A Juventus brazil védője és egyúttal csapatkapitány-helyettese, a Zebrák egyik legfontosabb játékosává váló Danilo a napokban terjedelmes, exkluzív interjút adott az angol The Athletic munkatársainak, melyben rengeteg más téma mellett kitért a klubhoz való beilleszkedésére, Max Allegri szerepére, az együttes idei, meglehetősen hullámzó szezonjára, a válogatott szereplésére, illetve múltjának egyes állomásaira és történéseire is. Az alábbiakban ezen interjú magyar fordítását közöljük, annak teljes terjedelmében. 

"Csapattársaim néha a »Filozófus« becenévvel illetnek engem, ami viszont a tiszteletük kifejezése, ellentétben azzal, mikor Zlatan Ibrahimović hívta így Pep Guardiolát a Barcelonánál töltött idénye alatt, ahol a svéd klasszis leginkább Szókratész tanításai alapján cselekedett, vagyis állandóan megkérdőjelezte a mester módszereit és elképzeléseit. Annak ellenére, hogy Bonucci sérülései miatt eddig 22 meccsen is az enyém lehetett a karszalag, nem tekintek magamra a Juve csapatkapitányaként. Ez nagyrészt azért van így, mert a keretből talán éppen Leóra támaszkodhatok a leginkább. Az én feladatom lényegében csak annyi, hogy a többiek rendelkezésére bocsátom magam, s próbálok segíteni a fiatalabbaknak" – jelentette ki Danilo mondanivalójának kezdeteként. 

"Szeretek olvasni és új ismereteket elsajátítani, új dolgokat tanulmányozni. Talán részben ezért is hívnak Filozófusnak, bár általában inkább pszichológiai témájú könyveket forgatok a filozófia helyett. Martin Seligman, a Tanult optimizmus című könyv szerzője mindig is nagy hatással volt rám, s kár lenne tagadni, hogy a Juventusnak ebben a szezonban nagy szüksége volt az optimizmusra. Ha jobban belegondolunk, talán senki, vagyis konkrétan egy csapat sem lett volna képes arra, amit mi idén véghezvittünk. Mégis melyik klub tudott volna felállni a padlóról, ha a sok sérülésen túl olyan dolgokon kellett volna átmennie, mint nekünk? 

Számomra teljességgel hihetetlennek tűntek az olyan esetek, mint például a Salernitana elleni meccs, amikor a VAR elvette a teljesen szabályos gólunkat, a játékvezető pedig annak mezlevétellel való megünneplése miatt kiállította Arek Miliket, s az ítélet annak ellenére is érvényben maradt, hogy a találatot végül semmisnek nyilvánították. Miközben minden szem a katari világbajnokságra szegeződött, vezetőségünk, Andrea Agnelli elnök úrral az élen hirtelen lemondott, majd pedig január 20-án 15 bajnoki ponttól is megfosztottak bennünket, közvetlenül a Napolitól elszenvedett 5-1-es vereség után. Mindezek nagyon könnyen a padlóra küldhettek volna minket, ám mi mégis képesek voltunk kimászni a gödörből. 

Én mindig is lehetőséget láttam a válsághelyzetekben. Ennek a csapatnak nagy szüksége volt arra, hogy játékosai közelebb kerüljenek egymáshoz, hogy még inkább egy nagy családdá váljunk, s hogy még inkább a Juventushoz tartozzunk. Ennek eredményei a pályán is meglátszanak. Természetesen vannak olyan időszakok, mikor nem tudjuk a legjobb formánkat mutatni, viszont az elszántság, az áldozatvállalás, és a másikhoz való kötődés mindig látszik rajtunk. Véleményem szerint éppen ez a legjobb dolog ebben a klubban. Az egyik könyvet, amit jelenleg olvasok, egy pap, Fabio De Melo írta, s arról szól, hogy az embernek félre kell tennie a rajta kívül eső, és a személyiségével szöges ellentétben álló dolgokat. Nekünk csak az igazán lényeges dolgokkal szabad törődnünk, s nem hagyhatjuk, hogy mások problémáiban a mi gondjainkra ismerjünk rá, mikor ezek a valóságban teljesen más helyzetekkel állnak összefüggésben. 

