A Juventus és az olasz válogatott védője, Leonardo Bonucci a minap rendkívül hosszú és tartalmas nyilatkozatot adot az angol sportsajtó egyik legnagyobb presztízzsel bíró lapjának, a The Athleticnek, melynek keretein belül számos témáról szót ejtve kifejtette álláspontját az Azzurri Európa-bajnoki győzelmével, Giorgio Chiellinivel, Cristiano Ronaldóval, valamint a Bianconeri mentalitásáról is. Az interjút a hatalmas terjedelemre való tekintettel két részben tesszük közzé, melyek közül az első szakaszt 08:30 perckor élesítettük oldalunk felületén. 

"Leszögezhetem, hogy a múltban több alkalommal is igen közel álltam ahhoz, hogy csatlakozzak a Manchester City együtteséhez. A legnagyobb esély erre 2016-ban nyílt, mikor már csak egyetlen lépésre voltam a klubváltástól, hiszen a legapróbb részeltekről tárgyaltam az angolokkal, ugyanakkor a Juventus ekkor nem engedett el engem, még annak ellenére sem, hogy világosan kifejtettem a vezetőségnek, hogy mindig is az számított legnagyobb álmomnak, hogy Pep Guardiola kezei alatt futballozhassak. 

Végül közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy a Bianconeri kötelékében folytatom pályafutásomat, majd egy esztendővel később, mikor végül az AC Milan együttesében kötöttem ki, ismételten felmerült a City-hez való csatlakozás lehetősége, ám ekkor bizonyos tényezők együttes jelentkezéséből kifolyólag végül nem a Kékek, hanem a Rossoneri mellett tettem le voksomat. A tavalyi esztendő végén Pep és én újabb megbeszéléseket folytattunk egymással, ám ezúttal én magam utasítottam vissza a spanyol mester megkeresését, mivel közöltem vele, hogy Torino és a Juventus az otthonom, ahol rendkívül jól érzem magam.

Tisztában vagyok vele, hogy azzal, hogy annak idején elhagytam az Öreg Hölgyet a Milan kedvéért, némiképp kicsúszott lábam alól a talaj, melyet a szurkolók támogatása jelentett számomra, azonban ennek ellenére nem tartok attól, hogy ennek visszanyerése nem fog sikerülni számomra, s hogy visszavonulásomat követően nem emlegetnek majd a Juventus legnagyobb szimbólumai között. Őszintén szólva, személyes tekintetben azt tartom egyik legnagyobb célomnak, hogy a néhány évvel ezelőtti történések ellenére az utókor a fekete-fehérek ikonjaként emlékezzen rám, mivel ez a legfőbb és legnemesebb dolog, melyet elérhetek karrierem során. 

Véleményem szerint napjaink egyik legteljesebb és legjobb támadója Romelu Lukaku, aki számtalan alkalommal megmutatta, hogy miért gondolom ezt róla, hiszen erejéből és képességeiből kifolyólag bármely összecsapást képes lehet eldönteni. Ha egy védőnek szembe kell néznie a belgával, fel kell készülnie az ezzel járó emberfeletti megpróbáltatásra, ugyanis Romelu bármikor képes lendületesen megindulni a mélységből, emellett pedig kiemelkedően jól teljesít az egyéni párharcok során is, melyből kifolyólag ha Lukaku a pályán tartózkodik, jó előre el kell foglalnunk pontos pozíciónkat a büntetőterület előterében, illetve azon belül, mivel csak ennek révén szállhatunk vele harcba, s szólhatunk bele érdembe az események alakulásába. 

