A Juventus amerikai válogatott középpályása, Weston McKennie a minap terjedelmes interjút adott a DAZN számára, melynek keretein belül számos őt érintő témáról beszélve kifejtette véleményét a torinói környezettel, egykori és jelenlegi mestereivel, korábbi csapattársaival, vagy éppen a Harry Potter-univerzum iránti rajongásával kapcsolatban, nem feledkezve meg Massimiliano Allegri azon véleményéről sem, melynek alapján kvalitásaiból adódóan képes lenne idényenként tíz találatot szerezni. Az alábbiakban ezen szavak magyar fordítását tesszük közzé. 

"Mikor annak idején Németországba költöztünk családommal, első ízben az amerikai futballban igyekeztem kibontakozni, ezen sportág azonban olyan terhelést gyakorolt rám, hogy térdeim az orvosok szerint olyanokká váltak tizenegy éves koromra, mintha harminc esztendős lettem volna. Édesanyámmal rendkívül sokat beszélgettem arról, hogy mi lenne a megfelelő választás számomra, mivel az amerikai futball iránt 99,8%-ban, a labdarúgás iránt pedig 99,9%-ban éreztem elkötelezettséget. Mikor egy alkalommal elmondtam ezt anyámnak, ő csak annyit felelt, hogy ha a helyzet valóban így áll, akkor legbelül már meghoztam döntésemet, mely mostani helyzetemből visszatekintve egyértelműen a helyes határozatnak bizonyult. 

Természetesen néha elgondolkodom azon, hogy miként alakult volna sorsom, ha eredeti sportágam mellett teszem le a voksom, hiszen e területen is tehetséges voltam, így pedig nem elképzelhetetlen, hogy idővel itt is befutott, profi játékossá válhattam volna. Ha az amerikai futball nagyobb hatást gyakorol rám, egészen biztosan ugyanakkora elhivatottságot mutattam volna benne, mint ahogy teszem azt a labdarúgásban, hiszen ha valamibe belevágok, akkor csak abba a dologba igyekszem fektetni időmet és energiámat, s mindent beleadok annak érdekében, hogy elérjem céljaimat. 

Az első, focival kapcsolatos élményeim első németországi éveimben alakultak ki, mikor néhány alkalommal kilátogattunk egy-egy összecsapásra, én pedig az üres stadiont szemlélve mindig arra gondoltam, hogy ez a létesítmény hamarosan tele lesz szurkolókkal, akik csak azért jönnek ide, hogy megtekintsék kedvenc alakulatukat, ez a tudat pedig őszintén szólva teljesen levett a lábamról, hiszen ráeszméltem, hogy míg az Egyesült Államokban még a legnagyobb rangadókat is csak nagyjából 10 ezer fanatikus drukker követi, addig Németországban egy átlagos meccs nézőszáma 60 ezer fő körül mozog. 

Fiatal koromtól kezdve vonzódom a különféle sportágakhoz, hiszen nővéremmel és bátyámmal már egészen kicsi koromtól fogva szerettünk a kertben játszani és mozogni, miközben számos labdajátékot kipróbáltunk. Európai tapasztalataim nem csak ebből a szempontból, hanem más tekintetben is nagy hatással voltak rám, ugyanis a német gondolkodásmód és viselkedéskultúra gyökeres eltérést mutat az amerikai normákhoz képest.

A szüleim sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat Németországban, mivel míg odahaza mindig a lelkemre kötötték, hogy érjek haza a pályáról sötétedés előtt, addig Európában délutántól estig játszhattam a barátaimmal, miközben nyugodtan náluk hagyhattam biciklimet is. Ezen alkalmak idején általában naphosszat csak fociztunk, ám szinte bármibe belefoghattunk, amihez csak kedvünk volt, emiatt pedig őszintén szólva azt követően is Németországot tekintettem az igazi otthonomnak, mikor családommal visszatértünk az Egyesül Államokba. 

A Harry Potter-könyvek és filmek iránti rajongásom szintén Németországhoz köthető, ami utólag visszagondolva egy igazán vicces történet, még akkor is, ha abban a pillanatban, mikor megesett velem, egyáltalán nem tűnt mókásnak. Anyukám egy nap azzal állított be a szobámba, hogy kaptam a nagymamámtól néhány Harry Potter-könyvet, ezen kötetek pedig egyből megtetszettek nekem a borítójukon lévő rajzok miatt, ami hosszabb távon kialakította bennem a könyvek iránti szenvedélyt is. 

