Hát mondd, valóban ez lenne a vége? Nem látlak többé Juventus-mezben a pályára kilépni, nem látlak csapatomért harcolni, Gigi? Nem zeng föl többé az Alpok lábainál, gyönyörű stadionunkban az ale', Buffon, ale', ale', vagy a c'è solo un Numero Uno? Hiába ez a rideg valóság, valahol még mindig fel akarok ébredni ebből a borzalmas álomból, hogy újra egy olyan világban élhessek, ahol a történelem legjobb hálóőre továbbra is az Öreg Hölgy gólvonalán állva várja a védendő lövéseket, ahol ismét, újra és újra Gianluigi Buffon emeli magasba a trófeákat, s ahol minden egyes héten negyvenezer ember kiálthatja nevedet a kezdőcsapat kihirdetésekor. 

Tudom, hogy ez a világ többé nem jön el, azonban némi reményt táplálva valahol még e sorok írásakor, (második) búcsúztatásod és búcsúd után is tiszta szívvel bízom benne, hogy mindez csak egy rossz tréfa, egy buta átverés, s vasárnap nevetve jelented majd be a Sky Sport Italia kamerái előtt, hogy örökre velünk maradsz. Fiatalként is egy tapasztalt szurkoló érzelmeivel tekintettem meg a Coppa Italia fináléját, azonban ezzel ellentétben óvodás kisgyermek módjára potyogtak a könnyeim, mikor legnagyobb legendám, példaképem, azaz Te, Gigi, átvetted a trófeát, majd a Bianconeri futballistái, azaz csapattársaid, múlt, jelen, illetve jövendő képviselői egy emberként dobtak téged a magasba. Dobjanak az égig, drága Buffon, dobjanak olyan magaslatokig, melyeket megérdemelsz, szárnyalj, ahogy csak egy negyvenhárom esztendős világklasszis erejéből telik, s valósíts meg további álmaidat. 

Nem tudnám megmagyarázni, hogy annak ellenére, hogy már hónapok óta lehetett sejteni távozásodat, miért viselt meg ennyire mégis a szerda este, s hogy miért zokogtam a kanapé szélén ülve, még azzal együtt is, hogy a kudarcos szezonunkra némi vigaszt jelentő kupa megszerzése miatt határtalanul boldognak kellett volna lennem. Láttam a mosolyt arcodon, láttam (csak a legnagyobb Juventinókra jellemző!) nyelvöltéseidet, örömödet, s háládat, ám én mégis vigasztalhatatlanul üldögéltem, s arra gondoltam, hogy ez életem egyik legrosszabb napja, ugyanakkor egyáltalán nem voltam képes megmagyarázni, hogy pontosan miért. 

De valóban ennyi lenne, G1G1? Valóban ez lenne a vég, vagy ahogy Te magad írtad Instagramon, valóban ez lenne az Il finale perfetto? Minden bánatom ellenére rá kellett döbbennem, hogy bár fizikai valódban, labdarúgóként immár véglegesen, visszavonhatatlanul elhagyod Torinót, némiképp paradox módon nem mész sehova, s a továbbiakban is ugyanilyen érzelmekkel, ugyanezen küzdőszellemmel fogod segíteni mindannyiunk örök szerelmét, a Juventust. Hiszen, bármennyire furcsa is kimondani egy élő emberről, szellemiséged mindenki lelkében megtalálható, aki valaha ki fog futni a gyepre az Öreg Hölgy kapusaként. Mentalitásod, jelentőséged benne él Wojciech Szczęsny, s a lengyel portás összes utódjának minden egyes hárításában, emlékeztetőül mindenre, melyet megtettél a Bianconeriért, s talán nagyképűen hangzik (hiszen én sosem követlek majd utadon, csupán távoli kollégaként és rajongódként örök csodálódnak vallhatom magam), amolyan Juhász Gyula-i módon benne élsz te minden egyes védésemben, labdafogásomban, vetődésemben, kijövetelemben, vagy sorfal-igazításomban, s ez örökkön-örökké így marad, amíg emlékezni fogok Rád, valamint arra, hogy tudtodon kívül mennyi mindent adtál nekem, mennyi nehéz helyzetből húztál ki, vagy mennyi erőt sugároztál felém eddigi utam során. 

