk, s hiszünk abban, hogy a Scudettóért folyó harc még a pillanatnyi esélyek ellenére sem egy lefutott verseny, mivel a sors csak ekkor adja vissza számunkra azt, melyet két évvel korábban elvett tőlünk. 

2000-ben egy rendkívül szürreális találkozón buktuk el a bajnoki aranyérmet, azok a játékosok pedig, akik átélték az akkori eseményeket, tudták, hogy van némi elszámolni valójuk a szerencsével. Az Udinében történtek elégtételt jelentettek számunkra a Carlo Ancelottival töltött két éves időszakért, mikor állandóan apró hibákat követtünk el, melyekért később mégis aránytalanul nagy árat kellett fizetnünk. Meggyőződésem, hogy bár a szerencse forgandó, a számlák mindig kiegyenlítődnek, mivel a futball megadja számodra azt, amit megérdemelsz, s elveszi tőled, amit nem. A rosszabb meccseket, vagy a bírói tévedéseket egy napon ugyancsak visszakapjuk a sorstól, Udine pedig ebben a tekintetben kétségkívül kárpótlás volt Perugia után, ezt mindenki így élte meg, aki a pályán tartózkodott azon az átkozott napon 2000-ben. 

Úgy vélem, hogy Max Allegri jobban hasonlít Lippire, mint a világ labdarúgásának legtöbb mestere, mivel sok más azonosság mellett kommunikációjuk szempontjából is ugyanazokat az alapelveket alkalmazzák: ki tudja, lehet, hogy toszkán származásuk a titka ennek, mivel az innen érkező emberek általában nyíltabban, s egyenesebben beszélnek környezetükkel, mint Olaszország más régióinak lakói. Őszintén szólva úgy gondolom, hogy Marcello Juventusa számos esetben játszott rossz futballt, azonban az eredményesség nála is felülírt minden egyéb szempontot, emiatt pedig senkit sem érdekelt, hogy látvány tekintetében meg sem közelítettünk olyan alakulatokat, mint a Milan, vagy a Real Madrid. 

Egy olyan klubnál, mint az Öreg Hölgy, ahol a győzelem az egyetlen dolog, ami számít, a történelemből, illetve az együttes génjeiből adódik, hogy az eredményesség minden más szempontot maga mögé utasít, s hogy a csapat mindenkori elnöke vagy edzője nem igazán törődnek azzal, hogy a gárda szépen játszik-e. Allegrinek, a magunk mögött hagyott átmeneti év ellenére egyértelműen megfelelő tudás és eszköztár áll rendelkezésére ahhoz, hogy ismét egy sikerkorszakot nyisson a Zebráknál, ahogy azt annak idején Lippi is tette, mikor néhány esztendőt követően visszatért az olasz rekordbajnok kispadjára. 

2001-ben természetesen dolgozott bennünk némi félelem, mivel Zinédine Zidane és Filippo Inzaghi személyében két fantasztikus labdarúgót veszítettünk el, akiknek páratlan képességeivel mindannyian tisztában voltunk, s mert nem tudtuk, hogy a klub hogyan fogja pótolni őket a mercato során, elvégre e kettős a pályán betöltött szerepe mellett az öltözőben is kiemelkedő referenciapontnak számított. Senki sem hibáztatta Pippót amiatt, hogy egy hatalmas lehetőséget kihasználva az AC Milanhoz szegődött, ahogy Zidane-ra sem orroltunk meg azért, mert engedett a Real Madrid csábításának, azonban egy kissé mindenki tartott attól, hogy a vezetőség képes lesz-e eredményesen kezelni a helyzetet, s betölteni az utánuk maradó űrt. 

Ekkor persze még senki sem tudta, hogy az értük kapott pénzösszegből milyen fantasztikus labdarúgók fognak érkezni olyan korszakos legendák személyében, mint Gianluigi Buffon, Lilian Thuram, vagy Pavel Nedvěd, akik már akkor is az olasz futball legmagasabb szintjét képviselték, amit azonnal be is bizonyítottak Torinóban, ezért pedig egyáltalán nem kellett arra várni, hogy beilleszkedjenek a fekete-fehérekhez. Úgy vélem, hogy a Juventus most januárban is végrehajtott egy hasonló igazolást Dušan Vlahović megszerzésével, akinek szerződtetése által a klub ismét megelőzte Európa legnagyobb topklubjait, s korántsem biztos, hogy a mercato érdemi része ezzel lezárult, mivel további bajnokok is érkezhetnek majd a támadósor megerősítésére. 

A Bianconeri tipikusan az a klub, mely mindig tudja, hogy mit csinál. Lehet, hogy akad néhány év, mikor nem nyer egyetlen trófeát sem, ám a labdarúgásban egyébként is példa nélküli az a sorozat, melyet a Juve felépített az utóbbi évtizedben, a szurkolóknak pedig tudniuk kell, hogy az Öreg Hölgy mindig a legnagyobb körültekintés mellett választja ki célpontjait, s mely rendkívül világos célok mentén alakítja átigazolási vagy üzleti stratégiáját. Ennek fényében biztos vagyok benne, hogy a Juventus a mostani mercato során is a lehető legjobbat igyekszik majd kihozni az előtte álló lehetőségekből, teljesítve ezzel alapvető kötelességét, s visszavezetve a csapatot a csúcsra. 

Giorgio Chiellini távozása természetesen fáj, és fájni is fog a csapatnak, mivel a jelenlegi keretből ő volt az egyetlen tapasztalt futballista, aki hasonló karizmával rendelkezett. A 2002-es alakulatban legalább hat-hét olyan labdarúgó volt, aki efféle személyiséggel bírt, a mostani együttesben viszont sokkal kevesebb ilyen játékost vélek felfedezni, emiatt pedig nem is lep meg, hogy a Zebrák gőzerővel igyekeznek Torinóba csábítani olyan neveket, mint Paul Pogba, vagy Ángel Di María, akik tulajdonságaik révén képesek lehetnek kirángatni társaikat az esetleges hullámvölgyekből, biztosítva ezzel azt, hogy a Juve a következő idényben folyamatosan versenyben legyen a Scudettóért az Interrel, a Milannal, valamint a Napolival karöltve. 

Biztos vagyok benne, hogy amint a Juventus visszanyeri azt a csapategységet, s újra magáévá teszi az összetartozás érzését, ami a Lippi-éra alatt is jellemezte a klubot, újra hihetetlen magasságokba fog emelkedni, e tekintetben pedig nagyon sokat segít, hogy ha a keretet olyan labdarúgók alkotják, akik személyiségükből fakadóan alkalmasak arra, hogy a csapat vezéreivé váljanak. Meggyőződésem, hogy a mindenkori győzelmeknek éppen ez az emberi mélység a legfőbb összetevőjük, más receptek pedig nem igazán vannak arra, hogy egy csapat sikeressé váljon" – zárta gondolatait Birindelli.