A Sassuolo korábbi, valamint a Brighton jelenlegi edzője, az angol klubnál végzett munkája miatt sokak által méltatott Roberto De Zerbi a minap hosszabb interjút adott a La Gazzetta dello Sportnak, melyben számos témát érintve egyebek mellett szót ejtett Domenico Berardiról és Manuel Locatelliről, az Olaszországba való esetleges visszatéréséről, valamint arról is, hogy miért nem ért egyet Massimiliano Allegrivel az eredmények fontosságával kapcsolatban. Az alábbiakban ezen interjú Juventust is érintő, vagy érdekesebb részeiből szemezgetünk. 

"A nyomás, és az azzal járó szorongás alapvető ebben a sportágban, s abban a munkában, amit én végzek. A Brightonnal történetünk egyik legmeghatározóbb idénye előtt állunk, mivel most csapatunk megerősítését, s a további fejlődést kell kitűznünk magunk elé. Az átigazolási szezon során három kulcsjátékosunkat is elveszítettük, mivel Alexis Mac Allister a Liverpoolhoz, Levi Colwill és Moisés Caicedo pedig a Chelsea-hez igazolt, ugyanakkor mindig azt szoktam mondani, hogy a topklubok csak a futballistáinkat szerződtethetik, viszont a szellemiségünktől nem foszthatnak meg bennünket" – fogalmazott a fiatal szakvezető. 

"Keretünk összetétele és karakterisztikája nem feltétlenül felel meg a labdarúgással kapcsolatos elképzeléseimnek, ám mentalitásban nagyon is egy hullámhosszon vagyok a srácokkal. Nem érzem, hogy az eredménykényszer különösebb nyomást gyakorolna rám, mivel csak és kizárólag magamnak akarok megfelelni, s ebből fakadóan az egyetlen nyomás, amivel együtt kell élnem, az az, amit magamra helyezek. Az a célom, hogy konkrét identitást és jól körvonalazható játékstílust adjak az együttesemnek. Egy dologban viszont biztos vagyok: bárhogy is alakul egy meccs, sosem fogom azt mondani a játékosaimnak, hogy szarok voltatok. 

Amikor megérkeztem Angliába, Pep Guardiola szinte rögtön felhívott, s közölte velem, hogy ha bármire szükségem lenne, ne habozzak megkeresni őt. Rendkívül nagyvonalúan viselkedett velem, s az első pillanattól fogva nagyon kedves volt, ami odáig vezetett, hogy immár a közeli barátaim körében tarthatom őt számon. Nem értek egyet Max Allegrivel, aki állandóan azt szokta hangoztatni, hogy a futball alapvetően egy észszerű és egyszerű sportág. Egy vezetőedzőnek a legkevésbé sincs egyszerű dolga, hiszen 22 olyan emberrel kell együtt dolgoznia, akik számos tekintetben különböznek egymástól jellemzőiket és személyiségüket nézve. 

Az eredmények mindent felülíró fontosságával kapcsolatban ugyancsak nem tudom osztani Allegri álláspontját, mivel úgy tartom, hogy nem csak az a csapat csinálhat jó dolgokat egy találkozón, amelyik végül győztesként hagyja el a pályát, s nem csupán az az együttes lehet követendő példa, ami be tudja zsebelni a három pontot. Megítélésem szerint az eredmény közel sem olyan fontos, mint amilyennek a közvélekedés, vagy maga Max tartja. Amikor a csapatom veszít, természetesen nem vagyok boldog, ám a meccs végi állás nem minden. Számomra, aki gyakorlatilag az egész életét a futballra tette fel, nagyon hátrányos lenne, ha minden csak néhány számtól, vagy például egy-egy balszerencsés tizenegyestől függene. Én a stílusommal szeretnék nagyot alkotni, nem pedig azzal, hogy mennyi mérkőzést nyerek meg. 

Edzőként mindig arra törekedtem, hogy szilárd kapcsolatot alakítsak ki a legfontosabb labdarúgóimmal, különösen azokkal, akik kifejezetten nagy intelligenciaszinttel rendelkeznek. Közülük talán elsőként Kevin-Prince Boatenget tudnám kiemelni, de megemlíthetném például Domenico Berardit is, akit bármilyen klubhoz magammal vinnék, akárcsak a jelenleg a Juventusnál szereplő Manuel Locatellit. Ha Domenico pályára lép, gyakorlatilag úgy viselkedik, mint egy gyerek, aki szórakozásból űzi a focit, s örömét leli abban, ha játszhat. Ezzel együtt viszont meglehetősen introvertált is, ami megmagyarázhatja, hogy miért nem vágyott soha a csillogásra. 

Nincsen sok barátom, az otthonomat pedig 14 évesen hagytam el. Én mindent a focira tettem fel, s mindent megadtam a sportágnak, ugyanakkor a labdarúgás is megadott számomra mindent, tehát ebből a szempontból kvittek vagyunk. A futball mindig ott van nekem, még hajnali négy órakor is. Ekkor már nem tudom felhívni a gyermekeimet, vagy az édesanyámat, hiszen már rég alszanak, viszont a taktikával még mindig foglalkozhatok. Mindennek persze árnyoldalai is vannak, például az, hogy a munkám miatt gyakran elhanyagolom a családomat. A lányom Londonban tanul, s persze sűrűn meglátogatom őt, viszont az utánpótlás-csapatokban játszó Alfredo fiam nem szereti, ha kilátogatok a meccseire, elvégre ő nem megszállottja annyira a sportágnak, mint én, s épp elég nagy terhet jelent neki az, hogy De Zerbinek hívják. 

Ezzel együtt viszont az is igaz, hogy ha választanom kéne a kedvenc énekesem, Vasco Rossi koncertje és a Bajnokok Ligája-finálé között, nem lenne kérdés, hogy az előbbi mellett tenném le a voksom. Vasco olyan érzelmeket tud kiváltani belőlem, amilyeneket még a futball sem, ezért évente elmegyek két-három fellépésére a lányommal. Ilyenkor persze gyakran húzok álruhát, sőt egyszer még az arcomat is elfedtem, csak azért, hogy ne ismerjenek fel. Jelenleg nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy visszatérjek Olaszországba, ám ez biztosan be fog következni valamikor. Boldog vagyok a Brightonnál, a szerződésem pedig még két évig szól, azonban meteopata alkat vagyok, [olyan személy, aki nagyon érzékeny az időjárási változásokra – a szerk.] ami miatt szükségem van a napra és a fényre. Ezt pedig sokkal inkább megkapom Itáliában, mint Angliában" – összegzett De Zerbi.