Azt természetesen minden Juventus szurkoló kívülről fújja, hogy kik voltak ennek a nagy múltú klubnak a meghatározó sztárjai. Ebben az összeállításban olyan játékosokat mutatunk be, akik Torinóban nem váltották meg a világot, bár sokan közülük más csapatokban szépen teljesítettek.

Sorozatunk a mai négy játékossal a végéhez ér, de hamarosan elindul egy új, amiben találkozhattok még olyan labdarúgókkal, akiket a Juventus szurkolói nem zártak szívükbe. A mostani felhozatalban a kétezres évek elejének mellényúlásai következnek.

Jonathan Bachini, aki szélső középpályás poszton játszott pályafutása során, 1975. június 5-én született Livornóban, fiatalkorát az Alessandria csapatában töltötte, első felnőtt gárdája pedig az Udinese volt, 1992-ben. Kisebb csapatok érintésével került a Lecce csapatához, majd még egyszer visszatért Udinébe, mielőtt 1999-ben a Zebrák játékosa lett. A Leccében két gól és két gólpassz, a kis Zebráknál 65 mérkőzésen 6 gól és 1 gólpassz volt a mérlege, ám Torinóban visszaesett a teljesítménye.

Két szezon alatt összesen 32 meccs és 1841 perc jutott neki, ezeken 1 gólpasszt tudott felmutatni, így nem csoda, hogy a klub belevonta őt a Parmával kötött 2001-es Gianluigi Buffon-transzferbe. A Sonkások mezében sem evett meg sok sót, további játékoscserék folyományaként Bresciában kötött ki. Egész pályafutása során 213 összecsapás jutott neki, ezeken 15 gólt lőtt, és, hogy a Biancoazzurri volt a legtermékenyebb állomása, azt az is jelzi, hogy ezek közül 78 alkalommal itt futott ki a gyepre és 7 találatot helyezett el az ellenfelek kapujában. Ezért volt teljesen váratlan, hogy 2004. szeptember 22-én kokaint találtak a vizeletmintájában, ami miatt 9 hónapos eltiltást kapott. Visszatérése után a Siena dobott neki mentőövet, de sajnos nem tudott vele élni. Nem sokkal később újabb pozitív tesztet produkált, így a szövetség élete végéig tartó eltiltással sújtotta. Ennek ellenére kétszeres olasz válogatottnak vallhatja magát. 

Következő alanyunk Marco Zanchi, aki San Giovanni Biancóban látta meg a napfényt, 1977. március 15-én. Az Atalanta ifjúsági csapataiban kezdett pallérozódni, sőt egészen a nagycsapat öltözőjéig vitt az útja. Leginkább a védelem tengelyében számítottak rá aktuális edzői. Rá nyugodtan mondhatjuk, hogy igazi vándormadár, mert 1994 és 2012 között 10 klub alkalmazásában is állt, de ezek közül csak háromnál töltött egy évnél többet egyhuzamban. A Juventushoz először 2000-ben került, majd még kétszer tért vissza kölcsönjáték után, 2002-ben távozott végleg a Bologna csapatához. Legmeghatározóbb alakulata a Messina volt, hiszen az összességében 375 mérkőzéséből 119-et náluk töltött le. Ezen meccsek közül 212 volt élvonalbeli, és összesen hatszor zörgette meg a hálót. A Zebrák mezében hétszer láthattuk, igaz csak 365 perc erejéig, gólt nem szerzett. A korosztályos válogatottaknak meghatározó játékosa volt, de a nagy válogatottban már nem számítottak rá. 2012-ben a Vicenza csapatában tette le a stoplist, jelenleg az Atalanta ifjúsági csapata mellett tevékenykedik.

Most következzen egy igazán nagy név, nyugodtan mondhatom, hogy egy világsztár, aki sajnálatos módon nem fekete-fehérben teljesedett ki, a chilei Marcelo Salas. Temuco településen 1974-ben nem akármilyen ajándékot hozott a Jézuska a Salas családnak, a később Iván Zamoranóval halálos párost alkotó Marcelo ugyanis pont szenteste érkezett meg. Hazája egyik nevezetes gárdájában, az Universidad de Chile együttesében sajátította el a foci alapjait, első felnőtt szerződését is itt kapta, hogy aztán a kontinens meghatározó csapatához, a River Plate-hez írjon alá 2006-ban. A dél-amerikai bajnokságok csapataival minden létező címet megnyert, kivéve a Libertadores kupát, gólátlaga 0.5 feletti volt, így nem csoda, hogy az akkoriban nagy terveket szövögető Lazio Európába csábította 1998-ban, ami bizony gyümölcsöző együttműködésnek bizonyult.

Rómában 117 mérkőzésen 49 gólt rúgott, kétszer olasz szuperkupát nyert, az 1999/2000-es szezonban pedig triplázott, a bajnoki cím mellé az Olasz Kupát és az Európai Szuperkupát is begyűjtötte, ráadásul a döntőt az ő góljával nyerték meg 1:0-ra a Manchester United ellen. Ez volt a Lazio második, és ez idáig utolsó bajnoki címe. Természetesen ez a teljesítmény a Bianconeri figyelmét is felkeltette, és 2003-ban Torinóba csábították. Itt derült fény arra, hogy roppant sérülékeny, így csak 32 mérkőzés és 4 gól jutott neki Zebra-mezben. Címeit így is egy kupa, és két bajnoki címmel gyarapította, mielőtt kölcsönadták volna volt csapatának Argentínába 2005-ben. 25 millió euróért szerezte meg az Öreg Hölgy, és a kölcsön lejárta után ingyen távozott nevelőegyesületéhez. 2009 elején ebből a csapatból vonult vissza, keretbe foglalva pályáját. Chilében kettő, Argentínában 3 bajnoki elsőséget gyűjtött be, a válogatottban 70-szer játszott, és 37 góllal szomorította a kapusokat. Jelenleg a Deportes Temuco elnöki tisztét tölti be.

Sorozatunk utolsó alanya az olasz balhátvéd, Michele Paramatti, aki 1968. március 10-én született Salarában. Első lépéseit a SPAL Ferrara gárdájánál tette meg, még a nyolcvanas években, onnan szerződött 1995-ben Bolognába. A csapatnál töltött 5 idénye alatt 206 pályára lépés és 20 találat fűződött a nevéhez, azért gondolta úgy Luciano Moggi, hogy leigazolja őt 2000-ben. 2002-es Bolognába való visszatérése jelzi, hogy nem voltak vele teljes mértékben elégedettek, és a két év alatt elért 45 pályán töltött összecsapás nem is túl jó mutató. A 2001/02-es szezonban így is olasz bajnok lett, természetesen ez a legkiemelkedőbb cím amit megnyert. Összesen 301 meccs és 22 gól fémjelzi a labdarúgó pályafutását. 2004-ben a Reggina gárdájától vonult vissza. A válogatottba sosem kapott meghívót.