Ahol van fény, ott van sötétség is, ahol dicsőség, ott bukás is, ahol félistenek, ott kevésbé szeretett emberek is. Most kezdődő sorozatunkban az utóbbiakat tesszük a nagyító alá, hogy kiderüljön miként lesz a fekete-fehérből szürke. Ebben az összeállításba a legnagyobb flopok, a legrosszabbul teljesítő, valamint a szurkolók által legkevésbé kedvelt spílerek kerülnek be. Remélhetőleg nem csal az arcotokra grimaszt e gárda felidézése, és szórakoztató borzongással kíséritek figyelemmel a sorozat részeit.

Miután a rémálomcsapat utolsó tagját is megszavaztátok, utolsó előtti részünkben az együttes trénere került kiválasztásra, három olyan mester személyében, akik közel sem szerepeltek sikeresen a Bianconerinél, melyre élesen rámutat, hogy mindegyikük végzett a bajnokság hetedik helyén torinói regnálása alatt. A futballisták középcsatára a dán Lord, Nicklas Bendtner lett, aki 48,1%-ot ért el, őt Amauri követi a második helyen 41,6%-ot bezsebelve, míg a dobó alsó fokát ezúttal Nicolas Anelka foglalja el, mindössze 10,4%-kal a neve mellett. 

Első jelöltünk Luigi Delneri. Az 1950. augusztus 23-án született szakember karrierje az Opitergina kispadján indult 1994-ben, és azóta 13 csapatnál próbált szerencsét, közte 50 találkozó erejéig a Juventusnál is. 2010 májusában érkezett a Sampdoriától, amely gárdát a BL-selejtezőt jelentő negyedik helyre vezényelt.  A torinói kalandja nem indult valami fényesen, de az ötödik fordulótól kezdve elkapta a fonalat a Juve, aminek a gyümölcse egy második hely volt a tizenhatodik fordulóban. 13 meccses veretlenségi sorozatot tudhatott magának a Delneri együttese, még ha ez jócskán tarkítva is volt döntetlenekkel.

Egy Parma elleni 4-1-es vereséggel azonban az Öreg Hölgy elindult a lejtőn, volt, mikor sorozatban három meccsen is vereséget szenvedett, és a nyolcadik helyen szerénykedett, de végül felkapaszkodott a hetedik pozícióba, ami meg is maradt a szezon végéig. 58 pont szerepel az együttes neve mellett, 57 lőtt és 47 kapott góllal egyetemben. A Coppa Italiában csak a legjobb nyolcig jutott a zebramezes gárda, míg az EL-ben a csoportkor harmadik helyén végzett a Manchester City és a Lech Poznań mögött. Igaz, veretlen volt az együttes, de egyetlen meccset sem tudott megnyerni, mind a hat összecsapás döntetlenre végződött. Összességében ez elmondható volt az egész Delneri-korszakra, ugyanis a bajnokságban 13 alkalommal lett X a végeredmény, ami a Serie A-ban az egyik legtöbb volt abban az évadban.

Az eredmények katasztrofálisak voltak, és a játék képe sem mutatott jobban. A Ciro Ferrara és Alberto Zaccheroni által ásott alagútból ő sem tudta kivezetni a csapatot, sőt az volt az ember érzése, hogy ha lehet, még tovább mélyítette a krízist. Ennek meg is volt az eredménye, egyre kevesebb szurkoló látogatott ki a stadionba, a megmaradt drukkerek pedig egyre többször fordultak a játékosok, illetve az edző ellen, előfordult, hogy a csapat buszát is megdobálták. Nem is lehetett kérdés, hogy távoznia kellett a szezon végén, helyére pedig egy bizonyos Antonio Conte érkezett, aki bajnokcsapatot faragott ebből a gárdából.

Egyéb csapatoknál töltött idejét figyelembe véve, két részletben 189 alkalommal ült a Chievo padján, de az első korszaka volt igazán sikeres. A Roma, a Sampdoria és a Porto tekinthetőek még igazi értékmérőnek az általa irányított együttesek közül, és annak ellenére, hogy a három egyesület összesen 150 mérkőzést hagyott neki a bizonyításra, a Blucerchiatinál töltötte messze legeredményesebb szezonját. Tavaly október óta munkanélküli, a Brescia volt eddig az utolsó csapata, eddig az időpontig 575 találkozón vezényelte aktuális csapatait, 210 győzelem mellett, 180 döntetlent és 185 vereséget begyűjtve. Edzői karrierje alatt a trófeái száma nulla, és többszörösen bebizonyosodott, hogy még olaszországi viszonylatban sem tartozik a jobbnak titulált trénerek közé.

