A Juventus legendás kapusa, Gianluigi Buffon az elmúlt órákban terjedelmes nyilatkozatot adott a La Gazzetta dello Sport munkatársának, melyben a Parma ügyeinek megítélésén túl számos, Bianconerivel kapcsolatos témáról is kifejtette álláspontját, egyebek mellett szót ejtve Wojciech Szczęsny szerepéről, Andrea Pirlo edzői kvalitásairól, egykori csapattársairól, az olasz válogatott Eb-címéről, illetve a Paris Saint-Germain kötelékében töltött idényéről is. Az alábbiakban ezen interjú fordítását olvashatjátok, ez esetben is a szokott módon, kommentár nélkül. 

"Utólag kijelenthetem, hogy a Juventus és a Parma utolsó összecsapásán hoztam meg döntésemet arról, hogy a szezon végén visszatérek a Sonkások alakulatához. A mérkőzés lefújását követően néhány perc erejéig volt alkalmam szóba elegyedni Kyle Krause elnök úrral, aki szinte azonnal rákérdezett, hogy lenne-e kedvem a Ducali kötelékében folytatni, s nagy valószínűséggel befejezni pályafutásomat. Tetszett nekem, hogy egy klub első embere nem kerülgeti a forró kását, hanem egyből a tárgyra térve igyekszik nyélbe ütni egy transzfert, emellett pedig rendkívül imponáltak az elképzelések, melyeket a sportvezető lefestett nekem a szóban forgó rövid időszak alatt. Mint ismert, az elnök úr amerikai, számomra pedig Amerika mindig is a lehetőségek, valamint az álmok hazáját jelentette. Úgy vélem, hogy az elmúlt esztendőkben valójában mindig is arra törekedtem, hogy valóra váltsam legnagyobb álmaimat, s éppen ezért egy olyan együttest kerestem új állomáshelyemnek, melyről úgy gondoltam, hogy ideális helyszín lesz ezen ötletek megvalósítására" – szögezte le a hálóőr mondanivalójának kezdeteként.

"A Parma projektjének szépsége abban rejlik, hogy a klub vezetősége az azonnali eredmények kergetése helyett elsősorban a jövőt szeretné megalapozni. Az alakulat által végrehajtott igazolások, legyen szó az érkező futballistákról, vagy akár mesterünkről, Enzo Marescáról, egytől-egyig ezen tézist támasztják alá. Meglátásom szerint alakulatunk trénere rendkívül jó munkát fog végezni Parmában, mivel életkora, valamint velünk szemben tanúsított közvetlensége már most is közelebb hozza őt a kerethez, mint tapasztaltabb kollégáinak jelentős részét. 

Az elmúlt idényben Andrea Pirlo személyében már volt alkalmam hasonló viszonyba kerülnöm egy korábbi csapattársammal, valamint barátommal, s a mai napig tartom, hogy a Maestro az első három-négy hónap teljesen természetes és várható nehézségeit követően minden tekintetben tudatosan irányította a Juventust, mivel pontosan ismerte lehetőségeit, korlátait, valamint futballistáinak alapvető jellemvonásait. Meggyőződésem, hogy Pirlo a szezon utolsó négy-öt hónapjára egyértelműen, 100%-ig szakemberré vált, s valljuk be, hogy az elmúlt évad eredményei a Bianconerin kívül bárhol máshol hatalmas sikernek számítanának. Az Öreg Hölgy illetékesei, valamint szurkolói kilenc, sorozatban elhódított bajnoki címet, valamint két BL-döntőt követően lebecsülték a magunk mögött hagyott idény eredményeit, ezen hibával pedig felmérhetetlenül nagy nyomást helyeztek a mesterre, illetve a futballistákra, melynek véleményem szerint ők maguk sem voltak tudatában. 

Biztos vagyok benne, hogy a Serie A-n kívül is van élet az olasz futballban. Ennek alátámasztásához elegendő, ha megvizsgáljuk a Serie B jövő évi mezőnyének topcsapatait, kik közé megítélésem szerint immár mi is tartozunk. Ha meg kellene neveznem azon alakulatokat, akik a legnagyobb eséllyel küzdenek majd meg az élvonalba való vissza- vagy feljutásért, a Parma mellett elsősorban a Monzát, valamint a Beneventót és a Crotonét mondanám. Mivel erőteljesen hiszek Fabio Grosso képességeiben, a Frosinone gárdáját is ezen csapatok közé sorolnám, s nem feledkezhetek meg a Bresciáról sem, akik hatalmas üzletet kötöttek Pippo Inzaghi szerződtetésével. 

