Megérte a streammel vergődni, legalábbis azoknak, akiknek szüksége volt rá, ugyanis például Dzsibutiban, Tanzániában, vagy éppen Burkina Fasóban élők számára nem okozott ez gondot, hiszen a szóban forgó országokban legalább két csatorna is adta a Juventus-Zenit összecsapást, ami egy meglehetősen érdekes, gólokban gazdag, és jó játékban sem szegény meccsnek számított, ami az olaszok győzelmével ért véget, és az Öreg Hölgy biztos továbbjutását eredményezte a csoportból. Ezúttal elemzésre kerülnek a játékosok szerepkörei, maga a csapat játéka, és különös figyelem lesz fordítva az egyéni teljesítményekre. Lássunk is hozzá!

A szép játékkal egybekötött jó eredményt én személy szerint nem az edzőtábornak tudom be leginkább, hanem főleg annak, hogy Allegri rendelkezésére állt nagyjából azaz alapanyag, amellyel ő számolna. Azt nem feltétlen merném kijelenteni, ez volt a legjobb kezdő tizenegy, ugyanis csak kimaradt Cuadrado, aki kulcsembere ennek az együttesnek, ahogy Chiellini is minden bizonnyal alapember marad, ám úgy gondolom, hogy ez a kezdő nem az ellenfélnek szólt, hanem a Mister fejében meglévő taktikai elképzeléseket szerette volna sokadig próbára megvalósítani. Látható volt, hogy kinek mi volt a feladata, megvolt a kohézió a csapatrészek és a játékosok között, egyedül arra nem sikerült rájönnöm, hogy mégis mi volt a felállás.

Íme a Zenit és a Hellas Verona elleni összecsapás kezdőcsapatai hőtérképek alapján:

A Hellas Verona elleni csapaton nagyon szépen kirajzolódik a 4-4-2-es formáció a hamis szélső középpályással. A tegnapi csapatnál is minden rendben a középpályáig, sőt még a két csatár is szépen kivehető, ám Chiesa a 22-es mezszámmal csúnyán belerondít az összképbe, ezáltal pedig gyakorlatilag kivehetetlen, hogy valójában milyen standard felállás akarna is ez lenni. Nézzük, a pályán, hogy festett ez a hadrend:

 Ahogy be is van rajzolva, ezt a felállást lehet értelmezni 4-4-2-nek, 4-3-3-nak, de még az sem számít teljesen laikusnak, aki ebbe egy 3-5-2-őt lát bele. Színtiszta 4-4-2 azért nem lehet, mert a két középpályás nem egymás mellett szorosan, hanem határozottan egymás háta mögött szerepel, míg a 4-3-3-hoz az kellene, hogy Morata, Chiesa és McKennie sokkal jobban balra tolódjon. A 3-5-2 buktatója pedig az, hogy Danilo túlságosan a vonal mellett helyezkedik, de Ligt és Bonucci pedig láthatóan közel helyezkedik egymáshoz, ahogy az a négy védős felállásokban lenni szokott. Lényegében a felállás egy mix az Allegri által eddig használt formációkból, ami erőteljesen a jobb oldalra fókuszál, míg a bal szélről betörés semmiképp, esetleg beadás érkezhet. Vizsgáljuk meg szerepkörönként, hogy hogyan és miért is ötlötte ezt ki General Max.

Ki mással is kezdhetnénk a sort, mint Bernardeschivel, akinek a szerepköre az egyik legérdekesebb, mégis a leginkább kézzel foghatóbb, ugyanis pontról pontra tökéletesen betartja a taktikai utasításokat. Labdakihozatalokban egyértelműen a bal oldali középpályás posztján segíti a labdakihozatalt. Erre azért is van komoly szükség, mert McKennie nem igazán szereti a játék ezen szakaszából kivenni a részét, nem véletlen, ugyanis zavarba hozható, míg Bernardeschi sokkal ügyesebben tudja megtartani a játékszert, és attól sem ódzkodik, hogy keresztbe vezesse azt a pályán. Régebben ebből azért akadtak néha gondjai, de idén azért eléggé jól megoldja ezt, különösképp ezen az összecsapáson ment ez neki rendkívül jól. Olyan komoly értéket nem ad hozzá a támadásépítéshez, a kreativitását nem itt éli ki, ám át tud forgatni a másik szélre, és biztosan le tudja szállítani a játékszert társának, összekötve a csapatrészeket.

Az utolsó harminc méterben viszont már igyekszik szélsőként futballozni, máskülönben egyedül Alex Sandro maradna a bal oldali vonal mellett, aki az utóbbi időben leginkább csak forgolódik, azt se tudja mit csináljon, így esélytelen tőle beadást, vagy bármiféle befelé irányuló passzt tőle várni, hogy a betörésekről, távoli lövésekről ne is beszéljünk. Ellenben Bernardeschi vonalszélsőként szórni tudja befelé a beadásokat, nem is rosszul. Mivel Sandro is bal lábas, azért, ha közel egymáshoz helyezkednének, csak zavarnák egymást, így lényegében a brazilnak le kell követnie azt, hogy az olasz hova szándékozik pozicionálni, és ehhez igazodik. A fenti képen éppen oda helyezkedett ahol egyébként Fede szokott lenni azaz McKennie-vel egy magasságban, Locatelli balján.