Delneri egyik vetélytársa az ismert mester, Carlo Ancelotti. Meglepő lehet, hogy egy rémálomcsapat kispadjára egy olyan tréner az egyik jelölt, aki több BL-t nyert, mint imádott klubunk, azonban a jelenleg is aktív edzőlegenda a Juventusnál mégis inkább ebbe a kategóriába tartozik.

Az egykori remek olasz középpályás először egy sikeredző, Arrigo Sacchi segítője volt az olasz válogatottnál évekig, míg el nem kezdett saját vezetőedzői karrierjét a Reggianánál. 1996-ban vette át a Parmát, melyet már az első szezonjában felvitt a második helyre, mindössze két ponttal gyűjtöttek kevesebbet, mint a bajnok Juventus. A következő szezon már ugyan nem lett olyan sikeres, mint az első, elvégre "csak" a hatodik helyen végeztek, ami a Parmának még nem is számított rossz eredménynek annak ellenére, hogy abban az esztendőben a BEK-ben szerepeltek.

A nyáron már klub nélkül maradt, így gond nélkül tudott beugrani Marcello Lippi helyére, mikor a Juventus menesztette januárban, mivel csak a kilencedik helyen álltak húsz forduló után. A fiatal és egyben rendkívül tehetséges edzőpalánta sem tudott csodát tenni, a szezon végén a hetedik helyre tudta felhozni a Bianconerit. A következő szezon igencsak jól kezdődött, ugyanis már a hatodik fordulótól kezdve a dobogón volt a Juve, és le sem lehetett onnan taszítani az Öreg Hölgyet. Egy 21 meccses veretlenségi sorozatot tudhatott magáénak a Juventus, mikor az éllovas olasz rekordbajnok a Milannal találkozott, és 2-0-ra ki is kapott. Ezt követte egyből egy Lazio elleni 1-0-ás zakó, ami még mindig nem számított végzetesnek annak ellenére, hogy a két legfőbb kihívótól szenvedett vereséget a torinói egyesület. Az igazi gyomrost akkor kapta Ancelotti együttese, mikor a már elvehetetlennek tűnő Scudettót mégsem nyerték meg.

2 pontos előnnyel utazott Perugiába utazott zebramezes gárda, azonban 1-0-ás vereséget szenvedtek, míg a római Sasok nyertek a Reggiana ellen, így az övék lett a bajnoki cím. A találkozó az eredményen túl a körülmények miatt is híres lett, hiszen a mérkőzést özönvízszerű esőzésben rendezték meg, a torinóiak halasztást kértek, Collina azonban mégis jelt adott a kezdésre. Ekkor hiába rendelkezett olyan támadókkal a Juve, mint Alessandro Del Piero, Zinédine Zidane, vagy éppen Filippo Inzaghi, csak 46 gólt szereztek, amivel  mindössze nyolcadikok lettek volna az ezt jegyző tabellán. Azonban a védelem az nagyon egyben volt, ugyanis csak húsz alkalommal kapott gólt a piemonti együttes, ehhez hasonló adatot pedig a Serie A-ban nem is találhattunk akkoriban. A Coppa Italiában csak a negyeddöntőig jutottak Ancelottiék, ahol szintén a Lazio állta az útjukat, míg az UEFA-kupában a negyedik körig jutott a csapat, ahol az odavágón 1-0-ra sikerült megverni a Celta Vigót, ám a visszavágón megsemmisítő, 4-0-ás vereséget szenvedett az olasz együttes a spanyoloktól.

