A Juventus csapatkapitánya, Giorgio Chiellini a tegnapi, Sassuolo elleni meccset megelőzően hosszabb interjút adott az olasz médiának, melynek keretein belül rengeteg kisebb anekdota mellett számos egykori és mostani játékostársával, illetve aktuális mesterivel kapcsolatban fejtette ki álláspontját, egyebek mellett beszélve régi barátjáról, Leo Bonucciról, a sokak által utódjának tartott Matthijs de Ligtről, a Bianconeri karszalagjának várományosáról, Paulo Dybaláról, valamint természetesen Cristiano Ronaldóról is. Az alábbiakban ezen szöveg magyar fordítását olvashatjátok. 

"2019 nyarán fellépő sérülésemet követően meglehetősen nehéz időszakon mentem keresztül, mivel mikor hat hónap elteltével visszatérhettem a pályára, beütött a koronavírus-válság, én pedig ismételten a futballon kívül találtam magam, melynek eredményeképp majdnem egy éven keresztül kellett harcolnom annak érdekében, hogy visszanyerjem egyensúlyomat. Nem tagadom, ez idő tájt a visszavonulás gondolata is megfordult fejemben, azonban az Európa-bajnokság miatt kitartottam, hiszen hatalmas vágy dolgozott bennem az iránt, hogy részt vehessek még egy nemzetközi tornán a válogatottal" – fogalmazott a DAZN riporterének. 

"Hogy milyen jövő állhat Paulo Dybala előtt? Véleményem szerint La Joya számára minden lehetőség adott ahhoz, hogy végérvényesen meghatározó futballista legyen belőle a Juventusnál, mivel Cristiano Ronaldo távozásával technikai, taktikai, valamint mentális tekintetben is felszabadulhat, mely felhajtóerő adott esetben a teljes csapatot is magával húzhatja. 

Matthijs de Ligt tekintetében hasonló álláspontot képviselek, mivel egy rendkívül erős védőről beszélünk, akit magunk között egyszerűen csak Thornak becézek. Nem tudom, hogy Matthijs a BBC örökösének hívható-e, mivel ha olasz lenne, minden bizonnyal könnyebben nevezhetnénk ki ennek. Ezzel együtt az is igaz, hogy ha de Ligt Itáliában látta volna meg a napvilágot, nagy valószínűséggel könnyebben megtarthatnánk őt, mindazonáltal őszintén remélem, hogy Mino Raiola tesz nekünk egy szívességet, s Torinóban hagyja őt, ameddig csak lehetséges. De Ligt minden szükséges tulajdonsággal rendelkezik ahhoz, hogy igazán nagy védővé váljon, mivel annak ellenére, hogy mindössze huszonkét esztendős, egy harminc éves veterán tapasztalatával futballozik, s állandóan ég benne a vágy az újabb és újabb fejlődés iránt. 

Max Allegri és Antonio Conte pályafutásom legfontosabb mestereinek tekinthetőek. Annak ellenére, hogy a két szakember személyisége jelentősen eltér egymástól, sikeréhségük mégis összeköti őket. Tőlük tanultam meg, hogy a megfelelő munkamorállal minden egyes előttünk tornyosuló akadályt le lehet küzdeni, kiváltképp úgy, ha a kihívásaiddal való szembesülés során egy csipetnyi humort és lazaságot is csempészel a küzdelembe. Úgy vélem, hogy Allegri rendkívül izgatott amiatt, hogy ismét a Juventusnál tevékenykedhet, ez pedig nekünk is rendkívül kifizetődő, mivel mesterünk jelenti a garanciát a folytonosságra, s arra, hogy fiataljaink megértik, hogy mit jelent az Öreg Hölgy szerelésében futballozni. 

Hogy még mindig élnek-e bennem az Európa-bajnokságon szerzett élmények? Ez nem lehet kérdés, ugyanis minden alkalommal, mikor megtekintek egy ekkor készült képet, vagy találkozom a srácokkal Covercianóban, újra átélem azt az euforikus hangulatot, s érzelmi túlfűtöttséget, mely ekkor jellemzett bennünket. Természetesen egy olyan sikert, mint egy kontinenstorna megnyerése, ki szabad, sőt ki is kell élvezni, azonban megnyugvásunkat követően máris a következő elérendő célra kell összpontosítanunk, melyet jelen pillanatban a világbajnokságra való kijutás képez számunkra. Az érzelmek természetesen örökké megmaradnak szívünkben és lelkünkben, ahogy azok a pillanatok is, melyeket Manuel Locatellit ölelve izgultam végig a büntetőpárbajnok alatt. Ezek olyan felejthetetlen benyomások, melyeket húsz év múlva talán az unokáimnak is örömmel mesélek majd. 

