A Juventus csapatkapitánya, Giorgio Chiellini a minap meglehetősen hosszú interjút adott az angol The Times számára, melyben rengeteg témáról nyilatkozva egyebek mellett kifejtette álláspontját az együttesre váró, Villarreal elleni Bajnokok Ligája-visszavágóról, Paul Pogbáról és Cristiano Ronaldóról, személyes életéről és a visszavonulás állandó kételyt jelentő kérdéséről, valamint legnagyobb példaképeiről és a jövő utánpótlásáról is. Az alábbiakban ezen szavak magyar fordítását tesszük közzé. 

"A Bajnokok Ligája-serleg az egyetlen jelentősebb trófea, mely hiányzik gyűjteményemből, s melyet a Juventus 1996 óta képtelen volt elhódítani. Az elmúlt idényekben nem egyszer rendkívül közel voltunk megszerzéséhez, s természetesen azóta is minden évben kísérletet teszünk elhódítására, azonban ez egy olyan versenysorozat, melyet minden idényben az aktuálisan legjobb alakulat nyer meg. Az elmúlt három szezonban előzetesen nálunk esélytelenebbnek tartott együttesek ellen estünk ki a BL-ből, mivel a szakértők az Ajaxot, a Lyont, valamint a Portót is gyengébb félnek tartották, emiatt pedig semmi esetre sem lehetünk elégedettek a nemzetközi kupaporondon nyújtott teljesítményünkkel, ám ennek ellenére nyilvánvaló számunkra, hogy idén is meg kell próbálnunk a lehető legmesszebb jutni" – fogalmazott a veterán olasz futballista. 

"Családi életem teljesen kiegyensúlyozott, mivel bokros teendőim ellenére igyekszem a lehető legtöbb időt tölteni lányaimmal, s úgy vélem, hogy ezáltal maximálisan jelen lehetek életükben, s kellőképpen védelmezhetem őket a külvilág rájuk leselkedő veszélyeitől. Ők az én kis hercegnőim, ezért pedig mindent meg kell adnom számukra, ami azonban gyakran azt eredményezi, hogy túlságosan vajszívű vagyok, hiszen imádom magamhoz ölelni és megpuszilni őket, melynek folytán feleségemmel szemben én töltöm be a jó zsaru szerepét gyermekeink szemében, ami miatt egyértelműen optimális nevelésben részesítjük őket. 

Az Európa-bajnokság döntőjében sokkal nagyobb nyomán nehezedett Angliára, mint ránk, ami néha hatalmas energiákat szabadít fel egy alakulat számára, néha azonban áthidalhatatlan akadályt jelent. Véleményem szerint az Azzurri ösztönösen észrevette az ellenfelen ezt a félelmet, mely jobban belegondolva igazából nem ijedtség, hanem sokkal inkább idegesség, vagy feszültség volt. Ennek nyomán teljes nyugalommal futballozhattunk, ennek következtében pedig a félidőbe tökéletes csend és profizmus uralkodott öltözőnkben, holott akkor még 1-0-ás hátrányban voltunk a hazaiakkal szemben. 

Biztosak voltunk benne, hogy ha továbbra is képesek leszünk masszívan védekezni, tartani a labdát, valamint okosan építkezni, akkor mindenképpen gólokat fogunk szerezni, hiszen ez egyedül a mentális felkészültségtől függött. Meggyőződésünk volt, hogy elég csak egyetlen alkalmat találnunk arra, hogy találatot lőjünk Anglia ellen, ezt követően pedig már csak idegeinkre kell figyelnünk, s higgadtan kell hozzáállnunk a folytatáshoz. A büntetőpárbaj megmutatta, hogy mentális tekintetben erősebbek voltunk ellenfelünknél, azonban a tizenegyeseknél, mint minden hasonló esetben, természetesen egy jó adag szerencse is kellett ahhoz, hogy a mérleg a mi oldalunkra billenjen, hiszen maga a meccs tökéletes mintaképe volt egy döntetlenre végződő összecsapásnak. 