Gigi, te sosem fogsz elhagyni egyikünket sem, ahogy sosem fogod elhagyni a Juventust. Amíg világ a világ, egyik legnagyobb legendánkként mindvégig velünk maradsz, hogy irányt mutatva vezess bennünket utunkon, melynek eredményeképp példádból merítve társaid jobb futballistákká, s mindenekelőtt jobb emberekké válnak majd. A hozzád hasonló ikonok soha, egyetlen percre sem mondtak adjistent szívük hölgyének, hiszen Alessandro Del Piero óta tudjuk, hogy egy igazi lovag semmilyen körülmények között sem tenne így, s annak ellenére, hogy néhány, magát jellemtani szakértőnek tartó perc-emberke 2018-ban, s minden bizonnyal 2021-ben is megvádol majd a zsoldosság, a pénzéhség, vagy éppen a becsületsértés vádjával, s sokak szemében ismét csak egy PSG-játékos leszel, aki ismer, pontosan tisztában lesz vele, hogy mindez még viccként sem merülhetne fel nálad, Gianluigi Buffonnál, aki az elmúlt két évtizedben minden tőle telhetőt megtett az olasz rekordbajnokért, s talán többet is adott ennek a klubnak, mint amit emberként és játékosként lehetséges. 

Tegnap este, még egyszer, talán egy ideig utoljára így üzentél imádott csapatod szurkolóinak: "Ti voltatok az a keret, melyen belül megfesthettem fekete-fehérben átélt történetemet. Húsz esztendő alatt soha, egyetlen percre sem hagytatok el, mindig töretlenül támogattatok és bátorítottatok. Együtt süllyedtünk a pokol legmélyebb bugyraiba, majd együtt születtünk újjá hamvainkból, együtt éltünk át határtalan örömöket és irtózatos csalódásokat. Egy egyszerű köszönöm nem lenne elég a tőletek áradó mérhetetlen szeretet ellensúlyozásához és viszonzásához, melyet húsz esztendőn keresztül, a legkisebb megingás nélkül fejtettetek ki irányomba. Fino Alla Fine."

Úgy vélem, hogy bejegyzésem címének ellenére tőlem, tőlünk sem lenne elegendő egy köszönöm Neked, Gigi. Számomra Te voltál, s Te vagy a minden, emellett pedig megjegyezhetem, hogy talán nem én vagyok az egyetlen Juventino, akiben most hasonló érzések kavarognak. Valóban, ahogy említetted, a lehető legszebb, legtökéletesebb módon, egy trófea magasba emelésével távoztál, ám a tudat, hogy valójában mindvégig mellettünk leszek, némiképp mégis szétoszlatta a viharfelhőket, melyet beborították lelkem horizontját az utóbbi hetekben, mióta a beIN Sport kérdésére elismerted, hogy távozni fogsz imádott alakulatomtól.

UN1CO, mi mással is zárhatnám érzelgős szavaimat, mint örök harcostársad, Giorgio Chiellini soraival: "A valaha volt csapattársaim közül Gigi Buffon áll hozzám a legközelebb. Nemcsak a futballtörténelem legjobb kapusa, hanem csodálatos ember is. Kapitány, báty, akinek megvannak a maga erényei és gyengéi, szépsége és árnyoldalai. Buffon ilyen, soha nem félt kiállni és elmondani azokat a dolgokat is, amiket talán nem is kellett volna. Tizenöt év együtt alapvető élettapasztalat: többet voltam vele, mint a feleségemmel. [...] Ha abbahagyja majd, nem azért teszi, mert már nem bírja, hanem mert egy ponton túl emberileg már tényleg ki kell majd kapcsolni fejben. Amikor már nem akar bizonyos áldozatokat meghozni; olyanokat, amelyeknek ebben az évben [a 2019/2020-as szezonban – a szerk.] ő vetette elsőként alá magát. A helyes szó rá az, amit már mondtam: csodálatos."

Azt hiszem, ezen jellemzéssel mindannyian egyetérthetünk. Köszönöm, köszönjük, G1G1!