A következő szezont mindezek ellenére megkapta az ifjú tréner, de ez a szezon még rosszabbra sikeredett, mint az előző. A Juventus egy percet nem töltött el az első helyen, ebben az évben is kikapott a Laziótól (meglehetősen csúnyán, 4-1-re), de mégis be tudott futni a második helyre a Bianconeri, még ha a harmincegyedik fordulóig még úgy is tűnhetett, hogy Carletto és egylete ugyanabba a hibába esik, és elveszti a  BEK-szereplést jelentő helyet (azelőtt 17 fordulóig volt a gárda a dobogó második fokán). Szerencsére nem így történt, így 73 ponttal lett ezüstérmes a Juve a Roma mögött. A góllövésen sikerült javítani, ugyanis már a harmadik legjobb volt-e téren a torinói óriás (61 találat), míg a védekezés annak ellenére is a legjobbnak volt mondható, hogy héttel többet kaptak, mint az előző idényben. A BEK-csoportban szégyenszemre utolsó lett a Juve hat ponttal a Deportivo, a Panathinakos és a Hamburg mögött, míg a Coppa Italiában már a legjobb tizenhat között megálljt mutatott a Brescia.

Az utolsó forduló félidejében közölték Carlo Ancelottival, hogy a meccs végeztével ki van rúgva, ugyanis ekkor már kettővel ment a Roma a Parma ellen, így szinte biztossá vált, hogy a két pontos római előny ledolgozhatatlan. Az Öreg Hölgy trénereként mindösszesen 114 találkozón irányított együttesét, melyeken 63 győzelem mellett 33 döntetlent, s 18 vereséget ért el, ami mindent egybevetve 1.95-ös pontátlagot jelent. A kupamentes torinói kalandot követő események pedig már történelemnek számítanak, mivel a szakember megjárta a Milant, a Chelsea-t, a PSG-t, a Real Madridot, a Bayern Münchent, s a Napolit is, jelenleg pedig az Everton vezetőedzője. Torinóban töltött éveit a mai napig nem felejtették el a szurkolók, amint lehetőség nyílik rá, kifütyülik a trénert, aki legutóbb egy hármast mutatott feléjük az ujjával, ami a megnyert BL-trófeáinak a száma.

A vitrinjében szereplő trófeák magukért beszélnek: kétszer volt a világ legjobb edzője, háromszor nyerte meg a BL-t, egyszer lett angol, spanyol, francia, német és olasz bajnok, szintén egyszer hódította el csapatával az FA-kupát, az Olasz és a Spanyol Kupát, ahogy az Angol és az Olasz Szuperkupát is mindössze egyszer emelhette a magasba. Az UEFA-szuperkupát háromszor nyerhette meg, míg a FIFA-klubvilágbajnokságot és Német Szuperkupát kétszer.

A harmadik lehetőség Delneri közvetlen elődje, Alberto Zaccheroni. A 3-4-3-as formációról elhíresült edző viszonylag szerény játékosmúlttal rendelkezik. A Bologna ifjúsági csapatában kezdett futballozni, majd a Serie D-ben szereplő AS Real Cesenatico csapatához került, azonban a visszatérő sérülések miatt idejekorán fel kellett hagynia a labdarúgással. A korai búcsú lehetővé tette, hogy viszonylag fiatalon, 30 évesen elkezdje edzői karrierjét a Cesenatico együttesénél. Az Adriai-tenger északi partján található kisvárosban két szezont töltött 1983-tól 1985-ig, megnyerve a Serie C2-t, majd a Serie C1-t is. Az alsóbb osztályokban rendre jó eredményeket ért el, a teljesség igénye nélkül olyan csapatoknál, mint a Venezia, a Bologna, illetve a Cosenza.

A Cosenzában töltött időszak alatt figyelt fel rá az Udinese együttese, mely meghozta karrierjében az áttörést. Udinében töltött három szezonja alatt a csapat rendre felülmúlta az előző évi helyezését, a tizedik, ötödik, majd harmadik helyet szerezték meg a tabellán. A meggyőző eredményeken túl más miatt is ismertté vált Zaccheroni együttese, hiszen a Zebretténél alkotta meg híres 3-4-3-as felállását, melyet azóta is vele szokás azonosítani.

