A Juventus utánpótlása rendkívül sok kritikát kap (úgy a szakmától, mint a szurkolóktól), mivel egészen egyszerűen semmilyen szemmel látható munkát nem végez, s nem teljesíti azt a feladatot, amiért egyáltalán létezik: nem nevel ki (lehetőleg hazai) játékosokat az olasz rekordbajnok számára. Eközben a Bianconeri veterán olaszai, akik évekig, évtizedekig meghatározták a csapatot, lassan kiöregedtek, vagy erősen afelé tartanak, ez pedig óhatatlanul együtt jár azzal, hogy a nemzeti válogatottban is csökken a Juventus futballistáinak száma, ami hatalmas szégyen annak a klubnak, mely hagyományosan az Azzurri gerincét adja. De melyek az utánpótlás legnagyobb problémái, illetve milyen törekvések vannak ezek megszüntetésére? Lesz-e újabb Marchisio, vagy örökre megmaradunk a tízmilliókért megvásárolt olasz játékosoknál, saját neveltek híján? Helyzetkép és véleménycikk. 

Az olasz válogatott november 18-i, Bosznia és Hercegovina ellen megvívott mérkőzésén, melyet az Azzurri 0-2 arányban nyert meg, s így kiharcolta a bejutást a Nemzetek Ligája négyesdöntőjébe, ahol Franciaország, Belgium, valamint Spanyolország mellett szerepelhet majd, egy olyan dolog esett meg, mely az elmúlt tíz évben mindössze négyszer fordult elő: nem volt Juventus-játékos a kezdőcsapatban, sőt, még a kispadról is mindössze egyetlen zebramezben játszó olasz futballista állhatott be, Federico Bernardeschi személyében. A legutóbbi, Lengyelország elleni összecsapáson szintén csak ő képviselte klubját a pályán, legalábbis az talján labdarúgók közül, mivel az Azzurri ellenfelének kapuját a torinói csapat elsőszámú hálóőre, Wojciech Szczęsny védte. 

A Juventus november 24-i, Ferencváros elleni összecsapásán még ennél is meglepőbb dolog történt: a tradicionálisan rendkívüli olasz védőket soraiban tudó itáliai rekordbajnok, először 1897 óta íródó története során, hazai védők nélkül állt ki a magyar csapattal szemben, mivel a csapatrészt a brazil Danilo és Alex Sandro , a holland de Ligt, valamint a kolumbiai Cuadrado alkották.

Ezek, bár első látásra nem tűnhetnek jelentős eseményeknek, messzemenő gondokat vetíthetnek előre, jelesül azt, hogy a legközelebbi világbajnokságon, melyre ezúttal jó esélye van kijutni az olasz nemzeti tizenegynek, mindössze egy olyan játékos lehet a csapatban, aki a Juventusban alapemberként fog futballozni, ha a dolgok ekképp folytatódnak a továbbiakban is. Az Öreg Hölgy keretében jelenleg négy olyan labdarúgó van, akik többé-kevésbé állandó kerettagok a válogatottnál is: a fent említett Federico Bernardeschi, az idén nyáron a Fiorentinától megszerzett Federico Chiesa, valamint a két veterán középhátvéd, Leonardo Bonucci és a csapatkapitány Giorgio Chiellini. Utóbbi három ezúttal sérülés miatt nem lehetett az együttessel, előbbi pedig az elmúlt válogatott szünetben nem tarthatott az olaszok edzőtáborába, hasonló okokból kifolyólag. 