Gyermekeim igencsak meglepődtek, mikor közöltem velük, hogy a jövő évtől kezdve a Parma futballistája leszek, mivel pontosan tudták, hogy lehetőségem lett volna más alakulatokhoz, adott esetben a Barcelonához, a Real Madridhoz, vagy török, s görög együttesekhez szerződnöm, s titkon talán arról is álmodoztak, hogy egy topcsapat kötelékében folytatom majd karrieremet. A Sonkások által jelentett lehetőség azonban számos fontos leckét tartogatott számomra, melyek közül a legjelentősebb minden bizonnyal az, hogy az embernek hinnie kell önmagában. Az elmúlt hónapokban páran azt mondogatták nekem, hogy a Serie A-ban van a helyem, hogy megmutassam, hogy továbbra is erős és jó kapus vagyok, azonban véleményem szerint ezt éppen azáltal bizonyítom be, hogy státuszom és múltam ellenére örömmel fogadom el egy másodosztályú klub ajánlatát. A másik tanulság, melyet levonhattam, arról szól, hogy ahhoz, hogy te legyél a világ legjobb hálóőre, nem feltétlenül kell az egyre magasabb színvonalú Serie A legnagyobb szurkolótáborával rendelkező alakulatában szerepelned, pusztán elég csak a maximumot nyújtanod, s segíteni azon barátaidnak, akik korábban oly sokszor nyújtottak támaszt neked. 

Hogy hol tekintettem meg az Európa-bajnokság fináléját? Otthon, a családom körében, s leszögezhetem, hogy határtalanul boldog voltam Olaszország, valamint saját fiaim miatt, akik első igazán jelentős trófeájukat ünnepelhették a válogatott szurkolóinként, s velem együtt élhették át azt a szenvedélyt, illetve boldogságot, melyet egy ilyen serleg megnyerése jelent. Pályafutásom során számos trófeát emelhettem magasba, mely rendre nagy boldogsággal töltötte el gyermekeimet, ugyanakkor kudarcaim képesek voltak nagy szomorúságot okozni nekik, például az elvesztett Bajnokok Ligája-döntőket, vagy a 2012-es Eb-t követően. Határtalanul örülök, hogy azok a gyermekek, akiktől 2018-ban, a San Siro gyepén elszenvedett, Svédország elleni kudarcot követően könnyek között kellett bocsánatot kérnem amiatt, hogy nem juttattam ki együttesemet a világbajnokságra, most felszabadultan énekelhették nemzeti himnuszunkat. Az ehhez hasonló érzések sokkal többet jelentenek számomra annál, hogy ott vagyok-e egy döntőben, vagy hiányzom-e egy kontinensviadalról. Mindig is az emberekért, az egyszerű szurkolókért futballoztam, legyenek ők kicsik, vagy nagyok, ha pedig ők örülnek, én is velük örülök a sikerek idején. 

A világ egyik legjobb kapusa jelen pillanatban Gianluigi Donnarumma, ehhez semmi kétség sem férhet. Gigio fantasztikusan játszott az Európa-bajnokságon, s védéseivel, valamint a játékkal való együttélésével, a kulcshelyzetek minden tekintetben briliáns kezelésével egyértelműen megmutatta, hogy számos szempontból poszttársai fölött áll, alig huszonkét esztendős korában is. Ha a torna elején valaki kételkedett benne, Donnarumma az egyenes kieséses szakasz során minden vele kapcsolatos kérdést eloszlatott, s bebizonyította, hogy ő Olaszország, továbbá a poszt jövője, s egyben referenciapontja. Ebben egészen biztos vagyok. 

Tisztában vagyok vele, hogy immár huszonöt éve annak, hogy a Parma szerelésében elkezdtem profi karrieremet, ugyanakkor igyekszem nem foglalkozni ezen statisztikákkal, s figyelmen kívül hagyni az eltelt időszakot. Nem érdekel, hogy mennyi idős vagyok, csupán azt tartom szem előtt, hogy élvezzem, amit csinálok, s kijelenthetem, hogy így is érzek, mivel a futball ennyi idő elteltével is képes új impulzusokat, új tanulságokat szolgáltatni számomra. Eljött az idő, mikor már nem a fiatal hálóőrök figyelnek engem, hanem én igyekszem elsajátítani az ő képességeiket, ennek nyomán pedig többek között Gigio mozdulatait, valamint mérkőzéseit is figyelemmel kísérem, hogy ezek felhasználásával meghosszabbíthassam pályafutásomat.