Sikerünk legfőbb kovácsa magától értetődő módon Roberto Mancini volt, aki mindig képes volt önbizalmat és nyugalmat sugározni irányunkba. Három évvel ezelőtt sokan őrültnek tekintették, mikor az EB-győzelemről elérendő és elérhető célként beszélt, holott pontosan tudta, hogy kitartó munkával képesek lehetünk magasba emelni a trófeát. Mellette nem feledkezhetünk meg Gianluca Vialliról sem, aki annak ellenére, hogy temperamentumában különbözik Mancinitől, nagyon szoros köteléket ápol a mesterrel. Még mindig kiráz a hideg, mikor eszembe jut, hogy milyen érzelemmentes ölelést váltottak egymással Ausztria elleni továbbjutásunkat követően. 

Azok a játékosok, akik valamilyen formában hozzájárultak az Európa-bajnoki sikerhez, egytől-egyig hősök, ezt pedig nem írhatja felül semmiféle vélemény, vagy személyes gondolat. Életünk során mindannyian meghozunk bizonyos döntéseket, melyeket társainknak, attól függetlenül, hogy mit vélnek az adott határozatról, tiszteletben kell tartaniuk. Válogatottunk ezen szellemiség alapján maximálisan tiszteletben tartja az olasz szurkolók álláspontját bizonyos kérdésekkel kapcsolatban, azonban ezzel együtt is úgy vélem, hogy a San Siróban történtek során a drukkerek nem a megfelelő pillanatban fejezték ki nemtetszésüket Gianluigi Donnarumma irányába. 

Gigio különleges hálóőr, egyszerűen más, mint korosztályának többi tagja, e tekintetben pedig igencsak éles párhuzam húzható közötte, valamint egy másik fenomén, Gigi Buffon között, aki ugyancsak kimagaslott generációjának képviselői közül. Az idő majd eldönti, hogy Donnarumma képes lesz-e elérni azt a szintet, melyet nagy elődje képviselt, azonban annyi egészen biztos, hogy Gigio egy átlag feletti kapus, aki messze nem azon a színvonalon mozog, mint legtöbb poszttársa. 

Hogy mit gondolok Cristiano Ronaldóról? Hatalmas megtiszteltetésnek tartom, hogy mellette élhettem át az elmúlt három esztendőt. CR7 egy földönkívüli, aki örökké beírta nevét a történelem legnagyobb labdarúgói, példának okáért Pelé és Diego Maradona mellé. Jelenléte hatalmas lökés adott a Juventusnak, s nem pusztán csapatunknak, hanem teljes klubunknak is. A korábbiak folyamán már kifejtettem álláspontomat távozásával kapcsolatban, ugyanakkor azoknak, akik félreértették ezen szavaimat, szeretném leszögezni, hogy mindig is a legőszintébb nagyrabecsüléssel tekintettem Cristianóra, s örülök, hogy megadatott számomra pályafutásom során, hogy csapattársamnak nevezhettem őt. 

Ronaldo mellett még egy fantasztikus futballistát tudhattam oldalamon, ő pedig Zlatan Ibrahimović volt. Szerencsének érzem magam, hogy mellette futballozhattam, ráadásul akkor, mikor Ibra éppen belépett a megállíthatatlan labdarúgók közé, ezzel számos nagyszerű és emlékezetes percet okozva nekünk, illetve szurkolóinknak. Ezt követően természetesen hosszú évekig ellenfélként kellett szembenéznem vele, így pedig egyszerre szerettem, utáltam, valamint harcoltam ellene, ugyanis ezen érzésekre és cselekedetekre mindig jó okot szolgáltattunk a másik félnek. 