Négyük közül Chiellininek jó eséllyel a jövő szezon lesz utolsó éve profiként, de könnyen lehet, hogy a Capitano sorozatos problémái miatt már a jelenlegi idény végén szögre akasztja a stoplist, míg Bonucci sem valószínű, hogy hosszú ideig a Bianconeri alapembere lesz, fiatalítási, valamint teljesítménybeli okok miatt. Chiesának megvan a lehetősége, hogy a válogatott kulcsfigurája legyen, míg Bernardeschi, ha ezt el is éri még valaha, bizonytalan, hogy ezt fekete-fehér mezben játszva teszi-e majd, mivel a klub minden hírforrás szerint szabadulni igyekszik tőle, belátható időn belül. A csapat felnőttkeretében további két játékos van, akiknek rövidesen lehetőségük lesz bekerülni a válogatott nagycsapatába is, ők pedig Gianluca Frabotta, valamint Manolo Portanova, de ennek eléréséhez még mindkettejüknek rengeteget kell fejlődniük. Olyan, jelenleg kölcsönben szereplő olaszok játékjogát is a Juventus tulajdonolja, mint Luca Pellegrini, Riccardo Orsolini (rá visszavásárlási opciója van a Bolognától), Mattia De Sciglio, Mattia Perin, Daniele Rugani, Hans Nicolussi Caviglia, vagy Rolando Mandragora (hogy kizárólag a legismertebb neveket említsük), akik a jövőben jutni fognak több-kevesebb esélyük a bemutatkozáshoz, vagy a címeres mezben való ismételt szerepléshez, azonban ahhoz, hogy alapemberré váljanak, ráadásul úgy, hogy eközben nem kerülnek az újabb és újabb kölcsönüzletek Torinóban oly jellemző, végeláthatatlan rengetegjébe, a csillagok különösen szerencsés együttállása szükséges. 

Természetesen nem feltétlen muszáj a jelenlegi keretből, vagy kölcsönben lévő játékosokból keresni az olasz futball következő, Juventus-mezben is brillírozó nagy reménységeit, hiszen megannyi, a klub által már-már üldözött, vagy figyelt tehetség van, akiknek északra csábításához nem kell hegyeket megmozdítani. Ilyen például Manuel Locatelli, Nicolò Zaniolo, vagy Gianluigi Donnarumma. A korábban sok pletykának alapot adó Sandro Tonali immár a Milan színeiben játszik, több másik, nagy potenciállal rendelkező futballista pedig szinte elérhetetlen, mivel más csapatoknál játszanak (például Alessandro Bastoni, vagy Nicolò Barella), de a fent említett hármas megszerzésére sincsen semmilyen garancia. 

A legnagyobb probléma ezzel nem is az, hogy néhány fiatal olaszt meg kellene vásárolni, hiszen a Juventus igen sokszor csábított el a múltban is hatalmas, majd Piemontban is remek teljesítménnyel szolgáló ifjú játékosokat más együttesektől (a példák tárháza bőséges, de legismertebbként elég csak Roberto Baggio, esetleg Gianluigi Buffon esetét felhozni), sokkal inkább az, hogy ő maga legalább ilyen kis mértékben nevel ki olyan futballistákat, akik később korszakos teljesítményt nyújtó válogatottak lehetnek. Ha megnézzük a legutóbbi három világbajnokságot, melyen az Azzurri is képviselte hazáját, igen éles a kontraszt ahhoz képest, mely jelen állás szerint a 2022-es világtornán várható. Két év múlva, ha reálisan tekintünk a helyzetre, egy olyan Juventino van, aki stabil kezdőcsapatbeli tagsággal rendelkezik, ő pedig Federico Chiesa (szintén nem Juve-nevelés). Ezzel szemben 2014-ben hatan (Buffon, Chiellini, Bonucci, Barzagli, Marchisio, Pirlo), 2010-ben pedig szintén hatan (Buffon, Chiellini, Cannavaro, Camoranesi, Marchisio, Iaquinta) voltak a huszonhárom fős keretben, míg a szép emlékű 2006-ban (az újkori olasz aranygeneráció csúcspontját jelentő évben) öten (Buffon, Camoranesi, Del Piero, valamint az éppen ekörül eligazoló Cannavaro és Zambrotta) játszottak az olasz rekordbajnoknál, utóbbi, világelsőséget hozó tornán mind az öten kulcsjátékosok voltak, négyen megkérdőjelezhetetlen stabilitással. 