Úgy vélem, hogy az elmúlt két idényben, Sarri, majd Pirlo irányítása alatt csapatunk rendkívül nehézségekbe ütközött, mivel több fontos futballistájának elvesztésével párhuzamban nem sikerült megfelelően pótolnia ezen labdarúgókat, ami messzemenően kihatott teljesítményére. Az utóbbi években elveszítettük Khedirát, Mandžukićot, Matuidit, valamint Higuaínt is, személyükben pedig olyan nagyszerű játékosokat áldoztunk fel a fiatalítás oltárán, akik képesek voltak tartást adni ennek az együttesnek, s mindig a kellő mentalitást képviselték találkozóinkon, nekünk pedig emiatt mindent meg kellett tennünk annak érdekében, hogy bevezessük újonnan érkező ifjainkat csapatunk mindennapjaiba, s megértessük velük a Juve szellemiségének alappilléreit. 

A Bianconeri mindig is arra építette győzelmeit, hogy sosem adta fel a küzdelmet, s akkor is harcol a siker érdekében, ha mindennek vége, ő maga pedig teljesen kilátástalan helyzetben van. Ez képezte szellemiségünk alapjait, azonban az elmúlt két évben éppen ezen jellemvonásunkat értettük meg a legnehezebben fiataljainkkal. Ehhez hozzáadott, hogy Cristiano Ronaldo személyében egy olyan labdarúgót tudhattunk magunk mellett, aki bizonyos tekintetben tekintetben maga mögé utasította a csapatot, ugyanis, ha egy összecsapáson nem volt képes jó futballt bemutatni, a közvélemény sok esetben nem benne, hanem a Juventusban, a fiatalokban, a mesterekben, vagy a mentalitásban kereste a hibát, valamint a sikertelenség okait, emiatt pedig igen nehéz feladat volt levezényelni egy teljes, s szinte mindenre kiterjedő generációváltást. 

A helyzet jelen pillanatban egyfelől könnyebbnek mondható, mivel az ifjabb játékosok immár rutint és tapasztalatot szereztek maguknak Torinóban, melyről az is tanúskodik, hogy sokan közülük túl vannak ötvenedik, fekete-fehérben lejátszott találkozójukon is. A fiatalok kezdik megérteni és magukévá tenni együttesünk mentalitását, s mára tisztában vannak vele, hogy a kiemelkedő egyéni képességek, valamint a jó teljesítmény mellett a Juventusnál a kemény munkára, az áldozatvállalási készségre, valamint az alázatra is szükség van ahhoz, hogy egy produkciót megfelelőnek lehessen titulálni. 100%-ot nyújtani nem elég, mivel minden egyes labdarúgónak a végső határok feszegetésére kell törekednie, anélkül, hogy akár csak egyetlen összetevőt is kihagynának a siker tényezői közül. 

Mikor a Juve jelentős győzelmeket aratott a múltban, keretünkben egyaránt találhattunk tíz bajnokot, s tíz jó, illetve négy átlagos képességekkel bíró labdarúgót, azonban e csapatokat nem is igazán kvalitásaik, hanem mentalitásuk, s megtörhetetlen sikeréhségük tették naggyá. Lehet, hogy egy találkozón pusztán annyit kell tennünk a diadal érdekében, hogy jó futballt mutatunk be, vagy eredményesen védekezünk, azonban megítélésem szerint a Bianconeri ennél jóval többre is törekedhetne. Tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt két idényben, mikor vezetőségünk és mestereink egy új útra kívánták vezényelni alakulatunkat, sokan megkérdőjelezték és félreértették szándékaikat, azt hangsúlyozva, hogy ez a megközelítés ellentétes a Juventus történelmével.

E kérdésekről én magam is beszéltem Gigivel, valamint Giorgióval, s végső soron mi is arra jutottunk, hogy egy klub tradícióit nem lehet megváltoztatni, mivel példának okáért a Barcelona általában olyan módon arat győzelmeket, ahogy azt a Barcelona történelme diktálja, de ugyanezt igaz lehet bármely más együttesre, akár az utóbbi évek egyik legnagyobbjának számító Liverpoolra is. Természetesen az Öreg Hölgynek is megvan a maga története, s talán klubunknak még sokat kell dolgoznia és fejlődnie ahhoz, hogy Európában is eredményes legyen, biztos vagyok benne, hogy egy napon ismét a kontinens csúcsára jut majd. 

