A Juventus egykori csapatkapitánya és legendája, a klubot, illetve az olasz válogatottat az elmúlt idény végeztével tizenhét év után elhagyó, s a karrierjét több megbízható forrás szerint is a Los Angeles FC alakulatánál folytató Giorgio Chiellini a minap terjedelmes interjút adott az olasz médiának, melyben egy hosszú visszaemlékezés keretein belül rengeteg szót ejtett az Azzurri múltjáról, jelenéről és jövőjéről is, kijelentve, hogy amennyiben a nemzeti együttes kijutott volna az idei katari világbajnokságra, további egy esztendőre biztosan maradt volna az európai futballban, s így a Bianconeri kötelékében. 

"Ha kijutunk a vb-re, biztosan folytattam volna közös történetemet a válogatottal és a Juventusszal, mivel szerettem volna egy szép fejezetet írni abba a könyvbe, mely a világbajnokságokkal való kapcsolatomról szól, hiszen az eddigiekben csak szomorú epizódok jutottak nekem ezzel kapcsolatban. 2010-ben csapatunk egy csúfos kudarcot szenvedett el a tornán, 2014-ben remek kezdésünk után egy nagyobb visszaesés miatt végül nem jutottunk tovább a csoportból, melyben természetesen a hosszú út, az őrült forróság, valamint a nagy időeltolódás is szerepet játszott, 2018-ban pedig még csak a kvalifikációt sem voltunk képesek véghez vinni, amit akkor is nagyon sajnáltam, s amit most is rendkívül bánok" – fogalmazott a SportWeek kérdésére. 

"A válogatottság minden fiatal játékos számára a legnagyobb álmot jelenti, melyet csak el lehet érni egy pályafutás során, hiszen ez sportágunk egyetlen olyan színtere, mely egyesíti a nemzetet, s az egyetlen olyan csapat, melynek érzelmi töltete túlmutat a klubfutballon. Az U15-ös együttestől kezdve az összes korosztályos alakulatban volt szerencsém megfordulni ifjú labdarúgóként, s az első, 1999-es alkalom óta, mikor beléptem a covercianói edzőközpontba, minden egyes Azzurri-mezt nagy büszkeséggel viseltem. A nemzeti együttesben már az utánpótlás tagjaként olyan labdarúgókkal kerültem szembe, akik később fantasztikus játékosok lettek, példának okáért Carlos Tévez, vagy Javier Mascherano, ám emlékszem egy olyan tornára is U17-es koromból, ahol az Andrés Iniestával, vagy a Fernando Torresszel felálló Spanyolország ellen futottunk ki a gyepre. 

Ekkor még el sem tudtam képzelni, hogy karrierem következő húsz évének jelentős részében több ízben is találkozni fogok velük, hiszen pályafutásom során éppen a Barcelona és a Real Madrid miatt szenvedtem a legtöbbet, mely klubokkal szemben gyakran veszítettem el fontos meccseket, ám más esetekben megnyertem ellenük olyan találkozókat, amik sok minden másért kárpótoltak. Az első mester, aki bizalmat szavazott nekem az U15-ös csapatban, Rosario Rampanti, a második pedig Paolo Berrettini volt, kikre a mai napig kiegyensúlyozott emberekként tekintek, s akiknek most is nagy hálával tartozok azért, mert annak idején egyengették az utamat. 

Rampanti a Liverno, Berrettini pedig az Azzurri kötelékében edzett engem ekkortájt, s már ekkor sem voltam a legszebb, legjóképűbb, vagy a technikailag legkifinomultabb futballista, ők azonban meglátták bennem azokat a képességeket, melyek alapján tudták, hogy egy napon még nagyon sokra vihetem. Első nagy nemzetközi győzelmem is az utánpótláscsapatokhoz köthető, ugyanis az U19-es válogatottal korosztályos Európa-bajnokságot nyertem, miközben minden más szempontból is páratlan élményekre tettem szert, hiszen társaimmal együtt beutazhattuk a világot, extravagáns szállodákban tölthettünk el éjszakákat, s olykor más csapatokkal is osztozhattunk hoteleken, vagy buszokon, mely találkozások szintén rengeteg tapasztalattal gazdagítottak bennünket. 