Azt, hogy közlük hányan voltak Juve-nevelések, már csöppet sem lenne ilyen fölvillanyozó taglalni. A Blecher Report 2012-es, természetesen erősen szubjektív listáján, mely a cikk írását megelőző húsz év legnagyobb Juve-legendáit gyűjtötte össze, az öt olasz közül egyikük sem nevelkedett egészen kicsi korától fogva Torinóban, játékjogukat később vásárolta meg a Bianconeri (Del Piero – Padova, Buffon – Parma, Conte – Lecce, Zambrotta – Bari, Ferrara – Napoli). Ha ehhez nyugodt szívvel hozzávesszük az utóbbi szűk évtizedben közéjük emelkedő Marchisiót és Chiellinit, megállapítható, hogy egyedül az Il Principo becenevű középpályás volt saját nevelés. Ez természetesen semmit sem von le érdemeikből, útjuk bemutatásának nem is ez volt a célja, csupán arra kívántam rávilágítani, hogy már akkor sem volt minden teljesen rendben a klub utánpótlásában. 

Ez pedig ma hatványozottan igaz. Frabotta és Portanova, bár az ifjúsági csapatokból kerültek föl az első keretbe, nem a Juventus focistái kezdetektől fogva, mindkettejük más együttesektől igazolt át (ez jelen esetben a Bologna és a Lazio). A mostani utánpótláscsapatokból kimagasló, az ötven legtehetségesebb olasz fiatal között emlegetett Nicolò Fagioli az egyetlen, aki huzamosabb ideje játszik az utánpótláscsapatokban, de ő is csak 2015-től fogva, mindenesetre ezt talán még a jobbik esetek közé sorolhatjuk. A Juventus keretében egyébként jelenleg egyetlen saját nevelésű futballista található, a harmadik számú kapus, Carlo Pinsoglio. Fagiloin kívül nincsenek is igazán nagy tehetségek a fiatal alakulatok kötelékében, ezért sem meglepőek az olyan hírek, mint hogy a Bianconeri kiszemelte a Roma U21-es csapatának kapitányát, Filippo Tripit, hiszen híján van a saját talentumoknak, inkább más gárdáktól igyekszik biztosítani utánpótlását, csakhogy ez a Serie A-ba és a Bajnokok Ligájába leadott keretek összeállításakor is visszaüthet, az ezzel járó jelentős presztízsveszteség mellett. 

Régóta tudni lehet, hogy a Juventus utánpótlása, mondjuk ki kertelés nélkül, mindezzel együtt is haldoklik, ha még él egyáltalán. Saját nevelésű labdarúgók szinte egyáltalán nincsenek, a más csapatokkal lebonyolított üzletek által megszerzett fiatalok pedig nagyon ritkán lesznek meghatározó emberek a felnőttcsapatban, vagy az olasz bajnokságban, ekképp pedig az Azzurri sem bővelkedik bennük. A klub hivatalos oldalán közöltek szerint a csapat filozófiája mindennek ellenére teljesen egyértelmű, a nevelést pedig három alappillérre fektetik: a játék által jelentett élvezet és szórakozás megismerésére, az önbizalom és a sportszerűség elsajátítására, valamint a győzelem és vereség méltósággal való feldolgozására nevelik a fiatalokat, a legalsó korosztályoktól kezdve. Úgy tartják, futballisták előtt elsőként embereket szeretnének kinevelni, akik magukba szívják mindazt, amit a Juve jelent. Ez mind szép és jó, természetesen, de azért időközben focistákat is kellene képezni, mert ugyan emberként sokra vihetik felnőve, de játékosként – ami az összes körítés ellenére a szakvezetők elsődleges célja lenne – sosem fognak kibontakozni. 

Még mindig a hivatalos oldalon maradva, öt alapelvben foglalják össze a nevelési módszereket: a játékstílust (vagyis az alapvető futballelmélet, és az ezáltal jelentett szépség), a technikai képzettséget (ezen nincs mit részletezni), a taktikai felkészültséget (általános, alapvető taktikai elemek, sémák gyakorlása), továbbá a mentális fejlettséget (önálló döntéshozatal) és az érzelmi-társas kapcsolatokat igyekeznek fejleszteni, ennek révén építve játékosaikat. A Juve akadémia-projektje persze több mint ötven országban működik, és kutat(na) fel fiatalokat, de jelen témánk miatt maradjunk elsősorban az olaszországi, nyilvánvalóan kitüntetett helyen szereplő egységeknél. 