Optimista személyiség vagyok, ekképp nem frusztrál, ha a fiatalok hasonló diadalokat aratnak, mint én az ő idejükben, s én örülnék neki a legjobban, ha példának okáért Donnarumma huszonöt esztendőt követően olyan karriert tudhatna maga mögött, mint én jelen pillanatban. Biztos vagyok benne, hogy ez be is fog következni, azonban ez is csak azon érzést erősíti bennem, hogy kivételes futballista lehettem a sportágban, akinek eredményeit valaki meg szeretné dönteni. Annál, hogy másokat inspirálsz, semmi sem mutatja meg jobban, hogy mekkora hatást gyakoroltál a labdarúgásra. 

Párizsban töltött idényemről csupa jó emlék ötlik eszembe, hiszen kiváló hónapokat élhettem át a Paris Saint-Germain alakulatánál. Magától értetődő módon mikor visszaemlékezem az ottani időszakomra, elengedhetetlenül eszembe jut a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében elkövetett hibám, mely végső soron csapatom vesztét okozta, s távol taszított engem a trófea megszerzésétől. A Manchester United elleni visszavágó mindannyiunk számára nehéz este volt, kiváltképp a hazai pályán elszenvedett 3-1-es vereségből kifolyólag, ugyanakkor mindig is egy egyszerű labdarúgóként tekintettem magamra, egy olyan futballistára, aki tizenhét esztendős kora óta borotvaélen táncol az egyes összecsapásokon, kezdetben a Parma, majd a Juve, a PSG, végül pedig újra a Juve és a Parma szerelésében. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért nem vagyok képes szögre akasztani kesztyűimet, s mindenképpen folytatni szeretném egyébként is igen hosszú történetemet.

Az évek során megtanultam, hogy a legjobbakat sosem emelik piedesztálra, azonban hibáinkat, bukásainkat nagy figyelemmel kíséri a média, s mivel ez megtörtént az én esetemben, valószínűleg Donnarumma is keresztül fog menni hasonló időszakokon. A legfontosabb, hogy Gigio az őt érő támadások ellenére is nyugodt maradjon, hiszen egy kivételesen nagy tehetséggel rendelkező, páratlan hálóőr, akinek Párizsban nem csak jól, hanem fantasztikusan fog menni a játék megítélésem szerint. Gigio és én rendszeresen beszélünk egymással, példának okáért üzenetet váltottunk az Eb  idején, valamint PSG-hez való aláírásának napján is. Úgy vélem, hogy a legkevesebb, amit érte tehetek, az az, hogy támogatom, s igyekszek neki tanácsokat adni útja során. 

Mindenekelőtt álmaim miatt határoztam a folytatás mellett, azonban az általam elért eredményeknek, valamint játékom minőségének alá is kell támasztaniuk törekvéseimet. Az első olyan pillanatban, mikor a hanyatlás jeleit fogom tapasztalni magamon, vissza fogok vonulni, egyfelől azért is, mert feleségemnek, barátaimnak, és gyermekeimnek köszönhetően képes lennék boldoggá válni a labdarúgás világán kívül is. Karrierem hamarosan bekövetkező végére nem tekintek traumaként, mivel mikor befejezem, elégedetten fogom levenni a mezt és lehúzni a stoplist, hiszen érezni fogom, hogy eljött az én időm, s boldog leszek amiatt, hogy végre időt fordíthatok azon hobbikra, tevékenységekre, melyeket az elmúlt két és fél évtizedben nem tudtam gyakorolni. Jelen pillanatban úgy hiszem, hogy még nem mondtam el mindent, melyet a sors feladatomul szabott, s meggyőződésem, hogy még van valaki különleges tennivalóm kapusként, valamint sportemberként. Van egy álmom, melyet el kell érnem, s bár ez egyesek szerint csak egy utópia, az érte való küzdelem miatt képes vagyok felülemelkedni a mindennapi gondokon. 