Egy alkalommal aztán anya azzal a hírrel fogadott otthon, hogy nagymamám meghalt, mire én teljesen összetörtem, s vigasztalhatatlanul sírtam, ő azonban szinte azonnal kijelentette, hogy ne aggódjak, mert nem az a nagymamám hunyt el, akitől a Harry Potter-könyveket kaptam annak idején. Ekkor nem igazán fogtam fel, hogy mi is történik körülöttem, mindenesetre ez a pillanat életem egyik legmeghatározóbb momentuma volt, hiszen ezután elkezdtem olvasni J.K. Rowling könyveit, illetve megnéztem a filmváltozatokat is. Hogy egy napon találkoznék-e Daniel Radcliffe-fel? Ez nem kérdés, mivel nagyon szeretnék kipróbálni néhány varázsigét a valódi Harry Poterrel az oldalamon. 

Az eddig elmondottak alapján talán nem jelent meglepetést, ha azt mondom, hogy édesanyám és köztem rendkívül szoros kapcsolat áll fenn. Ő talán az egyetlen személy az életemben, aki mindig, mindenben mellettem volt és támogatott, s aki elkísért az összes utamra, vagy válogatott mérkőzésemre, Bolíviától kezdve Lengyelországig. Nem tudom, hogy ezt miként tehette meg ennyi alkalommal, mindenesetre mindig megtalálta a módját annak, hogy élőben támogathasson. Kötelékünk akkor vált ilyen erőssé, mikor tinédzseréveim végén meg kellett hoznom a döntést arról, hogy kitartok-e a futball mellett, vagy egyetemi tanulmányokba fogok, ő pedig azt javasolta nekem, hogy kövessem a szíveimet és az álmaimat, amennyiben pedig ezeket a foci testesíti meg, ne hagyjak fel vele. 

Mikor kritikákkal illet, mindig azt mondom neki, hogy ő semmit sem ért a futballhoz, válaszként viszont cáfolhatatlan érvet kapok azzal, hogy ő maga is annyi időt töltött a pálya környékén, mint én, hiszen pályafutásom során állandóan mellettem volt. A mai napig előfordul, hogy az egyes meccsek előtt üzeneteket küld nekem, megjegyezve, hogy kissé gondterheltnek tűnök ma, vagy hogy milyen jól játszottam, s milyen nagyszerű gólt szereztem. Ha azonban el kellene dönteni, hogy ki fogalmaz keményebben Allegri mester és édesanyám között, mindenképpen tréneremet mondanám, mivel anya véleménye pusztán a saját gondolatait tartalmazza, míg egy edző a stáb és a klub álláspontját is képviseli. 

Azáltal, hogy Olaszországba igazoltam, hihetetlenül sokat fejlődtem taktikai szempontból, elvégre megtanultam, hogy a futball kissé olyan, mint a sakk, ugyanis nem mindegy, hogy egy adott helyzet után milyen lépést teszel meg következőnek. A különbség pusztán annyi, hogy itt nem a bábuk állását, hanem a labda mozgását kell figyelned, ugyanakkor nagy hangsúlyt kell fektetned az ellenfél gondolkodásmódjára.

Bevallom, hogy első, Itáliában töltött hónapjaimban rendkívül sokat szenvedtem, különösen a védekezési fázisban, ugyanis Németországban megszoktam, hogy szabadon kibontakoztathatom a bennem rejlő energiákat, s oda futhatok, vagy olyan pozíciót vehetek fel, ahova és amelyet csak akarok, míg a Serie A-ban pontos előírásokkal kellett találkoznom arra vonatkozóan, hogy egy adott pillanatban milyen mozdulatsort kell végrehajtanom, vagy éppen hol kell fedeznem az egyes területeket és passzsávokat. Ezzel együtt természetesen az is igaz, hogy a támadások során általában szabadabb kezet kapok, ami nagy előnyömre válik, hiszen igen mozgékony és energikus labdarúgó vagyok, aki az átlagnál nehezebben viseli a taktikai kötöttségeket. 

Ideális pozíciómat illetően konkrét elképzeléseim vannak. Hogy egyesek szerint jó kapus lennék? Nem is tudom, talán egy napon kipróbálom majd ezt a szerepkört, már csak Gigi Buffon miatt is, aki együtt töltött időszakunkban állandóan Big Mac-nek szólított, míg Cristiano Ronaldo és Andrea Pirlo legtöbbször Texas Boy-nak neveztek, nagy derültséget okozva ezzel a csapaton belül. Alapvető posztom azonban a klasszikus 8-as szerepköre, elvégre box-to-box középpályásként tekintek magamra, elsősorban rengeteg energiámból, s az általam elvégzett futómennyiség mértékéből kifolyólag. 