Fiatalabb koromban sokkal merevebb voltam, mint most, mivel mindenképpen szükségem volt egy ellenfélre, akivel foglalkozhattam a találkozók során, miközben a többi támadóra nem igazán tudtam figyelni. Az ellenfél csatáraival hagyományosan rossz kapcsolatot ápoltam, azonban ez mostanra sokat változott, hiszen immár én kezdeményezek beszélgetéseket a meccsek előtt azokkal, akikkel később egymás kölcsönös kioltására törekszünk majd, mivel úgy gondolom, hogy mindkettőnk feszültségét csökkenti, ha megosztjuk egymással érzéseinket, s kitárgyaljuk, hogy mi fog történni a mérkőzésen.

Néha szeretek viccelődni is az ellenfelekkel, ez pedig hatalmas segítséget nyújt abban, hogy visszafogjam agresszivitásomat, elvégre a velem szemben álló labdarúgókra nem ellenségként, hanem barátként tekintek. Idővel rájöttem, hogy ha nem pazarlom el az energiámat felesleges csatározásokra, akkor jóval koncentráltabbá és összeszedettebbé válok, ami természetesen teljesítményemen is hatalmasat lendített. 

A legtehetségesebb fiatal labdarúgónak egyértelműen Kylan Mbappét tartom, akivel első alkalommal 2017-ben néztem szembe, mikor még csupán tizenhét esztendős volt, ám már akkor is hihetetlenül jól és robbanékonyan játszott. El sem tudtam képzelni, hogy ma már most ilyen nagyszerű, akkor milyen lesz pár évvel később, érett futballistaként. Kylan mentalitása szintén remek, mivel mindig a győzelemre törekszik, azonban ez más kiváló ifjú támadókra, többek között Dušan Vlahovićra is, akinek leigazolásával a Juventus egyértelműen új energiákra tett szert. Mintha csak a vezetőség azt mondta volna, hogy innentől nincs mentségünk, s mindenképpen szállítanunk kell az eredményeket. 

Paul Pogba véleményem szerint a futball LeBron James-e. A fejlődési ív, melyet bejárt karrierje során, valóban fantasztikusnak mondható, aki már első közös edzésünkön is levett a lábamról nagyszerűségével. Tudtam, hogy ha a Manchester United együttesétől érkezik, akkor valóban kiváló játékos lehet, ám az, hogy el kellett hagynia az angol klubot, arra engedett következtetni bennünket, hogy nem egy topkategóriás labdarúgóval van dolgunk. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettünk volna, mivel Pogba már akkor is szerepköre egyik legjobbjának számított, emiatt pedig rendkívül sajnálom, hogy pályafutása alatt mindeddig nem tudta teljes mértékben kibontakoztatni azon remek képességeket, melyek benne lakoznak.

Őszintén szólva jelen pillanatban sem tudom, hogy mikor érkezik majd el visszavonulásom pillanata, mindazonáltal komolyan gondolkodom azon a lehetőségem, hogy felhívom Zlatan Ibrahimovićot, s megkérem, hogy döntsünk közösen kettőnk sorsáról. Akár meg egy közös videót is készíthetnénk a Sky Sport Italia számára, melyben együtt meghatároznánk, hogy mit kezdünk sorsunkkal, a nézők pedig élőben követhetnék végig két meghatározó veterán hattyúdalát.

Az, hogy Cristiano Ronaldo és Lionel Messi mikor fogják szögre akasztani a stoplist, legalább ennyire fogós kérdésnek számít, ám véleményem szerint bizonyos szempontból soha, mivel ennek a két földönkívülinek hatása minden őket követő generációt befolyásol majd. Szerencsésnek érzem magam, hogy három idényen keresztül lehetőségem volt CR7 mellett futballozni a Juventus kötelékében, aki a döntő pillanatokban, mikor leginkább szükségünk volt rá, mindig megmutatta, hogy bízhatunk benne. 

A védők szerepkörét csak akkor lehet teljességgel megérteni, ha te magad is ezen a poszton futballozol. Minket már az is nagy boldogsággal tölt el, ha egy támadót megakadályozunk abban, hogy úgy játsszon, ahogy eredetileg szeretett volna, emiatt pedig pozíciónk állandó tanulással jár, hiszen saját magunk mellett az ellenfeleket is ki kell ismernünk, megértve szándékaikat és gondolataikat is.