Aki emlékszik a Max Allegri utolsó évében elszenvedett, Ajax elleni BL-kiesésre, annak minden bizonnyal szembetűnő lehetett a két csapat struktúrája közötti szerves különbség. Persze ehhez nem árt hozzávenni, hogy a Juve egybehangzó vélemények szerint a világ legjobb csapatai közé tartozik ( a top 10-ben  egészen biztosan ott van), míg a holland egyesület egy klasszikus nevelőklub, mely a kezdet kezdete óta ontja magából a tehetségeket, egészen elképesztő volt, hogy míg a kieső Chiellinit Ruganinak kellett pótolnia korántsem sikeresen, a túloldalon a mindössze tizenkilenc esztendős Matthijs de Ligt világklasszis szinten futballozott. 

A Juventus fiataljainak, bár a vezetőség, hiba lenne tagadni, nagy anyagi ráfordítással igyekszik fejleszteni az utánpótlás infrastruktúráját, rendkívül nehéz eljutnia a felnőttcsapatig, ott gyökeret vernie pedig szinte lehetetlen. Annak ellenére, hogy a korosztályos csapatok elvi alapon akár hemzseghetnek is a fiatal tehetségektől, ők szinte egyáltalán nem kapnak szót a felnőttek között. Talán Moise Kean volt az utolsó, aki rácáfolt erre az általánosan jellemző állapotra, azonban, mint már tudjuk, ő sem fog a Juventus legendái közé emelkedni, minden valószínűség szerint (esetében ennek nem csak a klubvezetés dilettantizmusa az oka, elég csak visszaemlékezni traktormániás édesapjára). Ha egy játékos elég jól teljesít a korosztályos válogatottakban, de nem kap lehetőséget a felnőtteknél, illetve a nagycsapat előszobájának számító U23-ban, felmerülnek szakmai alkalmatlanságra utaló jelek is, melyek a szakmai stábokat, edzőket illetik. Azonban, mivel ezt nem tudhatjuk, fölösleges lenne vele mélyebben foglalkozni.

A lehetőség megadása helyett a Juventusnál a játékosok folytonos kölcsönbe való száműzése a jellemző, mely megint csak nem vezet sehova, ha a fejlődésük figyelembe vétele nélkül egy üzletsorozatot indítunk el vele a szerződések lejártáig, így elveszítve a bennük rejlő potenciált. Ez színtiszta pazarlás, erre pedig normális esetben nem lenne szabad építeni. Mindazonáltal jelenleg inkább bevett a Chiesa-féle transzferek elterjedtsége a klubnál: vesznek egy ígéretes olaszt 60 millió euróért, ahelyett, hogy kinevelnének egyet. A csapatnál egyáltalán nem kaptak helyet a saját nevelésű fiatalok, ellentétben Európa számos jelentős együttesével (a teljesség igénye nélkül: Chelsea, Liverpool, Barcelona – még ha a a La Masia szintén nagy gondokkal küzd – vagy akár a friss BL-győztes Bayern München), melyek rendre profitálnak is ebből, s nevelnek ki alapembereket, míg a Juventus végeláthatatlan mennyiségű pénzt öl játékosokba, nemzetközi szinten immár huszonnégy éve teljes eredménytelenség mellett. 

