A Juventus egykori korszakos támadója, David Trezeguet a minap a Christian Vieri által működtetett Bobo TV adásában beszélt játékos-pályafutásának meghatározó állomásairól, ami mellett szót ejtett mostani terveiről is, kiemelve, hogy nemrég Dél-Amerikában végezte el az edzői tanfolyamot, s bízok benne, hogy rövidesen elfoglalhatja egy csapat kispadját. 

"Nemrég belevágtam egy új kalandba: edzősködni akarok, s azért érkeztem Dél-Amerikába, hogy felállítsam az első stábomat. Egyelőre még várakozó állásponton vagyok, mivel nyitott vagyok minden nekem tetsző lehetőségre. Hamarosan több itteni bajnokság s véget fog érni, ezt követően pedig meglátjuk, hogy mi történik majd. Most az a legfontosabb számomra, hogy elfoglalhassam egy csapat kispadját, s remélem, hogy kapok majd egy olyan esélyt, ami után régóta áhítozom" – szögezte le a francia gólvágó. 

"Karrierem vége után a sportigazgatói pályán igyekeztem elhelyezkedni, mivel úgy gondoltam, hogy ebben a szerepkörben nagyobb hatást gyakorolhatok egy klub életére. Hittem abban, hogy nyitottam felfogásom és újszerű ötleteim által egy másfajta kultúrát honosíthatok meg a labdarúgás világában, s hogy lesznek klubok, akik fantáziát látnak majd terveimben, ám azzal kellett szembesülnöm, hogy a regnáló menedzserek nem igazán adnak teret a korábbi futballistáknak, ez pedig nem csupán Olaszországra igaz, hanem a többi bajnokságra is. 

Dél-Amerikában végeztem el a szükséges vezetőedzői képzést, miután úgy határoztam, hogy némileg más pályát választok, és kipróbálok egy új tapasztalatot. Két évig készültem erre, miközben folyamatosan egyeztettem egy kiváló stábbal, és rengeteg mérkőzést tekintettem meg. Jelenleg csak a megfelelő alkalmat várom arra, hogy ötleteimet a gyakorlatba is átültethessem. Hatalmas vágy van bennem, hiszen mindenképpen hozzá akarok járulni valamilyen formában a futball világához, s nem csupán külső szemlélőként, hanem tevőleges résztvevőként. 

Mindenképpen egy első osztályú csapat mellett szeretnék dolgozni, ennek érdekében pedig kész vagyok várni a megfelelő pillanatra. Az igazság az, hogy a csapatsportokban minden az eredményeken múlik: lehetnek bármilyen korszakalkotó elképzeléseid, ha nem szállítod a kellő eredményeket, megköszönik a munkádat. A projektek persze lehetnek nagyon jók, véleményem szerint pedig valójában ezek képezik az alapján a jó focinak: éppen ezért akarok egy olyan együttesnél kezdeni, mely a legmagasabb szinten játszik, ugyanis bennük megvan a szükséges minőség ahhoz, hogy a fantáziából valóság váljon. 

Természetesen követem a Juventus összecsapásit, lévén, hogy a Bianconeri volt pályafutásom legfontosabb csapata. A klubnál hatalmas változások történtek az utóbbi években, ám az alakulat versenyképes tudott maradni, amit a Serie A mostani kiírásában is bebizonyítottak. Meggyőződésem, hogy az Öreg Hölgy a továbbiakban is harcban lesz a Scudettóért, elvégre egy olyan csapat, melynek nem kell foglalkoznia a nemzetközi kupaporonddal, könnyebben összpontosíthat a bajnokságra. Az európai kihívások hiánya ettől függetlenül persze nem kedvező, mivel ezek nélkül ez a gárda nem lesz teljesen olyan, mint a történelem során látott többi Juventus. Eddig viszont kétségkívül a torinóiak tekinthetőek a szezon főszereplőinek, a játékosok pedig tudják, hogy idén kötelességük csúcsra jutni a Serie A-ban. 