Egyszerűen elegem van abból a sok szarságból, amiről a sajtó beszél a Juve stílusa és Max Allegri futballja kapcsán. Messze nem az a célunk, hogy mindig csak 1-0-ra nyerjünk. Őszintén szólva egyáltalán nem ezt tűzzük ki magunk elé, hiszen minden meccsen legalább két-három góllal szeretnénk felülkerekedni az ellenfelen. Jobb lenne, ha nagyobb különbséggel, és nyugodtabb körülmények között tudnánk sikert aratni, ám ha nem tudunk még egyszer betalálni, és a dolgok nem pont úgy alakulnak, ahogy azt szerettük volna, megvan a képességünk ahhoz, hogy legalább mi ne kapjunk gólt. A Juventus védelme úgy óvja a kaput, akár egy család a legkisebb gyermeket, s szívünket-lelkünket kitesszük a pályára. Az újonnan szerződtetett játékosok először nem igazán tudnak mit kezdeni ezzel a mentalitással, később viszont megértik, hogy miért tesszük azt, amit. Csapatunkban mindig van valaki, aki végrehajt egy plusz becsúszást, aki elmond egy extra motivációt nyújtó mondatot, vagy aki kisegíti azt, aki éppen hibázott. Valahol ez a Juventus futballjának legnagyobb szépsége és erénye. 

Ha górcső alá vesszük az Inter elleni, 1-0-ás sikerünk utáni sajtóhíreket, azt látjuk, hogy a legfőbb beszédtémát az képezte, hogy Adrien Rabiot vajon kezezett-e a gólunk előtt. Azzal senki sem foglalkozik, hogy mennyi más lehetőségünk volt azon a mérkőzésen, a támadásoktól kezdve az előkészítéseken át a konkrét lövésekig. Ha a meccs máshogy alakul, további két-három gólt is szerezhettünk volna, végül azonban csak egyet tudtunk lőni, ami miatt a megítélésünk is más lett. Mindig megpróbáljuk megtenni azokat a dolgokat, amik az egyes találkozók megnyeréséhez szükségesek, egyúttal pedig próbálunk segíteni magunkon azzal, hogy tartalékoljuk az energiáinkat, szem előtt tartva a következő kihívásokat. Sajnos nem mindig sikerül megszerezni a szóban forgó plusz gólokat, azonban még mindig úgy vagyok vele, hogy inkább nyerek tíz összecsapást zsinórban 1-0-ra, mint hogy ezek közül bármelyiken is vereséget szenvedjek. 

Bár sokan azt mondják, hogy a brazilok nem passzolnak a Juve stílusához [a védő itt arra reflektált, hogy a cikk szerzőjének állítása szerint ezt támasztja alá Dani Alves és Diego Ribas példája is – a szerk.], az elmúlt években az olasz labdarúgás sokat változott, ami hatással volt a Bianconerire is. A futballvilág ma már nem csak az olyan sztárokat érti a brazilok alatt, mint Ronaldo, vagy a cseleiről híres Ronaldinho, hiszen más típusú játékosok is a színre léptek. Ha megnézzük a topcsapatokat, mindegyikben találunk brazil futballistákat, akik között kemény, ellentmondást nem tűrő egyének, vagy csapatkapitányok is vannak. Ott van például Marquinhos a PSG-nél, Thiago Silva a Chelsea-nél, vagy Casemiro a Manchester Unitednél, akik nem éppen azt a kategóriát testesítik meg, ami sztereotípiaként ott él az emberekben hazám képviselőiről.

A kapusok tekintetében szintén sok sztárral rendelkezünk, elég csak a Liverpoolban játszó Alissonra, vagy a Manchester Cityt erősítő Edersonra gondolnunk, a közelmúltból pedig olyan neveket emelhetünk ki, mint a remek védekező középpályás, Fernandinho. A brazil focisták megítélése eléggé megváltozott, így tehát hiába beszélt Dani Alves arról, hogy stílusa alapjaiban tért el a Juve játékmódjától, ha honfitársaim közül számos példát találunk olyan labdarúgókra, akik évekig szerepeltek Torinóban. A felsorolt nevek közül egyébként Casemiro áll hozzám a legközelebb, akit nagyon kedvelek, és aki szerintem az Öreg Hölgynél is maximálisan otthon érezné magát. 

Nagy büszkeséggel tölt el, hogy Olaszország egyik legjobb csapatának színtiszta brazil védelme volt az utóbbi hónapokban. Az itáliai védekező iskola minden szempontból legendás, Alex Sandro, Gleison Bremer, valamint én azonban remekül elsajátítottuk a tananyagot, köszönhetően annak, hogy olyan legendákkal játszhattunk és játszhatunk együtt, mint Leo Bonucci, Giorgio Chiellini, vagy korábban Andrea Barzagli. A brazil válogatott élére mindeddig nem neveztek ki új szövetségi kapitányt, én pedig örülnék neki, ha a fejesek egy külföldi szakember mellett döntenének, mivel ha egy igazán jó, tapasztalt mestert sikerül az együtteshez csábítani, aki képes lesz szállítani a megfelelő eredményeket, az emberek még annak ellenére is elfogadják majd őt, hogy nem Brazíliában született, ami máskülönben egy nagyon fontos szempont otthon.

