Ahol van fény, ott van sötétség is, ahol dicsőség, ott bukás is, ahol félistenek, ott kevésbé szeretett emberek is. Most kezdődő sorozatunkban az utóbbiakat tesszük a nagyító alá, hogy kiderüljön miként lesz a fekete-fehérből szürke. Ebben az összeállításba a legnagyobb flopok, a legrosszabbul teljesítő, valamint a szurkolók által legkevésbé kedvelt spílerek kerülnek be. Remélhetőleg nem csal az arcotokra grimaszt e gárda felidézése, és szórakoztató borzongással kíséritek figyelemmel a sorozat részeit.

Ezzel a résszel kialakul a rémálomcsapat a pályán, a következő részben az edző személyére is fény derül. A középpálya utolsó tagja a szavazataitok alapján Jorge Martínez lett, 59,1%-ot gyűjtve, a második helyet Eljero Elia szerezte meg, 25,8%-al, míg a harmadik helyezett Thierry Henry lett, 15,1%-ot elérve.

A középcsatár poszton bőségesen akadt jelölt az elmúlt évtizedekben, ezért úgy gondolom, hogy bárki is lenne a három jelölt, biztosan maradna valakiben hiányérzet, azonban próbáltuk a három legnagyobb mellényúlást kiválasztani, akik az utóbbi évek során megfordultak a Bianconerinél. Az első, aki nem maradhat le az esélyesek listájáról, Amauri. A Brazíliában, 1980. június 3-án napvilágot látott csatár szülőhazájában csak a Santa Catarinát szolgálta. Karrierje során rengeteg klubot megjárt, első európai csapata a svájci AC Bellinzona volt, majd Olaszországba költözött, ahol annyi klubban megfordult, hogy ezen együtteseket összeszámolni sem könnyű feladat.

Állt a Parma, a Napoli, a Piacenza, az Empoli, a Messina, a Chievo és a Palermo alkalmazásában is, mielőtt a Juventus leigazolta volna. A Rosanerinél 34 mérkőzésen 15 gólt szerzett és 4 gólpasszt osztott ki, ez pedig elég is volt ahhoz, hogy Secco 22.8 millió euróért szerződtesse. Természetesen a 28 esztendős támadónak egy álma vált valóra, előszeretettel csókolgatta a címert is, de a gólok szállításával már akadtak gondok, 100 mérkőzésen 24 találatot és 6 gólpasszt számolhatott össze. Bár első szezonja nem is sikerült katasztrofálisra, ugyanis csak három góllal szerzett kevesebbet, mint a Palermónál, ráadásul a sérülések is elkerülték, a következő években alig párszor sikerült megzörgetnie az ellenfél hálóját, és többször is nélkülöznie kellett az aktuális edzőnek.

Nem volt könnyű megszabadulni tőle, ez a feladat pedig már Marottára hárult, aki igazából megoldotta az ügyet, de pénzt nem nagyon kapott a támadóért. Először a Parmánál szerepelt kölcsönben, majd 2012 januárjában a Fiorentina vásárolta meg 500 ezer euróért. Fél esztendő után a Violáknál sem volt maradása, ismét a Sonkások nyújtottak neki segítő kezet. 2014-ben a Torinóhoz szerződött, ahonnan két év után távozott, elhagyta Olaszországot, és Amerikába igazolt, a Fort Lauderdale Strikershez. Az egyszeres olasz válogatott csatár 2017-ben váltott utoljára klubot, a New York Cosmos volt utolsó gárdája, ahonnan még abban az évben visszavonult. Elmondható, hogy Olaszországban találta meg leginkább a számítását, bár fordítva ez nem minden itáliai együttesről mondható el. Klubcsapatai közül a rekordbajnok kötelékében lépett legtöbbször pályára, de három másik talján klubban is 20 gól felett termelt. Összességében 435 fellépés, 111 gól, 23 gólpassz, és védőket megszégyenítő 7 piros lap került a statisztikáiba, sem egyéni, sem csapat szinten semmilyen címet nem nyert.

Következzék a Juventinók rémálma, az 1988. január 16-án született, dán származású Nicklas Bendtner. A Københavnnél nevelkedett, de 2004-ben 250 ezer eurót fizetett ki érte az Arsenal, mely csapat kötelékébe tíz éven át tartozott. Ezen időszak alatt kölcsönadták a Birminghamnek (2006-ban), a Sunderlandnek (2011-ben) és a Juventusnak is. 2012-ben költözött Torinóba, a mercato utolsó napján, mivel többek közt Dimitar Berbatov leigazolása is meghiúsult, a szezon végén pedig Alessandro Del Piero szerződését sem hosszabbították meg. A Lord mindössze 11 alkalommal lépett pályára Bianconero színekben, nem is volt kérdéses, hogy nincs maradása, pedig megérkezésekor még a tízes mezt követelte magának. Az Arsenalnál sem számítottak rá, ám nem esett kétségbe, a Real Madrid és a Barcelona ajánlatait várt, de végül a Wolfsburg lett a következő állomáshelye, mely együttes ingyen szerezte meg.