Roberto Mancini rendkívüli dolgot vitt véghez az Azzurri kispadján, melyhez egyedül gratulálni tudok neki, s kizárólag dicsérni vagyok képes őt. Tisztában vagyok vele, hogy én, negyvenhárom esztendős koromból kifolyólag nagy valószínűséggel sosem kapok újra meghívót a válogatottba, azonban szükségem van célokra és álmokra, s kénytelen vagyok arról ábrándozni, hogy ott leszek a 2022-es katari világbajnokságon. Ha nem ezért küzdenék, semmi értelme nem lenne annak, hogy továbbra is a pályán vagyok, azon kívül, hogy legfontosabb jelenlegi feladatomat a Parma Serie A-ba való visszajuttatása jelenti. Szinte biztos vagyok benne, hogy Mancini sosem fog beválasztani a jövő évi világtorna keretébe, s ha valóban így dönt, nagyon helyesen teszi majd le voksát a fiatal olasz labdarúgókapusok mellett, azonban képtelen vagyok szakadatlanul álmodozni, örök romantikusként pedig egészen egyszerűen nem engedhetem el az utolsó szalmaszálat. Amíg látok némi esélyt arra, hogy jövő novemberben ott lehetek a Közel-Keleten, küzdeni fogok ennek eléréséért. 

Ha pályafutásom során nem hódíthattam volna el a világbajnoki serleget, valamint nem nyertem volna nemzeti és nemzetközi kupákat megannyi Scudetto mellett, most minden bizonnyal rendkívül féltékeny lennék azon játékosokra, akiknek része volt az Európa-bajnoki sikerben, így azonban a határtalan örömön kívül nem motoszkálnak bennem más érzések. Nyugodtnak érzem magam, s békében vagyok önmagammal, ennek nyomán pedig rendkívül örülök barátaim és honfitársaim, mindenekelőtt Chiellini és Bonucci sikerének, akikért erősen aggódtam a döntőt megelőzően. Giorgio és Leo meglehetősen nehezen viselték volna, ha ismételten el kellett volna bukniuk egy európai finálét, emiatt pedig legfőképpen az ő győzelmük keltett bennem jó érzéseket. Két kivételes labdarúgóról, s két nagyszerű emberről beszélünk, akik nálam is többet tettek azért, hogy karrierjük végét egy ilyen serleggel koronázhassák meg. Természetesen szívesen lettem volna mellettük a futballpályán, hogy közösen ünnepelhessünk, azonban ez az ő sikerük, nekem pedig külső szemlélőként nem is tisztem elvenni tőlük az aranyérmet, vagy helyettük sütkérezni a rivaldafényben. 

Hogy beszéltem-e velük a kontinensviadal ideje alatt? Természetesen igen. Az egyenes kieséses szakaszban Leo, aki a válogatott egyik kijelölt tizenegyesrúgója volt, rendszeresen kikérte a tanácsomat arról, hogy milyen módon lője a büntetőket, én pedig igyekeztem legjobb tudomásom szerint elmagyarázni neki a dolgot a kapusok szemszögéből. Bonucci tökéletesen tudta, hogy mit kell tennie, ahogy mindig, s éppen ezért gondolom úgy, hogy Cheillóval kiegészülve ők ketten minden szempontból alátámasztják véleményemet a nemzeti csapatok kereteinek összeállításáról. Mindig is úgy véltem, hogy egy válogatottban nem a fiatal, vagy a tapasztalt labdarúgóknak, hanem egyszerűen a legjobb futballistáknak kell játszaniuk, Mancini pedig szintén felismerte ezt, s ennek alapján állította össze annak a huszonhat labdarúgónak névsorát, akik ott lehettek Olaszország képviseletében az Eb-n.

Roberto nem azt mondta, hogy az Azzurri fiatal gárda, hanem azt, hogy az Égszínkékek mindenáron nyerni szeretnének, ennek nyomán pedig nem átallott lehetőséget adni négy-öt harminc évesnél idősebb futballistának, akik olykor a pályán, adott esetben pedig az oldalvonal mellől biztosították a tartást az alakulatnak, s adták át a győzelemhez szükséges értékeket. Az, hogy egy labdarúgó pályafutása mennyi időt ölel fel, semmit sem számít, ha továbbra is képes kimagasló teljesítményt nyújtani, mivel a fiatalok egy alkalmanként pályára lépő veterántól is sokkal több tudást sajátíthatnak el példának okáért két óra alatt, mint egy teljesen dilettáns, ám jó korban lévő játékostól egy huszonnégy órás tanfolyam során. Leo és Chiello mindenkinek megmutatták az Európa-bajnokságon, hogy akár negyvenedik életévükön túl is képesek lehetnek aktívan futballozni, efelől semmi kétségem nincsen. 

