A Juventus legendás kapusa és egykori kapitánya, az együttest csaknem húsz idényen keresztül szolgáló Gianluigi Buffon a minap hosszabb interjút adott az olasz médiának, ebben pedig számos, Azzurrival, valamint Öreg Hölggyel kapcsolatos témát érintve szót ejtett Paulo Dybala távozásáról, Max Allegri eredményeiről, illetve a Scudettóért folyó harcról is, emellett pedig megnevezte azt a pillanatot, mely a legbüszkébbé tette őt a Bianconeri karszalagjának birtokosaként. 

"Jó formán titkának egyértelműen a belső büszkeséget, valamint a különlegességre vonatkozó vágyat tekintem. Karrierem során egyetlen pillanatig sem szerettem volna átlagos játékosnak tekinteni magam, mivel alapvetően is untat az egyhangúság, s megvetem az olcsó közhelyeket is. Úgy vélem, hogy egy kapus számára mindig a csapattársak szablyák meg azokat a határokat, melyeken belül mozoghat, én pedig csak követhetem őket azon az úton, amit kijelöltek számomra. Kijelenthetem, hogy a továbbiakban sem szándékozom szögre akasztani kesztyűimet, s töretlen lelkesedéssel haladok tovább ezen a nyomvonalon, megnyugvást nyerve a felém érkező pozitív visszajelzésekből" – fogalmazott a La Stampa kérdésére. 

"Elsősorban azért hosszabbítottam a Parmával 2024-ig, mert klubom nagy önbizalmad adott számomra a múltban, és ad nekem most is. Az én koromban minden egyes nap egy vizsga, az engem körülvevő emberek segítségével pedig minden alkalommal képes vagyok átmenni ezeken a teszteken, s erőt meríteni a folytatáshoz. Ezzel együtt természetesen vannak olyan álmok, melyekről kénytelen voltam lemondani. Egyebek mellett ilyen a világbajnokságon való szereplés is, mely nem feltétlenül csak azért hiúsult meg, mert Olaszországnak nem sikerült kvalifikálnia magát a katari tornára. 

Ha az Azzurri kijutott volna a világtornára, nem hiszem, hogy a szövetségi kapitány behívott volna a nemzeti együttes keretébe, dacára annak, hogy teljesítményemet változatlanul kivételesnek és magas színvonalúnak érzem. Ezzel együtt tisztában kell lennem azzal, hogy egy ilyen döntésnél vannak más, elsőbbséget élvező szempontok is, melyeket nekem el kell fogadnom, s maximálisan tiszteletben kell tartanom, az elmúlt esztendők tendenciáinak alapján pedig a velem kapcsolatos határozatok is illeszkednek abba a stratégiába, melyet az olasz válogatott irányítói követnek. 

Személyes szinten már 2010-ben, Szlovákia elleni kiesésünket követően is azt mondtam, hogy a világ, illetve a labdarúgás alapvető folyamatai miatt számos tényező változott meg sportágunkban, ennek révén pedig a célt már nem feltétlenül a trófea megszerzése kell, hogy jelentse, s már önmagában a világbajnokságra való kijutás is egy örvendetes, ünnepelni való dolognak számít. 

Ezt követően az olasz futballnak természetesen még voltak dicsőséges pillanatai, mint például a tavalyi Európa-bajnokság, melyek mind felépítettek bizonyos illúziókat bennünk csapatunk erejével kapcsolatban, ám az elmúlt időszakban be kellett látnom, hogy tévedtem, mikor ezt követően túlzottan nagy várakozásokat fogalmaztam meg az Azzurrira nézve.

Az olasz válogatott mindig is egyedi karakterrel rendelkezett, s úgy tűnik számomra, hogy ez a szellemiség csak a nehéz helyzetekben mutatkozik meg igazán, mivel a valóban rizikós helyzetekben tudjuk, hogy milyen módon juthatunk fel a csúcsra, egy nyugodtabb szituációban azonban hiányzik belőlünk a minőség, emiatt pedig bárki ellen képesek vagyunk vereséget szenvedni kellő motiváció híján. 