Egy ehhez hasonló interjúból nem maradhat ki örökös társam, Leonardo Bonucci sem, kiváltképp néhány évvel ezelőtti, AC Milanhoz való távozása. Őszintén szólva rendkívül csalódott voltam, mikor Leo elhagyott bennünket, s nem is értettem, hogy ezt miért éppen a Rossoneri kedvéért tette, hiszen minden tiszteletem mellett is meg kell állapítanom, hogy az a Milan akkoriban egy igen nehéz helyzetben lévő alakulat, nem pedig a világverő Real Madrid volt, de még a vörös-feketék mostani szintjét sem érte el. Ha Leo ma igazolna a Milanhoz, akár még előrelépésként is tekinthetnénk egy ilyen irányú transzferre, ám ez az adott pillanatban egyértelműen ennek ellenkezője volt. Mint fentebb említettem, az egyes döntéseket csak és kizárólag az adott személyeknek van joguk meghozniuk, nekünk pedig el kell fogadnunk ezeket, ugyanakkor a mai napig úgy gondolom, hogy ha Leo és én együtt nyaraltunk volna a klubváltást megelőzően, képes lettem volna meggyőzni őt arról, hogy hibát követ el. Igaz, erre ő maga is rájött, mégpedig meglehetősen hamar. 

Karrierem során legalább száz különféle futballsérülést szedtem össze, figyelembe véve a ragtapasszal, vagy más ehhez hasonló, kisebb jelentőségű orvosi eszközökkel gyógyítható hegeket is. Pályafutásomat végigkísérte az a baklövésem, hogy mindig, minden helyzetben fejemmel szerettem volna védekezni. Szegény Patrice Evra alsó hangon tizenöt alkalommal kényszerült ellátni fejsérüléseimet, emellett pedig orrom is négyszer tört el az elmúlt közel húsz esztendőben. Bizonyos esetekben talán magamra, illetve saját esti épségemre kellett volna figyelnem a labda helyett, ám nem éreztem, hogy ezt megengedhetem magamnak meccs közben. 

Hogy miért kiáltottam Spanyolország és Anglia büntetőinél a Kiricocho kifejezést? Rodrigo Bentancur mindig ezt ordítja, mikor az ellenfelek szabadrúgást, vagy büntetőt végeznek el, én pedig az Európa-bajnokság ideje alatt átvettem a jelmondatot, már csak egyszerű babonából is. Hiába, a dél-amerikai csapattársak már csak ezt teszik az emberrel... A spanyolok ellen még nem vezetett eredményre a felkiáltás, Bukayo Saka tizenegyesénél viszont már meghozta a kívánt hatást, melynek utólagos realizálásakor hihetetlenül meg voltam elégedve magammal. Apropó, Saka... A döntő rendes játékidejének utolsó perceiben szó szerint lemészároltam szegényt. Nem szerettem volna annyira durva lenni vele, de végül mezének nyakánál fogva földbe döngöltem, ezzel pedig én váltam a nyár legfelkapottabb mémjévé... 

A Jordi Albával való, elődöntőben megejtett viccelődés véleményem szerint teljesen természetes volt, mivel az adott pillanatban ő maga sem értette, hogy pontosan mit is szeretne a játékvezető. A feszültség magától értetődő módon a tetőfokára hágott a tizenegyespárban előtt, ezt pedig nevetéssel lehetett a legjobban feloldani, egy kis idő elteltével pedig Albából is kirobbant a kacaj, mikor rájött, hogy valójában semmit sem vettem el tőle, vagy nem okoztam hátrányokat csapatának. 

Karrierem legnagyobb eredménye minden bizonnyal az, hogy nevem, Chiellinigkeit címszó alatt bekerült a német szótárakba. A kifejezés tudomásom szerint nagyjából azt jelenti, hogy az adott személy kissé könnyed szemmel, kissé pedig komolyan tekint az adott helyzetre, lényege pedig az, hogy arra kell törekednünk, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat, miközben egy tevékenységet végzünk. Azt hiszem, én magam is ebből kifolyólag lehettem sikeres futballista, s hosszú ideig tartó pályafutásomnak is az a legfőbb titka, hogy csak harmincharmadik születésnapomat követően, vénségemre bontakoztam ki igazán. 

Ha más nyelveken készítenének hasonló kifejezéseket, a Dybalar spanyol nyelven minden bizonnyal a technika és a stílusos előfordulás ötvözetét takarná, míg a de Ligten hollandul egy fiatal, ám ennek ellenére rendkívül erős és bátor személy megjelölésére szolgálna. Bár én magam csak Thornak, vagy éppenséggel Falnak hívom Matthijst, ez a szó is jól körülírná személyiségét. Az Allegrare alatt minden bizonnyal azt a módszert értenék az olaszban, mellyel el lehetne érni a játékosok összekovácsolását, s ki lehet eszközölni a csapat szimbiózisát. Ez egyfajta életfilozófia, melyet nevéből fakadóan lazán is kell venni. Ez a legfőbb dolog, amit Massimilianótól tanultam" – összegzett Giorgio Chiellini.