Ez annak tudatában különösen elkeserítő, hogy mikor 2010-ben az Agnelli-Marotta-Paratici triumvirátus a klubhoz érkezett, erdeti tervük szerint a Barcelona utánpótlásának szintjén kívánták megszervezni a Primaverát, olyan játékosokat kinevelve, akik meghatározóak lehetnek a klubot tekintve. Bár a "hatalomátvétel" után közvetlenül, a 2010/11-es szezonban nem kevesebb, mint húsz játékos érkezett a klubhoz, akik közül tízen voltak húsz évnél fiatalabbak, köreikből szinte senki sem tudott gyökeret ereszteni Torinóban. Voltak, akik totális bukásnak számítottak (mint például a számításait utóbb Magyarországon megtaláló Davide Lanzafame), ennek fényében botorság lenne azt állítani, hogy mindegyikükben egy új Ronaldót, Messit, vagy Del Pierót vesztettünk el. Két évvel később hatalmas reménységként Paul Pogba érkezett az olasz rekordbajnokhoz, aki ugyan francia származású volt, évekig alapembernek számított, s eladásából utóbb nem kevesebb, mint 105 millió eurót zsebelhetett be a klub, mikor a középpályást szíve – és Mino Raiola pénztárcája – visszahúzta Manchesterbe. Kingsley Comannal nem sokat tudott kezdeni a Bianconeri, miközben a Bayern Münchennél idén BL-finálét döntött el, míg a 21 éves Álvaro Morata, akit később visszavásárolt a Real Madrid, Torinóban töltötte (és úgy néz ki, tölti) pályafutásának legeredményesebb szakaszát. 

Ekkortájt azonban Luca Marrone volt a keret egyetlen fiatal olasz reménysége, a maga 24 évével, mostanra pedig az eredmény is világosan látszik, hiszen a futballista jelenleg a Hellas Veronában szerepel, de játékjoga egészen 2018-ig (!) a Juventusé volt, ő is a sorozatos kölcsönadások áldozata lett, s bár őszintén reménykedem az ellenkezőben, úgy vélem, a gyakorlatilag legális pénzmosás keretein belül Leonardo Spinazzolával elcserélt Luca Pellegrini sorsa is hasonlóan fog alakulni. A Sassuolóból igazolt (s csak felerészben tulajdonolt) Domenico Berardi egyetlen mérkőzést sem játszott az Öreg Hölgynél, jelenleg pedig nevelőegyesületénél futballozik, mégpedig egészen kiválóan, míg a nagy tehetségnek kikiáltott Daniele Rugani játékpercek (és a mindenképp szükséges önbizalom) híján a Rennes futballistája lett.

Bár a Juventus valószínűleg sosem lesz nevelőklub (szerencsére), az Ajax-modellt utánpótláscsapatoknál való követése igenis megfontolandó opció lenne véleményem szerint. Lehet játszani a jól hangzó közhelyek, kidolgozott futballelméleti elképzelések puffogtatásával, így az érzelmi alapú neveléssel, vagy a fentebb részletezett jelzőkkel, azonban valós tartalom nélkül ezek nem fognak eredményre vezetni. A klubnál dolgozó személyzetnek az ificsapatok marketingje, az UEFA Youth League-ben való szereplés (majd kiesés) miatti vállveregetés helyett egy ténylegesen működő stratégiát kellene kidolgozniuk, az ehhez hasonló esetekben pedig egyáltalán nem szégyen a más csapatok, szervezetek által lefektetett alapokra fölhúzni a házat, mely egyértelműen sokkalta kifizetődőbb, minta egy tákolmány hibáit igyekeznénk javítgatni, valós eredmény nélkül. Az Ajax mintája bizonyos mértékben célravezető lehet Torinó ifjúságánál is, mindössze olyanok kellenek hozzá, akik kivitelezik, de értelemszerűen ez sem egyről a kettőre megy, hosszú évek munkája és szemléletváltása szükséges hozzá. A klub sikeréhes, tehetségeket elhanyagoló (talán ez az év végre tényleges paradigmaváltás kezdetét jelenti, ebből a szempontból is), szinte egyedül a járt útra, a kipróbált sztárokra építő, ennek tetejében pedig megalomán játékospolitikája lehet, hogy a jelennek jó (de valljuk meg, ennek kapcsán is sok kétely merülhet föl), azonban a jövőnek egyáltalán nem fog kedvezni. A Juventus neve pedig fiatalságot jelent. Rájuk kellene építeni a jövőt. 

"Az ifjuság rettenthetetlensége a tapasztalatlanságból következik." – Victor Hugo