Ezen energiaszint lehetővé teszi számomra, hogy védekezésben, valamint támadásban is megálljam a helyem, azonban e két fázisnak tökéltesen egyensúlyban kell lennie, mivel ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna játékomban, csak arra tudnék gondolni, hogy a másik szakaszban is muszáj besegítenem csapattársaimnak. Ha egy támadóbb szerepkörben kellene pályára lépnem, folyton védekezni akarnék, pusztán utóbbival foglalkozva azonban nem lennék képes egy helyben maradni, mivel mindig gólt kívánnék szerezni. A labdarúgás legjobb, legszórakoztatóbb része a góllövés, ennek alapján pedig miért is mondanék le róla? Nem tudom, hogy Max Allegrinek igaza van-e abban, hogy képes lehetek 10 találatot szerezni egy szezonban, ám remélem, hogy valóban megvan bennem a készség erre, hiszen ha elérném ezt a célt, azzal együttesemnek, valamint saját magamnak is igen sokat segíthetnék. 

Andrea Pirlo és Massimiliano Allegri mindketten remek szakemberek és személyiségek. A kettejük közötti legfőbb különbség talán tapasztalatukban mutatkozik meg, mivel míg Max számos esztendőt töltött nagy csapatok, egyebek mellett a Juventus kispadján, melynek során rengeteg nagyszerű játékossal dolgozhatott együtt, és alaposan megismerte a sportág működését is, addig Andrea szinte csak most fejezte be labdarúgó-karrierjét, s máris egy olyan alakulat vezetőedzőjeként kellett volna maradandót alkotnia, mint az Öreg Hölgy, ahol azonban számos elvárásnak kellett megfelelnie, s hatalmas nyomással kellett szembesülnie. 

Pirlo tudja, hogy miként lehet megfelelően kezelni a nyomást, hiszen labdarúgóként első osztályú tapasztalatokra tett szert e téren, ám véleményem szerint egy futballista ismeretanyagát nem mérhetjük össze egy edző szerepkörével, hiszen utóbbinak az oldalvonal mellől kellene hatást gyakorolnia fiaira, anélkül, hogy ő maga beavatkozhatna a pályán zajló események menetébe. Egy-egy mérkőzésen gyakran tekintettem ki rá, s arra gondoltam, hogy egy-egy passzt követően vajon mik játszódhatnak le benne, s vajon megfordul-e a fejében, hogy az adott szituációban ő maga milyen átadást eszközölt volna ki, vagy mihez folyamodott volna. Mindenesetre ennek ellenére is tartom magam fenti állításomhoz, miszerint Andrea és Max között az általuk megszerzett tapasztalat mértéke jelenti a legfőbb különbséget. 

Természetesen én magam is nagy elvárásokkal vagyok kénytelen szembesülni, ám ez a Juventusnál magától értetődő dolognak számít. A csapattársaimra, illetve a gárdánkat felkészítő szakmai stábra ugyanekkora, ha nem nagyobb nyomás helyeződik, mivel nyilvánvaló módon mindenki szeretne a legjobb alakulatok között látni bennünket, s mi magunk is arra törekszünk, hogy a lehető legmesszebb jussunk az egyes versenysorozatokban. Egyelőre megpróbálunk lépésről lépésre haladni, egyszerre csak egy meccsel foglalkozva, mivel ha elkezdenénk például az egyes kiírások fináléin gondolkodni, könnyen elveszíthetnénk koncentrációnkat. 

Jelenleg rendkívül boldognak érzem magam az Öreg Hölgy kötelékében, s hogy is ne lennék boldog, mikor egy futballista a kezdetektől fogva arról álmodik, hogy egy nagy, jelentős múlttal, kivételes atmoszférával, s rengeteg szurkolóval bíró klubban szerepelhessen. Ezzel együtt azonban folyton emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy a labdarúgás egy igencsak kiszámíthatatlan sport, az egyes játékosok pedig olykor kénytelenek kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel szembesülni, melyek természetesen jövőjüket is alapvető mértékben befolyásolhatják. Pályafutásom során megtanultam, hogy a futball végső soron egy hatalmas üzlet, egy olyan nagy klubnál pedig, mint a Juventus, a vezetőség olyan könnyen oldja meg értékesítésedet és pótlásodat is, mint ahogy egykor kivitelezték megszerzésedet. Most nagyon boldog vagyok Torinóban, s remélem, hogy ez így is marad, ezért pedig igyekszem nem gondolkodni az ehhez hasonló dolgokon" – összegezte hosszúra nyúló szavait McKennie.