Nagy nehezen, de megszerezte a Juventus a bajnokságban az első győzelmét, ám ez sem volt egy sétagalopp, valóságos érzelmi hullámvasúton mentek keresztül a mind a játékosok, mind a szurkolók. Gondolhattuk a meccs közben azt, hogy ebből lehet egy viszonylag sima győzelem, majd Gyasi góljánál bosszankodhattunk, hogy ezt sem sikerül kapott gól nélkül lehozni. Ezt követte még egy Spezia-találat, ami után igazán nehéz volt optimistának lenni, és csak kínjában tudott mosolyogni az ember. Majd jött még egy óriási hazai ziccer, ami azt éreztette a szurkolókkal, hogy bizony, ebből még egy súlyos vereség is összejöhet, a lehető legrosszabbkor. Ezt követően viszont észbe kapott az Öreg Hölgy, sikerült fordítani, de azért az Aquilotti gondoskodott arról, hogy a végén se vegyük biztosra a győzelmet, és legyen miért izgulni. Bizony, ezt semmiképp sem nevezhetjük egy unalmas meccsnek, még ha a Juve játéka annak is titulálható, ugyanis nem volt valami fényes a kezdet, hamar kiütközött, hogy mi a célja Allegrinek a meccsen.

Hosszú indítások megállás nélkül, esetleg megfűszerezve a játékot pár beadással, de leginkább az irgalmatlan mennyiségű hosszú passz volt a jellemző a meccsre, mintegy 70 alkalommal igyekezett ehhez a megoldáshoz folyamodni a vendég együttes, ebből 52 passz pontosnak bizonyult. Meglehetősen érdekes megoldás volt ez egy lényegesen gyengébb képességekkel rendelkező együttes ellen, de többé-kevésbé működött, az első gól is ebből született.

Gyakorlatilag az első találat úgy született meg, ahogy Allegri megrajzolta a futballistáinak. A hosszú átadások nagymestere, Leonardo Bonucci előreíveli a labdát Adrien Rabiot-nak, aki lefejeli azt Keannek, majd az olasz csatár gyönyörű és egyben sajátos módszerrel bevágja a kapuba. De, hogy került oda a francia középpályás a csatár pozíciójába? A Mister azt találta ki, hogy mivel Moise nem erőcsatár, aki le tudná fejelni ezeket a labdákat, ezért a legmagasabb és egyben a levegőben legjobb középpályást, jelen esetben Rabiot-t küldi előre, aki majd le tudj fejelni ezeket  a labdákat. Ezt úgy eszközölte ki Max, hogy a középen szereplő négyes a fentebb látható módon helyet cserél. Így került Rabiot a csatár pozíciójába, Kean jobb oldalra, Dybala a középpályás posztjára, McKennie pedig balra. Ez azért is volt egy kézenfekvő döntés, mert a kis argentin irányította a játékot, amihez hozzátartozik, hogy szokása szerint visszajár a középpályára, ezzel pedig mondhatni mind a négyen olyan feladatot láthattak el, ami számukra testhezálló. Természetesen ezek a helycserék csak akkor történtek meg, amikor biztosra vehető volt, hogy felívelésre kerül sor, ezt pedig többször is tapasztalhattuk a meccsen.

A vezetésnek viszont nem sokáig örülhetett az olasz rekordbajnok, ugyanis hamar érkezett Gyasi gólja, ami olyan lövésből született, amit levédekezni igen nehéz lett volna, nehéz bárkit is kiemelni, mint hibást. Ellenben a második gólnál, ahol nem is egyet tudnék megemlíteni. Lássuk, kik vállaltak komoly szerepet abban, hogy a Spezia meg tudta szerezni a vezetést:

Giulio Maggiore tisztán kaphatta a labdát, amibe hatalmas belebikázott, hogy eljuttassa Janis Antistéhez. Ezt olvasva az emberben nem igazán merül fel a kérdés, hogy a Juventus középpályája hibázott-e, hogy ez megtörténhetett. Pedig így volt, a Milan elleni gólt érő hibája után ismételten Locatelli nem cselekedett megfelelően, ugyanis meg sem próbálta megakadályozni azt, hogy a Spezia kapitánya indítsa társát. Csak simán kocogott felé, ahogy a képen is látszik, a passz pillanatában semmilyen mozdulatot nem tesz az ellenfél felé azon kívül, hogy a labdát nézi. Még csak azt sem vártam volna el, hogy szabálytalankodjon, de legalább próbálta volna meg zavarni ellenfelét. Ez az Allegri-féle védekezésben különösképp elfogadhatatlan.

A következő hibát ketten hozták össze együtt, ám itt az egyik képességbeli hiányok miatt következett be, míg a másik Locatelliéhez hasonlóan hanyagság miatt. Azzal nem különösebben foglalkoznék, hogy Bonuccit a csatár nagyon simán lefutotta, azonban azzal már érdemesebb foglalkozni, hogy Antiste, hogyan is forgatta meg mindkét védőt. Bonuccit nem nagy feladat, látható, hogy épp a fordul, ám de Ligt elfogadhatatlan módon futkározott ott bent az üresbe, nagyon lazán futott egy kört, mert egy helyben való megfordulásnak ezt nem igazán lehet nevezni. Egyetlen mentsége lehet, mégpedig az, hogy a pirossal bekarikázott Verde érkezett a második hullámban, akinek simán passzolhatott volna a francia tehetség, ha nem lett volna meg benne a kellő bátorság. Abban az esetben érthető lett volna, hogy a holland miért is van távolabb, és miért nem hajlandó segíteni társának. Az olasz igyekezett blokkolni, megpróbálta lezárni a szöget, hogy az ellenfél ne tudja belőni a rövidre, ám rosszul mérte fel, hogy merre van a kapu, azért a mellé, hogy teljesen takart mindent, és tőle nem látott a kapus szinte semmit, még meg is pattant a labda rajta, hogy még csak esélye sem legyen Wojának.

A meccs lélektani fordulópontjának Locatelli óriási mentését nevezhetjük, azonban ahhoz, hogy ezt a meccset meg lehessen fordítani, nagyban hozzájárult az, hogy a 67-ik percben beálljon Bernardeschi Rabiot helyére, ezzel pedig megtörténjen a formációváltás a 3-5-2-ről a 4-2-3-1-re. Már azzal hatalmas lépést tett a győzelemért Allegri, hogy a félidőben lecserélte a két leggyengébben teljesítő játékosát De Sciglio és Bentancur személyében, helyére pedig jó képességű, és mint kiderült, jól futballozó labdarúgókat tudott beállítani. Végre a Mister megmutatta, hogy miért is maradt meg úgy az emlékezetünkben, mint egy kiválóan cserélő, és változtatásra hajlandó taktikus, amit mindeddig második korszakában nem tudott megmutatni. Sejtéseim szerint a komoly eredménykényszer miatt határozott eddig a 3-5-2 mellett, ezzel is rendbe téve a védelmet, de bízom benne (őt ismerve feleslegesen), hogy mindezek ellenére inkább megpróbálja a lényegesen jobban működő 4-2-3-1-et alkalmazni.

Fordulatos, nehéz győzelem volt, de lehet mentálisan ez tesz a legjobbat a csapatnak. A Sampdoria elleni meccs után már okosabbak leszünk, míg a Chelsea elleni összecsapás már tényleges erőfelmérőnek fog bizonyulni.

Meccs embere: Federico Chiesa