Február 27-én Nicoló Fagioli a fogadási botrány lezárásaként kötelezett terápia során részt vett egy nyilvános szereplésen pszichológusokkal és diákokkal, mely során nyíltan beszélt a függőségéről, valamint arról, hogy az esetből mit tanult és hogy az ebből szerzett tapasztalataival miként segíthet másokon, hogy elkerülhessék a hasonló szituációkat.

„Hogy őszinte legyek, a labdarúgás segített volna hamarabb kezelni a most kialakult helyzetet. Az, hogy ennek ellenére távol kellett maradnom a pályától, számomra talán a legnehezebb dolog volt ebben az egészben, amit azonban el kellett fogadnom, mint büntetést a tetteimért.” – kezdte gondolatait a Juventus saját nevelésű középpályása.

„A vádalkut kénytelen voltam elfogadni, ellenkező esetben azt kockáztattam volna, hogy soha többé nem léphetek pályára. Maga az eltiltás idén május 19.-én le fog járni, így reményeim szerint a most futó bajnoki szezon utolsó mérkőzésén, május 26.-án, a Monza ellen már akár pályára is léphetek.

Már sokkal jobban érzem magam. Tavaly életem legnehezebb pillanatait éltem át, de Paolo segítségével egyre jobban vagyok. A családom és a barátaim támogatásával tudtam csak túllendülni ezen az időszakon, azonban az is sokat segített, hogy teljesen nem tiltottak el minden sporttevékenységtől.

Tizenhat éves koromban kezdődött az egész a szerencsejátékokkal, kezdetben olyan volt, mint egy sima játék, de szépen lassan betegséggé fajult el. A sportfogadásokat akkor kezdtem el, amikor a Juventus ifjúsági szektorában játszottam

Szerettem játszani, a dopamint (szerk. A dopamin a testben termelődő vegyület, mely örömöt és motivációt vált ki, a probléma, hogy gyorsan hozzászoksz, és egyre nagyobb mennyiségű energizáló ingerre van szükséged ugyanannak a mértékű elégedettségnek az eléréséhez.) kerestem anélkül, hogy tudtam volna róla. Aztán elvesztettem az irányítást, és rá kellett jönnöm, hogy ez egy betegség, azonban túl sokáig tartott, mire ráeszméltem, hogy segítségre van szükségem. Éjszakánként nem tudtam aludni. Rengeteg időt töltöttem a telefonom nyomkodásával, hívásokkal és üzenetekkel. Májusban értem el a mélypontot, ekkor kértem segítséget is.

Az elején azt hiszed, hogy futballistának lenni egyet jelent azzal, hogy többet tudsz, jobb rálátásod van bizonyos dolgokra, azonban a valóság az, hogy ez nem jelent semmiféle előnyt. Nem tudom megmondani, miért kezdtem el. Talán magányosnak éreztem magam és messze voltam az otthonomtól.”

„Állandóan ingerült voltam. Az egyetlen megkönnyebbülést ez a játék jelentette. Ennek következtében nem végeztem megfelelő edzésmunkát, nem adtam bele mindent. Naponta tíz-tizenkét órát is a telefonon töltöttem. Dühöt és szégyent éreztem, amikor ezek a dolgok hirtelen kikerültek a közösségi médiába, de aztán meg tudtam békélni a kialakult szituációval.

A klub és a csapattársaim is rengeteget segítettek nekem. Hiányzik az öltöző, főleg a mérkőzések előtti hangulata, de alapvetően köszönettel tartozom azért, mert a helyzetem úgy tűnik, mintha nem sok minden változott volna. Az első pár hét után elkezdtem a csapatra koncentrálni, de ez még nehezebbé tette elviselni, hogy a pályán nem nyújthatok segítséget a társaimnak.

Köszönetet kell mondanom továbbá szó szerint mindenkinek, amiért sem az utcán, sem a stadionban nem kaptam sértéseket vagy bármilyen más inzultust ez miatt. Egyáltalán nem számítottam erre, de hatalmas segítség volt, hogy továbbra is nyugodtan élhettem az életem.

Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de tizenhat évesen azt hittem, én irányítok, kontroll alatt tudom tartani a dolgot és nem hittem másoknak, akik figyelmeztettek, valamint jelezték, hogy ez egy betegség, amit kezelni kell.” – zárta gondolatait Fagioli.