Természetesen nem vitathatjuk el, hogy Roberto Mancini sikereink egyik fő előidézője volt az utóbbi években, aki egy felejthetetlen Eb-győzelmet ajándékozott Olaszországnak, ám egy ilyen kudarcot követően az ő felelősségének is fel kell merülnie. Egy világbajnoki pótselejtezőről számos módon ki lehet esni, s azt hiszem, csalódottságunk ellenére senki sem mondott volna egy szót sem, ha például büntetőkkel veszítettünk volna Portugália ellen, azonban egy Észak-Macedónia elleni kudarc sokkal nehezebben magyarázható, s az építkezést is sokkal körülményesebb elkezdeni innen. 

A jelenlegi Serie A egy rendkívül egyedi szezont nyújt a szurkolóknak, mivel a tendencia nagyjából a teljes idény során változatlan volt: egy csapat dominált, a többi alakulat pedig időnként zavarta őt ezen dominancia kibontakoztatásában. Hogy konkretizáljam a dolgot, úgy vélem, hogy az Inter mindvégig a bajnoki cím legnagyobb favoritjának számított, ám számos pontvesztése miatt néha a riválisok is képesek voltak felérni hozzá, viszont a Nerazzurri torinói sikerével ismételten a címvédő tekinthető a Scudetto legfőbb várományosának. 

Jelen pillanatban egyértelműen a legfőbb favoritként tekintek az Interre, míg a Juventusnak csak és kizárólag akkor lett volna némi esélye beleszólni a küzdelembe, ha sikert arattak volna a milánóiakkal szemben. Ez azonban már csak céltalan és szükségtelen sajnálkozás lenne, mivel ha ehhez hasonló feltételezésekből indulunk ki, akkor bátran mondhatnánk azt, hogy az utóbbi évek tempója és teljesítménye alapján az Atalantának is aranyérmesnek kellene lennie, a valóságban viszont mindig is távol voltak ennek elérésétől. A tabella, valamint a 2022-es naptári év eredményei ellenben kétségkívül azt támasztják alá, hogy az Öreg Hölgy javuló tendenciát mutat, ez pedig egyértelműen Massimiliano Allegri tevékenységét dicséri. 

A bajnokság támadóit illetően nem gondolnám, hogy a Serie A rendelkezne egy olyan labdarúgóval, aki egymagában dominálja a mezőnyt, inkább sok, egyaránt kiemelkedő teljesítményt figyelhetünk meg. Dušan Vlahović sikeressége véleményem szerint elsősorban a szerb csatár fizikumától, erejétől, sikeréhségétől, jó értelemben vett haragjától, illetve alapvető minőségétől függ, ám mellette Lautaro Martínez, továbbá Duván Zapata játékát is igen nagyra tartom. Mellettük pedig nem feledkezhetünk meg Zlatan Ibrahimovićról sem, aki közel negyven évesen még mindig képes döntő faktort jelenteni az AC Milan meccsein. 

Őszintén szólva nem számítottam arra, hogy Paulu Dybala valóban elhagyja majd a Juventust szerződésének lejártával, azonban a klub mindvégig egyenes és közvetlen volt a külvilág felé mutatott kommunikáció során, a vezetőség tagjai pedig egyértelműen elmagyarázták, hogy La Joya már nem illeszthető be a Bianconeri projektjébe olyan módon, ahogy eredetileg szerették volna, azaz vezéregyéniségként.

Én magam is úgy vélem, hogy elsősorban ez az oka annak, hogy a Juve nem hosszabbította meg Paulo kontraktusát, nem pedig az, hogy az illetékesek nem tartották őt elég jónak, hiszen Dybala egy fantasztikus játékos, aki máshol is meg fogja találni a lehetőséget arra, hogy igazán nagy dolgokat vigyen véghez, ami azonban nem jelenti azt, hogy a Zebrák hibát követtek volna el az argentin elengedésekor. 

Hogy mi volt a legszebb pillanatom a Juventus kötelékében? Természetesen húsz év alatt számos kiemelkedő momentumban volt részem a csapat játékosaként, azonban legszívesebben talán a Real Madrid elleni, idegenbeli 1-3-as sikerünkre emlékszem vissza. Bár az eredmény a Bajnokok Ligájából való kiesésünkkel járt, emiatt pedig kissé furcsa lehet, hogy éppen ezt tartom kivételes esetnek, azon az estén hihetetlen érzelmeket éltem és éltünk át, s talán még sosem voltam olyan büszke arra, hogy a Juve csapatkapitánya lehetek, mint akkor" – összegzett Buffon.