Utólagos visszatekintésként immár kötetlenül beszélhetek arról, hogy egy esztendővel ezelőtt igen közel álltam az Atalanta gárdájához, ami minden bizonnyal rendkívül szép kaland lett volna számomra egy fantasztikus városban, s egy nagyszerű környezetben, egy olyan mester irányítása mellett, aki képes a végletekig menően feltüzelni labdarúgóit zsenialitásának köszönhetően. Gasperini meglátásom szerint egy kitűnő elképzelésekkel rendelkező szakember, egy valóságos látnok, aki képes észrevenni olyan dolgokat, melyeket más trénerek erőn felül teljesítve sem látnának meg. A La Dea az elmúlt esztendők során hihetetlen dolgokat vitt véghez, ennek nyomán pedig én magam is elgondolkodtam azon, hogy adok egy esélyt magamnak, s csatlakozom kötelékükbe.

A sors azonban közbeszólt, mivel a tárgyalások kezdeti szakaszában a Juve vezetősége Andrea Pirlót nevezte ki a csapat mesterévé, aki azonnal közölte velem, hogy számítana rám, így pedig nem volt kérdés számomra, hogy maradnom kell az Öreg Hölgynél. Utólag kijelenthetem, hogy minden tekintetben helyesen döntöttem, azonban ezen határozathoz az is kellett, hogy az engem körülvevő emberek támogatásukról biztosítsanak, ami különösen fontos tényező egy korombeli játékos esetében. Amikor közöltem döntésemet a csapattal, mindenkit megnyugtattam, s kijelentettem, hogy Gigione továbbra is a maximumot fogja nyújtani, s vele biztosan nem szenvedtek majd vereséget. Ez pedig így s történt.

Az ekkor meghozott áldozatok megtérültek, ugyanis a némiképp kudarcos idény ellenére én magam fantasztikus szezonon mentem keresztül, melynek során alkalmam volt összecsapni a világ legjelentősebb alakulatai és támadói közül néhánnyal, s magabiztosan őrizhettem alakulatom kapuját, egy alkalommal trófeához segítve a Juventust. Egy klubnak rendelkeznie kell néhány fix ponttal az öltözőn, valamint a kezdőcsapaton belül, szerepköréből fakadóan pedig a kapusnak is ezen futballisták közé kell tartoznia. A Bianconeri rendkívül szerencsés helyzetben tudhatja magát, mivel gólvonalán a kontinens három legjobb kapusának egyike, Wojciech Szczęsny áll, aki egyértelműen rászolgált az őt megillető bizalomra, s rendkívül helyes lépés, hogy a Zebrák mestere is mellette tette le a voksát az elmúlt hetekben.

A Zebrák természetesen rajta kívül is fantasztikus futballistákat tudhatnak magukénak, példának okáért Federico Chiesát, aki az Európa-bajnokság egyik legnagyobb meglepetése volt Gigio Donnarumma mellett. Mikor a Juve bejelentette Fede leigazolását, bevallom, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen nagyszerű és magas szintet képviselő labdarúgó érkezik a klubhoz, s őszintén szólva tavaly októberben nem néztem volna ki Chiesából, hogy ez a srác néhány hónappal később a teljes angol védvonalat megveri majd a kontinensviadal Wembley-ben megrendezett döntőjében. A Juve illetékesei nem lepődtek meg Fede teljesítményén, s utólag én is belátom, hogy tévedtem, mikor ennél kevesebbet vártam tőle, azonban a tény, miszerint egy játékos képes egy alapvetően is rendkívüli csapatnak ekkora hozzáadott értéket jelenteni, egyértelműen alátámasztja, hogy a fekete-fehérek mekkora kincsre bukkantak az ifjabbik Chiesa személyében. 

Hogy mit várok az előttünk álló Serie A-szezonról? Határtalan izgalmakat, s nagyon kiegyensúlyozott versenyfutást. A nagy csapatok teljesítménye mellett rendkívül kíváncsi vagyok a kisebb, ám még az élmezőny tagjainak tekinthető együttesek teljesítményére is, ebből kifolyólag igen nagy érdeklődéssel szemlélem majd Maurizio Sarri Lazióját, José Mourinho AS Romáját, vagy Luciano Spalletti Napoliját is" – zárta hosszúra nyúló szavai Buffon.