A Friuliban elért meggyőző teljesítmény felkeltette az elmúlt években önmagát  kereső AC Milan érdeklődését, Silvio Berlusconi pedig 1998 nyarán szerződést ajánlott Zaccheroninak. A Rossoneri az edző mellett leszerződtette az Udinese két alapemberét, Oliver Bierhoffot és Thomas Helveget is. A siker azonnal jött, a Milan a bajnokság első helyén végzett, mely a mai napig Zaccheroni legnagyobb edzői sikerének mondható, sőt, talán kijelenthető, ettől kezdve lejtmenetbe is kezdett. A csapat rosszul teljesített a Bajnokok Ligájában, a 2000/01-es szezonban csak a hatodik helyen végeztek, így a szezon végén a elbocsájtották, helyét Carlo Ancelotti vette át. Ezt követően elvállalta a Lazio, az Inter, majd a Torino kispadjait is, de egyik alakulatnál sem sikerült kiemelkedő sikert elérnie, így 2007-ben hosszabb időre munka nélkül maradt.

El is érkeztünk 2010 januárjához, amikor a Juventus vezetősége kinevezte Zaccheronit a torinói csapat kispadjára, szezon közben Ciro Ferrarát váltotta. A fekete-fehérek jól kezdték a szezont Ferrarával, azonban decemberre minden elromlani látszott. A csapat kiesett a Bajnokok Ligája csoportköréből, januárban pedig a tabella hatodik helyét foglalta el. Zaccheroni első sajtótájékoztatóján, a Livorno elleni meccs előtt leszögezte, hogy nem kíván görcsösen ragaszkodni kedvenc felállásához, a játékosokhoz igyekszik alakítani a formációt: „Jobban ismerem a 4-3-1-2-es felállást, mint a 3-4-1-2-t, ezt igyekszem alkalmazni holnap, a Livorno ellen is. Meg kell találnunk a leggyorsabb módját a győzelemnek. Tudom mik a céljaink, és mindent megteszek annak érdekében, hogy elérhessük azokat” – nyilatkozta.

Az első hónap biztatóan indult, melyet a játékosok is alátámasztottak nyilatkozataikkal. Buffon kihangsúlyozta, hogy a csapat pozitív változáson ment át, Momo Sissokko pedig egyszerűen géniusznak nevezte az új trénert. A csapat az Európa-ligában 2-1-es összesítéssel kiejtette az Ajaxot, a háromvédős rendszerben pedig egyik rémálom-jelöltünk, Zdeněk Grygera legjobb időszakát élte Torinóban. Az első vereségre egy hónapot kellett várni, a Palermo győzte le a Juventust 2-0-ra. Ez a vereség egy olyan lejtmenet kezdetét jelentette, mely minden addigi képzeletet felülmúlt: első tizenegy mérkőzésén mindössze 15 pontot gyűjtött az együttes, az utolsó hat helyezett elleni találkozókból pedig csupán kettőt sikerült megnyerni. A szezon mélypontjának mindenképp a Fulham elleni Európa-liga-kiesés mondható, mely örök emlékké vált minden magyar futballszurkoló számára, mely különösen igaz ránk, magyar Juventinókra (csak hogy jobban fájjon, ízlelgessük kicsit a kezdőt az alábbi videón). A Juventus az odavágón Torinóban 3-1-re győzött, így viszonylag jó esélyekkel utazhatott Londonba a visszavágóra. A Craven Cottege-ben Trezeguet révén a Bianconeri megszerezte a vezetést, a továbbjutás szinte biztosnak tűnt, Cannavaro kiállítottása után azonban a Fulham 4-1-re megfordította mérkőzést, többek között Gera Zoltán duplájának köszönhetően. A csapat tovább zuhant a lejtőn, szezon végén pedig a hetedik helyen végzett, ekképp Zaccheroni szerződését sem hosszabbították meg, utódja Luigi Delneri lett. Pontátlaga a Juventus padján 1,36 volt, mely rosszabb, mint Ferraráé.

A Juventust követően kisebb emelkedés következett be karrierjében, ugyanis még ez év augusztusában felkérték a japán nemzeti együttes szövetségi kapitányának, melyet elfogadott. A kommunikációs nehézségek ellenére sikerült megnyernie 2011-ben az Ázsia Kupát, az első olasz edzőként, aki külföldi csapat szövetségi kapitányaként nemzetközi sikert ért el. 2013-ban elhódította a Kelet-Ázsia Kupát, majd sikeresen kvalifikálta a válogatottat a 2014-es, brazíliai rendezésű világbajnokságra, azonban a tornát követően lemondott, mivel a csoport utolsó helyén végzett az együttes. Egy rövid pekingi kitérő után elvállalta az Egyesült Arab Emirátusok válogatottjának kispadját, kiemelkedő siker nélkül.