Egy védőnek minden egyes mozzanatot előre kell látnia, s nagy mértékben kell hagyatkoznia ösztöneire, illetve megérzéseire is, hiszen bizonyos helyzetekben, például egy szöglet, vagy egy bedobás esetén nem igazán építhetünk másra. Az a dolgunk, hogy felsőbbrendűséget képviseljünk ellenlábasainkkal szemben, mivel csak ekkor lehetünk képesek elbizonytalanítani őket. Meg kell értetnünk a támadókkal, hogy előbb fogjuk őket fellökni, mint hogy hozzájuthatnának a játékszerhez, ezt azonban tényleg csak az értheti meg és érezheti át, aki védőként futballozik. 

Szerencsésnek érzem magam azért, hogy fiatalként olyan játékosokat figyelve nőhettem fel, mint Paolo Maldini, vagy Franco Baresi, valamint, hogy lehetőségem volt együtt futballozni egy olyan korszakos kiválósággal, mint Fabio Cannavaro, akitől megpróbáltam minden egyes tudást magamba szívni, amit csak elcsíphettem közös éveink alatt. A világ jelenlegi legjobb középhátvédje sérülései előtt egyértelműen Sergio Ramos volt, aki bizonyos szempontból nem is igazán védő, hanem egy minden tekintetben meghatározó játékos, egyfajta clutch player, aki biztonsággal alkalmazható a pálya minden pontján, s aki hihetetlenül markáns személyiséggel rendelkezik. 

Magamat sosem soroltam a legjobbak közé, mivel számos, technikailag ezerszer képzettebb poszttársamról tudok, azonban pályafutásom kezdetétől fogva törekszem arra, hogy ebből a szempontból is egyre jobbá váljak, például, hogy képes legyek nagyobb hatékonysággal passzolni, ami mostanra már egészen jól megy nekem. A Juventus védelmében mindig is én számítottam a rút kiskacsának, hiszen ha sokak szerint most is borzalmas vagyok a labdával, elképzelhetjük, hogy milyen voltam tizennégy-tizenöt, vagy akár húsz esztendős koromban. Szenvedélyemben köszönhetően azonban képes voltam napról-napra, évről-évre, meccsről-meccsre nagyobb fejlettségre szert tenni. 

Jelenleg is az a szenvedély és fejlődési visz előre, mely már tizenöt éves koromban is megtalálható volt bennem, ugyanakkor rendkívül sokat köszönhetek azoknak az embereknek, akik karrierem esztendői alatt segítettek nekem abban, hogy egyre jobb és jobb legyek, kiváltképp Leonardo Bonuccinak, aki minden szinten az ikertestvéremnek számít a futballpályán, aki magammal szemben egyértelműen a történelem legjobb olasz védői közé sorolnék. Szerencsés vagyok, mivel a való élet mellett, ahol szintén rendelkezem egy ikerrel bátyám, Claudio személyében, a labdarúgás világában is magaménak tudhatok egy olyan állandó társat, aki mindenben hasonlít rám, még belső tulajdonságait tekintve is. 

A Bianconeri kötelékében töltött közel tizennyolc idényem alatt messzemenően megtanultam, hogy mit jelent a Juventus szerelésében futballozni. Az Öreg Hölgy egy olyan klub, mely megpróbál mindent megadni játékosai számára, hogy azok csak és kizárólag a pályán zajló eseményekre koncentrálhassanak. Kivételes helyzetben vagyunk, amiért egy olyan család vigyáz ránk, s igazgatja csapatunk mindennapjait, mint az Agnelli-família, akik immár csaknem száz éve a fekete-fehérek patronálóinak számítanak, s akik számára a Juve nem csupán egy nagy üzleti befektetés, hanem valódi szenvedély, ahogy maga a győzelem is, s éppen ezért építettek fel egy olyan alakulatot, melynek mottójában is megtalálható a sikerek iránti kizárólagos igény. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindent meg kell nyernünk, akár életünk árán is, ugyanakkor sosem feledhetjük el, hogy a Juventusnál mindig a győzelem a cél, s ezzel együtt az egyetlen dolog, ami számít" – összegzett hosszú interjúja végén Giorgio Chiellini.