Ezzel együtt igaz, hogy ugyanebben az éven szerencsétlenségemre ki kellett hagynom az U21-es Eb-t, mivel a Livornóval ekkor éppen a Serie B meccsein kellett volna játszanom, a klub és a szövetség pedig nem tudtak egyezséget kötni arról, hogy elengedjenek-e a válogatotthoz, dacára annak, hogy ezt megelőzően egész évben a nemzeti tizenegy oszlopos tagja voltam. Valahol a mai napig bánom, hogy ez így alakult, mivel ha minden jól megy, akár azzal az együttessel is nyerhettem volna egy trófeát. A 2004-es athéni olimpia ezzel szemben teljesen más élményt jelentett számomra, hiszen itt csak egy turistának éreztem magam, mivel olyan futballistákkal edzhettem, vagy éppen olyan labdarúgókat láthattam testközelből játszani, akik teljesen más szintet képviseltek, mint én. 

Tisztán emlékszem, mennyire zavart, hogy Andrea Pirlo, Matteo Ferrari, vagy Ivan Pelizzoli már ekkor első osztályú labdarúgók voltak, én pedig még életem első Serie A-s meccsén sem voltam túl, ám az ott eltöltött egy hónap még azzal együtt is izgalmas élményt jelentett, hogy hat meccsen mindössze hat percet játszottam, mivel ez már önmagában is hatalmas mentális lökést jelentett számomra a következő szezonra nézve. Ezt követően viszonylag gyorsan eljött a felnőtt válogatottban való debütálásom napja, 2004. november 17-e is, ahol egy Finnország elleni mérkőzés második játékrészében kerültem pályára Alessandro Parisi helyére, éretlenségem miatt pedig igen rosszul játszottam és számos hibát vétettem, ám már ekkor nagyon nagy tenni akarás dolgozott bennem, talán túlzottan nagy is. Első találkozómat kezdőként 2005 márciusában játszottam le Skócia ellen, ami nem volt rossz egy huszonegy éves sráctól, hiszen önmagában már az is nagy elégételt jelentett, hogy a legelső Serie A-ban töltött szezonom után rögtön öt alkalommal is bíztak bennem a válogatottban, ami elsősorban Marcello Lippinek köszönhető. 

Az, hogy a Juventus 2005-ben leigazolt, életem legfőbb ajándékának tekinthető, ám való igaz, hogy könnyebb lett volna bekerülni a 2006-os válogatottba, ha a Fiorentina kötelékében maradok, s ott állandó szereplője vagyok a csapatnak. Elképzelhető, hogy ha a Bianconeri egy évvel később szerződtet, kimehettem volna a csapattal Németországba, ám lehet, hogy ekkor még nem álltam volna készen erre a feladatra. Mindenesetre szurkolóként és focistaként nagyon élveztem a tornát, s az elődöntő után éppen ezért azonnal megkértem ügynökömet, Davide Lippit, hogy hadd utazhassak el Berlinbe, hogy ott lehessek barátaim, Gigi Buffon, Fabio Cannavaro, Alessandro Del Piero, vagy Gianluca Zambrotta oldalán, akikkel megosztottam első idényemet az Öreg Hölgynél. Még egy fénykép is készült arról, ahogy Fabio kislányát, Martinát tartom a kezemben, s zokogok az örömtől a finálé megnyerését követően, azonban ekkor még távolról sem gondoltam volna, hogy tizenöt esztendővel később, mikor csapatkapitányként én magam is az égbe lendíthettem egy fontos trófeát, még erősebb érzelmeket fogok átélni. 

Karrierem korai éveiből csak az állandó hegeket és turbánokat tartottam meg, minden mást, ami akkor jellemzett futballistaként, szinte teljesen levetkőztem. Úgy vélem, rengeteget fejlődtem a játék olvasásában, azonban az igazi minőségi ugrást a meccsek érzelmi kezelésének terén értem el. Szilárd meggyőződésem, hogy 33 és 35 éves korom között jártam pályafutásom csúcsán, mivel keresztszalag-szakadásom előtt minden szempontból a lehető legmagasabb szintet képviseltem. A sérülésem, valamint a koronavírus miatti, másfél esztendős kényszerleállás rendkívül megviselt, elsősorban a kiszámíthatatlanság, valamint természetesen korom miatt, ám ezzel együtt is örülök annak, hogy az elmúlt másfél szezonban ismét sikerült visszaküzdenem magam egy igen magas szintre, még ha folytonos gondjaim miatt nem is tölthettem olyan sok időt a pályán, mint korábban. Éppen ez adta meg a belső nyugalmat ahhoz, hogy meghozzak egy nagyon fontos döntést, s azt mondjam, hogy itt az idő kivonulni a topfutballból. 