A Pep Guardiolával való közös munka annak idején 100%-ban megváltoztatta a futballról alkotott képemet. A spanyol tréner kiemelkedő a játékosok tanításában és felkészítésében, azzal pedig, hogy mindenkinek át tudja adni az elképzeléseit, nagyban megkönnyíti a dolgunkat. Mióta a kezei alatt fejlődhettem, elsősorban arra figyelek a pályán, hogy hol van a labda, s hogy hol helyezkedik el az ellenfél, ezt alapul véve pedig mindig oda megyek, ahol nagy, nyitott terek vannak. Andrea Pirlo hasonló ötletekkel rendelkezett, mint Pep, ezért pedig az első naptól fogva megértettük egymást a Juventusnál. Nagyon jól érzem magam a mostani, hibrid szerepkörömben, mivel úgy vélem, hogy ez a poszt-felfogás nem csak a futball jelenét képezi, hanem a jövőjére is nagy hatással lehet. Mivel egyre nehezebb lesz üres tereket találni, s meglepni az ellenfeleket, a pozíciók egy idő után kevésbé fognak számítani, sőt, a korábban ismert, konkrét posztokon alapuló játéknak valahol már most is vége van. 

Maurizio Sarri és Pirlo különböző felfogású mesterek, alapjában véve viszont ugyanúgy gondolkodnak a futballról: a rövid passzokra akarnak építeni, s azt szeretnék, hogy mindenki közel játsszon a társaihoz, az egyes harmadokon keresztül építve fel az akciókat. Max Allegri hozzájuk képest a közvetlenebb stílusban hisz, hosszú labdákkal, s erős nyomással, ami egy másik kiváló módszer a győzelem elérésére. Mindegyiküktől sokat tanultam, ám úgy gondolom, hogy jelenleg Max a megfelelő szakvezető a Juventus kispadjára, mivel ő egy hihetetlenül jó menedzser, a kifejezés szószoros értelmében. Allegri remekül bánik az emberekkel, amit senkinél sem szabad magától értetődőnek venni. Nem vagyok benne biztos, hogy más edzők képesek lettek-e volna arra, amit ő tett ebben a szezonban, mivel Max hónapokon át tartotta bennünk a lelket, s rendkívül hatékonyan motiválta a keretet. A mostani szezon egyáltalán nem könnyű a Juve számára, ő pedig mégis megfelelően kezelte a helyzetet. 

A rasszizmussal kapcsolatban mások irányába is több empátiát kellene mutatnunk, annak ellenére, hogy minket is érnek hasonló támadások. A mai világban nagyon fontos, hogy együttérzést tanúsítsunk a más háttérrel bíró emberekkel kapcsolatban, s hogy az ő tapasztalataikat is elfogadjuk. Nem gondolhatunk csak magunkra, én pedig éppen ezért vállaltam szereplést egy, a témával foglalkozó podcast második adásában, ahol a műsorvezetők a saját élményeiket és benyomásaikat is megosztották, amiből rengeteget tudtam tanulni. A megszólalók egyike sem olasz származású, azonban itt születtek, nevelkedtek, s olasznak tartják magukat a kulturális azonosulás miatt, az emberek többsége azonban mégis kívülállóként, és idegen testként tekint rájuk. A beszélgetés sok új ismerettel gazdagított engem, számos tény pedig nagy meglepetésként ért. A felvétel előtt például nem tudtam, hogy az olasz hatóságok a bevándorlók gyermekeitől még akkor is megtagadják az állampolgárságot a nagykorúság eléréséig, ha ezek a személyek már az országban születtek. 

A Juventus mindig azzal a céllal kezdi meg a szezont, hogy az olasz bajnokság első helyén végezzen, ezért pedig nem is lehetünk teljesen elégedettek egy második, vagy egy harmadik hellyel. Ezt sosem engedhetjük meg magunknak. Én magam is úgy álltam hozzá az évadhoz, hogy annak végén a nyakamban szeretném látni az aranyérmet, ám a Napoli lehengerlően jól teljesített ebben az idényben. A déliek az egyik legjobb csapat Európában, a dolgoknak pedig így kellett történniük. A pontlevonás kihirdetése óta sok meccset nyertünk, s bejutottunk a Coppa Italia elődöntőjébe, valamint az Európa-liga negyeddöntőjébe is. A bajnoki tabellán jelenleg a második helyet foglaljuk el – persze lehet, hogy csak addig, amíg az illetékes szervek mást nem mondanak. Úgy vélem, hogy az általunk szerzett pontokért maximálisan megdolgoztunk a pályán, összességében véve pedig a történtek ellenére is jó szezont futunk" – összegzett Danilo.