Azt hiszem, hogy Cristiano Ronaldót illetően az jelentette a legnagyobb problémát együttesünknél, hogy azt gondoltuk, hogy pusztán azzal, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb labdarúgója nálunk szerepel, önmagában is győzelmet fogunk aratni a számunkra fontos versenysorozatokban, mely elgondolás alapvetően befolyásolta a CR7-tel kapcsolatos hozzáállásunkat. Minden bizonnyal nagy öntudatlanságnak számított abban bízni, hogy Cristiano jelenléte mellett nem kell semmi mást tennünk a sikerek érdekében, míg a mindennapi áldozathozatalok, alázat, munkamorál, valamint csapatösszhang ezzel párhuzamosan jelentősen alábbhagyott gárdánknál. 

Egyértelmű, hogy személyes tekintetben rengeteget adott számunkra az, hogy Ronaldóval együtt edzhettünk, azonban a tény, miszerint a portugál nálunk futballozott, nem hozott diadalt csapatunknak, melyről az elmúlt idény eredményei is ékes tanúbizonyságot adhatnak, mikor a Coppa Italia megnyerése mellett mindössze a negyedik helyet tudtunk megkaparintani a bajnokságban. Cristiano elképesztő mentalitással és eltökéltséggel rendelkezik, öltözőben megejtett szavai pedig óriási szerepet játszottak labdarúgóink feltüzelésében, melynek nyomán azonban némileg nyilvánvalónak gondoltuk, hogy az egyes összecsapásokon kötelességünk Ronaldónak adni a labdát, holott Cristianónak mindenképpen szüksége lett volna egy egységes csapatra ahhoz, hogy igazán sikeres lehessen Torinóban, legalább olyan mértékben, amennyire nekünk is szükségünk volt rá eredményeink eléréséhez. Sosem szabad hagyni, hogy egy alakulat alárendelődjön egyetlen személynek, mivel egy valóban jelentős csapat akkor is képes hatást gyakorolni egy futballistára, ha az éppenséggel a világ legjobbja. 

Hogy szeretnék-e majd egy napon vezetőedzőként tevékenykedni? Egyértelműen igen, még akkor is, ha feleségem jobban szeretné, ha visszavonulásomat követően több időt töltenék otthon a mostani állapothoz képest. E pillanatban kizárólag a jelenre összpontosítok, mivel az életben sosem lehet tudni, hogy mi fog következi egy momentummal később. Elképzelhető, hogy mikor három, négy, esetleg öt esztendő múlva abbahagyom a profi futballt, jobbnak látom majd, hogy kissé kiszakadjak a sportág mindennapjaiból, s időm java részét pihenéssel töltsem, azonban igen, egyértelműen rendelkezem edzői ambíciókkal az előttem álló évtizedekre nézve. 

Elmondhatom, hogy egy ideje jegyzetfüzetet vezetek a szakmával kapcsolatos tudnivalók megörökítésének érdekében, mely feljegyzések azóta szaporodtak meg, mióta találkoztam Antonio Contéval, akit egyik legfontosabb mesteremnek tekintek, mivel módszertana és nekem adott bizalma egyértelműen megváltoztatta karrieremet. Úgy hiszem, hogy személyes tekintetben rendkívül soknak tartozom Antoniónak azon mentalitás miatt, mellyel közös utunk során felruházott engem, s meggyőződésem, hogy a Juventus is hálás lehet neki mindazért, melyet Conte a csapatért tett trénerként. Bizonyos tekintetben tolvajjellem vagyok, mivel minden egyes mesteremtől igyekszem elcsenni a legfontosabb tudnivalókat, s abban a szerencsés helyzetben tudhatom magam, hogy általában remek szakemberek kezei alatt munkálkodhatok, kik közül mindenki adott nekem valami igazán fontosat" – zárta terjedelmes nyilatkozatát Bonucci.