2016-ban innen is távozott, mivel a Farkasoknál is kudarcot vallott, a Nottingham Forrest lett új klubja. 2017-ben is váltott, a Rosenborg játékosa lett, majd 2019-ben hazatért a Københavnhez, mely csapattal felbontották a szerződését az év elején. Még mindig csak 33 éves, a korábban az új Ibrahimović-ként emlegetett játékosból egy botrányhős lett, és, ha a teljesítménye nem is mérhető Zlatanéhoz, magabiztossága a svédével vetekszik, hiszen az egyik pszichológiai teszten, amely az Arsenal focistáinak a mentális állapotát volt hivatott felmérni, az egytől tízig terjedő skálán tizenegyes osztályzatot ért el.

Mindössze a Birminghamnél és a Rosenborgnál volt igazán jó, és természetesen az Arsenalnál is voltak remek szezonjai. Balhéi teljesen tönkretették karrierjét, többször is volt összetűzése taxisokkal (egyiküket szexuálisan zaklatta, majd az autó benzintankjával ízléstelenkedett, míg egy másik sofőrnek eltörte az állkapcsát), rengeteget bulizott, büntették már meg ittas vezetésért, randalírozott részegen egy étteremben, ahol még a pizzát sem tudta kifizetni, meztelen fotót is posztolt magáról, börtönben is volt már, azonban volt olyan szerencséje, hogy  a Juventusban játszhatott, ezen felül 81-szer szerepelt a dán válogatottban, ahol 30 gólt ért el, és még viszonya is volt az Öreg Hölgyön kívül egy igazi bárónővel is. Pedig, hogy futballtudása nem volt átlagos, az is bizonyítani hivatott, hogy a korosztályos válogatottak stabil tagja volt, ért el norvég gólkirályi címet (19 találattal), illetve az év játékosának is megválasztották szülőhazájában. Mindezen felül Német Kupa és Szuperkupa-győztes, FA-kupa-győztes, egyszeres olasz és kétszeres norvég bajnok, Norvég Kupa és kétszeres Norvég Szuperkupa-győztes. Klubedzői 421 esetben küldték pályára, ezt pedig 116 góllal és 50 gólpasszal hálálta meg.

Ezennel pedig elérkeztünk legutolsó esélyesünkhöz, a francia Nicolas Anelka személyében, aki 1979. március 14-én látott napvilágot, majd 1995-ben került a PSG-hez, mely csapatnál két szezonon keresztül szolgált. 760 ezer euróért az Arsenal gárdájához került, ahol két és fél jó szezon után felhívta a Juventus, a Lazio és Real Madrid figyelmét is, de végül a spanyolok igazolták le, akik nem sajnáltak 35 millió eurót sem kifizetni a már akkoriban is balhésnak számító játékosért.

A Királyi Gárdánál megbukott, emiatt egy szezon után tovább is állt, a PSG-hez tért vissza, a párizsiak 34.5 millió euróért vásárolták újra meg a gall csatárt. 2002-ben a Liverpoolnak adták kölcsön, ahol szintén nem alkotott maradandót, majd még abban az évben a Manchester City labdarúgója lett, 15 millió euróért cserébe. Ott ismételten magára talált, majd sikeresen megakasztotta a karrierjét azzal, hogy Fenerbahçéhez szerződött, mivel a törökök 7.19 milliót fizettek a 69-szeres francia válogatottért. Másfél szezon után visszatért Angliába, méghozzá a Boltonhoz, majd szintén másfél évet követően a Chelsea-hez igazolt, a Kékek 18 millió eurót sem sajnáltak érte. A londoniaknál már négy szezont maradt, majd a Shanghai Greenland Shenhuához került.

Mindössze egy évet focizott Kínában, mert 2013 telén a Juventus érthetetlen módon szerződtette a 33 esztendős labdarúgót, ám szerencsére pénzt nem kellett adni játékjogáért. Mindössze három meccsen jutott lehetőséghez, fél év után távozott is, majd ismét a Ködös Albionba költözött, a West Brom látott benne még lehetőséget. Fél év után végleg elhagyta Angliát, Indiában, a Mumbai Citynél húzott le még pár évet, míg 2016-ban vissza nem vonult. Kicsit meglepő módon, manapság edzőként tevékenykedik, a LOSC Lille-nél az ifjúsági csapat trénere. Ő sem volt egy kezesbárány, sokkal inkább duzzogó zsoldosként marad meg az emlékezetekben, aki nem is igazán szeretett focizni, pedig őstehetsége elvitathatatlan ténynek számított, viszont edzőivel rendszeresen összeveszett, csapattársaival sem jött ki mindig jól, és a hibát mindig másban kereste, sohasem önmagában. Balhékkal és átigazolásokkal teletűzdelt pályafutása végén is fel tudta magára hívni a figyelmet egy Paolo Di Canio-féle náci karlendítéssel.

Karrierje során nem kevesebb, mint 123 millió eurót fizettek ki klubok az ő játékjogáért, ez is azt támasztja alá, hogy nem akárki lehetett volna a világ futballjában. Nem kevés megnyert címmel büszkélkedhet, hiszen Premier League-gólkirály, Európa-bajnok, kétszeres Bajnokok Ligája-győztes, Konföderációs Kupa-győztes, olasz, török és kétszeres angol bajnok, valamint háromszoros FA-kupa- és négyszeres Angol Szuperkupa-nyertes. A nemzeti csapatot 69 meccsen 14 góllal segítette, mindent figyelembe véve 662 pályára lépés, 208 gól és 90 kiszolgálás a mérlege, úgy, hogy csúnyán elherdálta a tehetségét.