A másik lehetőség, hogy például, hogy betör a védők gyűrűjébe, hogy kihasználja azt, hogy jobban tud fejelni, mint azok, akik eredetileg bent lennének a tizenhatoson belül. Ezzel gyakorlatilag Dybala ki is szorul a nagy téglalapon belülről, ami nem is feltétlen jelent problémát.

Ugyanis igyekezett mindig kint a szélen maradni, ezzel is megjátszhatóvá válni, és lehetőséget biztosítani Chiesának, hogy csatárként szerepeljen ideig-óráig, ami Allegri valami egészen fura perverziója. Ezt különösebben nem is kell bemutatni, szinte mindegyik képen ott van Morata mellett, és látszik a hőtérképen is, ezért ilyen amorf ez a felállás. Ha az olasz annyira feltétlenül nem is, ám a kis argentin élvezi ezt, ugyanis nem kell a védők szorításában kínlódnia, a középpályára sem visszalépkednie már azért sem, mert Bernardeschi megoldja ezt helyette, ám mégis közel lehet a kapuhoz, lehetősége van akár betörni, akár távolról lőni, és még területe is van. Visszatérve kicsit az előbb látottakhoz, de aztán még továbbvéve a Dybala-szálat, érdemes megfigyelni, hogy a labda nagyjából ugyanúgy 35 méterre van a kaputól, akárcsak a harmadik képen, mégis Bernardeschi a középpályás pozíciójában van, helyén pedig Alex Sandro van vélhetően, aki nem látszik a képen, de nagy valószínűséggel Moratával egy vonalban tanyázhat a vonal mellett.

Nem csak Dybala és Chiesa között szokott sűrűn előfordulni helycsere, hanem az argentin és McKennie között is, leginkább hasonló megfontolásból, hogy inkább az amerikai menjen a védők sűrűjébe fejelni, vagy ő igyekezzen segíteni egy kontratámadást, míg La Joya jobban gazdálkodhat a több területtel, visszalépegethet segíteni a támadásépítést, kamatoztathatja jó meglátásait.

Ezen a képen látható leginkább az, ami a fentebb már taglalásra került, és az Allegri által leginkább favorizált gólszerzési forma. Bernardeschi a szélről beadja, Alex Sandro belép középpályásnak, Dybala helyére pedig McKennie érkezik, amivel a Juve eléri, hogy egy jól beívelő játékos mellé jusson három jól fejelő futballista is a tizenhatoson belül, a kiváló tüzérek pedig a tizenhatoson kívülről próbálkozhatnak, ha nem jönne össze az akció. Egy buktatója viszont van ennek az elképzelésnek, amire csodák csodájára nem fázott rá a Juve. Ez pedig az, hogy a bal szélen teljes mértékben üres marad, és könnyen sebezhető, ha nincs kellően magasan a védelem,  hogy egyik hátvéd időben megakadályozza az akciót, vagy ha nincs kellően résen a szűrő, aki biztosít.

Már a fentebbiek nem Allegrire valló elképzelések, ugyanis ezek kifejezetten bátor, támadó szellemű gondolatok, de ez a kép különösképp meglepő. 2-1-es vezetésnél, a 68-ik minutumban a Juventus a simán kieszközölhető 4-4-2 helyett 4-3-3-ban védekezik, ami egyáltalán nem vallott eddig Maxira. A további gólszerzés jegyében fennhagyta a támadóit, és mindössze hét emberrel igyekezett percekig kivédekezni a Zenit offenzíváit. Elejében csak azt hittem, hogy Dybala nem hajlandó visszazárni, de nem. Ez határozott taktikai utasítás volt, ami olyan sok sikerrel nem járt, ugyanis pont akkor élt át nehéz perceket az olasz védelem, mikor ebben a formációban állt fel a csapat, de szerencsére Szczęsny résen volt, és bravúrokkal kisegítette együttesét.

Nem véletlenül védekezett ekképp a Juve, ugyanis a vezetés után egy jól látható 4-3-3-at vehettünk észre, Chiesával a bal oldalon, Dybalával szokás szerint a jobbon. Nagyjából a harmadik találatig volt használatban ez a hadrend.

A meccset a Juve 4-4-2-es védőformációban kezdte és lényegében abban is fejezte be.

Érdemes még a presszingre is kitérni, ugyanis a Sassuolo elleni meccs után ismételten letámadni láthattuk az Öreg Hölgyet. Akkor talán jobban ment, ám például ezen a képen is eléggé nehéz helyzetbe került az orosz játékos, hiába maradt végül üresen Barrios, ha hozzá eljuttatni a játékszert igencsak necces lenne.

A képes elemzés végére pedig maradjon a második gól analízise:

Játékosok értékelése:

Meccs embere: Paulo Dybala