A Juventus egykori hálóőre, illetve Ciro Ferrara alatti kapusedzője, Michelangelo Rampulla a minap meglehetősen érdekes nyilatkozatot adott az olasz médiának, melyben egyéb témák mellett szót ejtett a Bianconeri legendájáról, s egykori játékostársáról, Alessandro Del Pieróról is, kijelentve, hogy a klub történetének legfőbb ikonja sosem számított igazi vezéregyéniségnek, ugyanis viselkedésével számos esetben tett tanúbizonyságot arról, hogy nem méltó a kapitányi karszalag viselésére, s minden külcsín ellenére összességében véve csak egy önmagával törődő embernek számított. 

"Alessandrót egy rendkívül jó barátomnak tartottam, s részben mind a mai napig ekként tekintek rá, hiszen örökké emlékezni fogok azokra az esztendőkre, mikor Del Piero még a Juventus utánpótlásában futballozott, mi pedig féltő gonddal figyeltünk rá, s igyekeztünk embert, valamint futballistát nevelni belőle. Nem gondolnám, hogy bármikor is gorombán, vagy gyűlölettel telve viselkedtünk volna egymással, ugyanis ez az én esetemben teljesen más, s kijelentetem, sokkal durvább tettekben mutatkozott volna meg azoknál a cselekedeteknél, illetve mondatoknál, melyeket állítólag elkövettem, vagy kiejtettem Alexszel szemben" – szögezte le a most ötvenkilenc esztendős egykori labdarúgó a Juventibus adásában. 

"Természetesen akadtak olyan alkalmak, mikor stábunk dühös volt Del Pieróra, ugyanis gárdánk, valamint annak mestere, Ciro Ferrara segítséget kért Alextől, mely arra vonatkozott, hogy lehetőség szerint igyekezzen több időt tölteni csapattársaival, ugyanis úgy gondolta, hogy ha a keret többi tagja minden egyes tréningen testközelből figyelhet egy ekkora zsenit, aki emellett erkölcsi és mentális tartást is képes adni a együttesnek, ők maguk is azon az úton fognak járni, mint ő, s nagyobb elhivatottsággal futballoznak majd. 

Alex megígérte Cirónak, hogy teljesíteni fogja a kérést, ehhez képest azonban két nappal annak elhangzását követően magához rendelte erőnléti edzőjét, s egyetlen szó, vagy köszönés nélkül elhagyta a tréning-komplexumot, megtagadva a srácokkal való közös munkát. Del Piero ez esetben kétségkívül saját érdekeit tartotta szem előtt, s a maga útját járta, egy ilyen emberrel kapcsolatban pedig joggal merülhet fel az a kérdés, hogy mégis miféle vezérnek, vagy kapitánynak mondható.

Úgy vélem, hogy a szakmai stábban szerepet vállaló egyéneknek rendkívül fontos szerepük van a csapat megfelelő működésében, hiszen a játékosok elsősorban nem a vezetőedzővel, hanem a kapusedzővel, az asszisztensekkel, vagy a különféle mentális és erőnléti szakemberekkel állnak közvetlen kapcsolatban, ezen egyéneknek pedig alapvető tevékenységük mellett az is fontos feladatuk, hogy az egyes labdarúgók panaszait, igényeit, vagy éppen kéréseit tolmácsolják a mester felé. 

Ha valami nincs rendjén e tekintetben, azt kötelességem jelezi a vezetőedzőnek, azonban mitévő lehetnék akkor, mikor egy szakember (aki korábban éveken keresztül futballozott a kérdéses labdarúgó oldalán), megkéri a csapat legnagyobb ikonját, hogy legyen többet az alakulattal, s vegyen részt minden egyes közös tréningen, végül mégis tanácstalanul áll, hiszen a szóban forgó játékos annak ellenére, hogy beleegyezett ebbe, megtagadja a kérés végrehajtását?

Alessandro Del Piero kizárólag akkor jelent meg az edzéseken, ha aznap a csapat mérkőzést játszott, s még neki állt feljebb, mikor Ciro Ferrara pusztán 5-10 percekre küldte be őt a futballpályára. Természetes, hogy Alexnek nem volt ínyére ez a szituáció, azonban viselkedését alapul véve semmiképpen sem lehetett volna másképp cselekedni az adott helyzetben. Még egyszer kérdezem: mégis miféle vezérnek, kapitánynak mondható egy ilyen ember? 

Az együttes többi tagja gyakran kérdezgette tőlünk, hogy miért mehet el a Capitano, ha nekünk még órák hosszat itt kell maradnunk, s ki kell hajtanunk magunkat. Véleményem szerint az akkori Juventus a legkevésbé sem hasonlított egy normális csapatra, ebben pedig nagy szerepe volt Del Pierónak is. Alex viselkedése egyáltalán nem volt csapatkapitányhoz, illetve vezérhez méltó, azonban képmutatásban nem győzött jeleskedni: mikor Gigi Buffon a Lecce elleni, elsőre sorsdöntőnek tűnő bajnokin hatalmasat bakizott, Alessandro volt az első, aki odarohant hozzá, hogy megvigasztalja. Ezt a gesztust akkor mindenki az önzetlenség, valamint az empátia hatalmas jeleként fogta fel, holott a szóban forgó mozdulatsor nem Giginek szólt, hanem csak egy külvilágnak megrendezett, tökéletes show-műsor része volt" – zárta gondolatmenetét Rampulla.