A Zebráknál szerzett 171 gólom statisztikailag is kiemelkedő, ezt azonban csak azok tudják helyesen megítélni, akik részesei voltak az akkori labdarúgásnak. Akkortájt mindannyian minőségi futballisták voltunk, s gyakran éreztem úgy, hogy a lehető legjobb időpontban érkeztem Olaszországba. Ekkoriban a Serie A jelentette a futball csúcsát, a legnagyobb nevű támadók pedig mind itt akartak szerepelni. A mai esemény házigazdája, Christian Vieri ekkor Ronaldo mellett játszott az Interben, míg a Juventusnál ott volt Alessandro Del Piero, és akkor még nem is beszéltünk az olyan nagyságokról, mint Gabriel Batistuta, vagy Francesco Totti. Ez valóban egy kifejezetten erős mezőny volt, s sokan joggal tartják ezeket az időket az olasz foci fénykorának. 

Én magam 2000-ben, az Európa-bajnokságon lőtt győztes gólom után lettem a Bianconeri játékosa, az első évadomban viszont nem tudtam a várakozások szerint teljesíteni. A Juventusnál sokkal többet vártak tőlem, ám az évek során sokkal jobbá váltam, s képes voltam igazán nagyot alkotni, valamint hű lenni a klub hatalmas történelméhez. Az azóta eltelt időben bekövetkező változások dacára a fekete-fehérek továbbra is a világ egyik legfontosabb együttesének számítanak, ahol a támadóknak az a fő feladatuk, hogy találataik révén nyomot hagyjanak a klubnál. 

A mi szerencsénk abban rejlett, hogy ezeket a remek idényeket úgy tudhattuk magunk mögött, hogy mindvégig részesei voltunk az eseményeknek. Olyan kiváló védők ellen kellett pályára lépnünk, mint Paolo Maldini, Fabio Cannavaro, Fernandor Couto, Siniša Mihajlović, vagy Lilian Thuram, ami az általuk okozott nehézségek ellenére egyúttal roppant szórakoztató is volt. A futball megváltozott, s bár nem tudom, hogy jó, vagy rossz irányba, maga a tény elvitathatatlan: az 1990-es évek végétől a 2000-es évek közepéig a Serie A számított a legversenyképesebb bajnokságnak, ezt követően viszont vége szakadt az aranykornak. Akkoriban mindenki egy határozott stratégia mentén végezte a dolgát; a játékosok könnyen szóba elegyedhettek a vezetőség tagjaival, sőt, magával az elnökkel is, az alapvető feladatunk pedig az volt, hogy gólokat lőjünk, s hogy újabb aranyérmeket nyerjünk. 

Akkor is erősebb játékosokká váltunk mentálisan, ha eleinte nem ez volt a szándékunk, hiszen mindannyian arra törekedtünk, hogy elérjük a megkövetelt szintet. Mikor megszereztem a 100. gólomat Olaszországban, arra gondoltam, hogy ezzel beléptem azon játékosok egyébként rendkívül szűk elitkörébe, akik kreativitás, gondolkodás, megvalósítás, edzésmunka, illetve elszántság terén is kiemelkedőnek számítottak.

Szerencsés vagyok, hogy abban a Juventusban játszhattam, ám amiatt is, hogy ennyi bajnok mellett, valamint ennyi bajnok ellen futhattam ki a gyepre. Mindig egyre keményebben és keményebben kellett dolgoznom, mindez pedig megteremtette a lehetőséget számomra ahhoz, hogy tíz évig az Öreg Hölgy kötelékében maradhassak, s hogy történelmet írhassak a klubnál. Mikor elhagytam a Zebrákat, akkor jöttem rá igazán, hogy sikerült fontos nyomot hagynom Torinóban, a közvélemény és a szurkolók pedig szerencsére el is ismerték mindezt" – összegzett Trezeguet.