Összességében véve nem bántam meg, hogy pályára léptem a 2012-es Eb-döntőn, azonban ha visszaforgathatnám az idő kerekét, biztosan más határozatot hoznék, mivel az adott pillanatban egyáltalán nem éreztem jól magam, s ennek ellenére is erőltettem a játékot, ami miatt nem tudtam úgy futballozni, ahogy szerettem volna. Aznap reggel még futni is alig bírtam, de úgy éreztem, hogy a végsőkig ki kell tartanom, mivel ez életem első nagy fináléja, azonban egyáltalán nem mértem fel jól, hogy akkor mire lett volna szükségem, később pedig nagy árat fizettem ezért. Az ember persze tanul a hibáiból, én pedig, mivel számos baklövést követtem el az évek során, mindig megpróbáltam visszatekinteni a múltba, s megfogalmazni magamnak, hogy hol rontottam el, ez pedig végső soron minden egyes esetben fejlődésemhez vezetett. 

Az, hogy lemaradtunk a 2018-as világbajnokságról, sokkal fájdalmasabb volt, mint az, hogy hat évvel korábban elbuktuk az Európa-bajnokság fináléját, mivel időtlen idők óta ez volt az első alkalom, hogy Olaszország nem kvalifikálta magát a világtornára, ami teljesen váratlanul ért bennünket. A mostani kudarc legalább ennyire égeti a lelkemet, s óriási csalódást okoz nekem, azonban a nemrég megnyert Eb emléke kissé feledteti a keserű ízt, melyet bukásunk okoz, hiszen mikor visszatekintek arra a fergeteges győzelemre, egy kicsit mindig elfelejtem, hogy a vb-s is megmérettethettem volna magam, s azt hiszem, hogy az olaszok többsége alapvetően hasonlóképpen vélekedik erről a kérdésről. A 2018-as fiaskót követően először én is el akartam búcsúzni az Azzurritól, ahogy sok nagy veterán, egyebek mellett Buffon, Barzagli, vagy De Rossi is tette, ám a hozzám közel álló személyek végül meggyőztek arról, hogy érdemes lenne a nemzeti alakulatnál maradnom, Roberto Mancini pedig olyan nagy emberséget tanúsított irányomba, szinte érkezésének pillanatától fogva, melyről nem gondoltam, hogy megvan benne, s mely azonnal átalakította eredeti elképzeléseimet is. 

Az, hogy Olaszország kapitánya lehettem, egyszerre volt életem egyik legnagyobb megtiszteltetése, s őrülten nagy teher. Mikor eldőlt, hogy ezentúl én leszek a karszalag birtokosa, úgy éreztem, hogy karrierem minden célja beteljesült, hiszen ez még legnagyobb álmaimon is túlmutatott. Úgy vélem, hogy az elmúlt időszakban képviselt, magas szintű teljesítményemet elsősorban annak köszönhettem, hogy megannyi eredményt követően már csak a játék élvezetére összpontosítottam, emiatt pedig könnyebben, boldogabban, lazábban, s jobb produkciót mutatva futballoztam, mint addig. Büszke vagyok arra, hogy az Azzurri karszalagját viselhettem, még akkor is, ha korábban akár fizettem is volna azért, hogy örök második lehessek Gigi Buffon mögött, hiszen az ő jelenléte képes volt teljességgel megnyugtatni engem, mind a pályán, mind pedig azon kívül, azonban az általa hagyott űr betöltésére tett kísérletek segítettek abban, hogy karrierem e kései szakaszában is képes legyek fejlődni, s valami olyanra szert tenni, mellyel azelőtt nem rendelkeztem. 

A tavalyi Eb-döntő előtt talán a stadionba vezető buszúton izgultam a leginkább, ahol egy órát töltöttünk el a londoni forgalom közepén, miközben Salvatore Sirigu családtagjaink nekünk küldött videót mutogatta, ezután pedig felolvasta saját, számunkra írt üzeneteit is. Azon szavak, melyeket nekem címzett, mélyen megérintettek, ekkor pedig már erősen éreztem a gombócot a torkomban az izgalom és a meghatottság miatt, ám rápillantottam a mellettem álló Manuel Locatellire és Gigio Donnarummára, s azt gondoltam, hogy ha én most összehanyatlok, mégis mi fog történni ezzel a két huszonéves sráccal? Nem tudom, hogy Sirigu szavai után hogyan tudtam visszatartani a könnyeimet, hiszen legszívesebben sírva fakadtam volna, mint egy kisgyerek. A többire nem térnék ki részletesebben, mivel azokat az eseményeket mindenki ismeri, s örökre ismerni fogja, elvégre a történelem részeivé váltak. Csak annyit mondhatok, hogy mindig büszke leszek arra, hogy aznap este az Azzurri csapatkapitánya lehettem, s hogy egy számos értékkel bíró együttes vezetőjeként ünnepelhettem a srácok oldalán" – összegzett Chiellini.