Új sorozatunkban, mely az 1920-as évektől a modern korig kalauzolja el olvasóinkat, számba vesszük a Juventus gólkirályait, és egy kicsit jobban megismerkedünk történetükkel, valamint fekete-fehér mezben töltött pályafutásukkal. 

A Serie A történetében eddig tizenhárom alkalommal adta Piemont büszkesége a gólkirályt, továbbá egyszer a másodosztályban is a Zebrák játékosa hódította el a címet. Ezeket az eredményeket mindösszesen tízen érték el. A következő pár hétben őket vesszük górcső alá. 

Jöjjön tehát Omar Enrique Sívori, az argentin fenegyerek. 1935. október 2-án született az Argentínában lévő San Nicolás de los Arroyos településen. Hazájában ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival, első klubja a legendás River Plate lett, ahová tinédzser korában csatlakozott. Kiemelkedő tehetsége már ekkor meglátszott, de mivel szerénység nem társult hozzá, igen hamar kiérdemelte a Nagyképű gúnynevet. A Los Millionaires becenevű gárda, a vezetésével egymást követő három évben is elnyerte az argentin bajnoki címet. A 22 éves játékosért a kor rekord összegének számító 10 millió pesót fizetett ki a Juventus, viszonyításképpen ennyi pénzből akkoriban akár egy stadiont is fel lehetett építeni.

A Boniperti, Charles, Sívori csatársort jogosan nevezték mágikus triónak, és a kicsi, mindössze 163 cm magas zseni ebben a sorban tudta magából igazán kihozni a maximumot. Annyira könnyedén, már-már flegmán játszott, és emellett olyan gyorsasággal futott, hogy az ellenfelek legtöbbször csak a hátát látták. Volt még egy kiemelkedő képessége, amivel nem tudtak pályatársai versenyezni, mégpedig a többiek felett álló technikai tudása, illetve végtelen türelme. Ő nem csak egyszerűen gólt lőtt, hanem művészi cselekedetet hajtott végre. Akár a mezőnyben, akár a kapu előtt élvezte, ha megalázhatta ellenfeleit. Ha tehette, mindenkit kicselezve gurított az üres kapuba, vagy osztogatott kötényeket. Eredendően ballábas volt, de akár jobbal, akár fejjel is tudott gólt szerezni. 1959-ben, a Fiorentina ellen még a földön fekve, pókfocizva is megtalálta a labda útját a kapuba.

1957-ben csatlakozott a Zebrákhoz, legelső idényében rögtön bajnoki címet ünnepelhetett, az 1959/60-as szezonban pedig 28 találattal megnyerte a mesterlövészek versenyét. A következő idényben nem ment neki a játék, a Milan elleni rangadón pedig hiába rúgott gólt, olyan összetűzésbe keveredett Cesare Maldinivel, hogy mindkettőjüket kiállították. A másik milánói csapat ellen aztán oda tette magát, 6 gólt lőtt az Inter elleni 9:1-re végződő találkozón. Ez ellen a forma ellen nem is volt ellenszer, a Bianconeri abban az évben is a bajnoki elsőségig menetelt. A csapatnál töltött első négy évében háromszor nyerte el a bajnoki címet, és kétszer az Olasz kupát. Ennek folyományaként 1961-ben az ő nevét vésték fel az Aranylabdára.

Akármilyen furcsa, ennek az óriási elismerésnek a súlya a következő években agyonnyomta őt. Boniperti visszavonult, a kapitányi karszalagot Sivori örökölte meg, de személyében a bomlás és a romlás költözött be az öltözőbe. Visszaélt hatalmával, és saját érdekei mentén vezette a csapatot. Nagyképűségének ritkán látta hasznát az együttes, de amikor igen, akkor nagyon. A BEK-ben a Real Madrid ellen az Estadio Santiago Bernabéuban a hazai pályán összeszedett 1:0-ás hátrány árnyékában léptek pályára, de a friss Aranylabdás vezetésével ritkaságszámba menő győzelmet értek el Puskásék ellen. Igaz, hogy a harmadik, megismételt mérkőzésen elszenvedett vereség a kiesést jelentette.

Innen kezdve az időzített bomba egyre többször okozott robbanást. A meccsek során képtelen volt uralkodni indulatain, összesen 30 fordulót kellett kihagynia sárga és piros lapok miatt, egy alkalommal a hatalmas méretű Charles a pályán osztott ki neki egy pofont. A walesi távozása után, érezvén, hogy többé nincs rajta semmiféle fék, végképp "kiskirály-fokozatba" kapcsolt. Ha valakivel a csapatból, vagy a stábból nem jött ki, azonnal aknamunkába kezdett. Ez egészen az új edző, Heriberto Herrera érkezéséig tartott, mert kettejük párviadalát a szakember nyerte, emiatt pedig az argentin 1965-ben a Napolihoz távozott.Utolsó ámokfutása a Napoli-Juventus mérkőzésen következett be, amikor is a földön fekvő védő, Favalli arcába rúgott. Hat találkozóról tiltották el, és ebből már nem tudott felállni.

Azonban ne a negatívumokkal búcsúzzunk tőle, jöjjön néhány száraz adat. Az Öreg Hölgy szolgálatában töltött nyolc idénye során 254 meccsen 163 gólt rúgott, nyert egy Aranylabdát, egy gólkirályi címet, 3-3 bajnokságot és olasz kupát. Ezen felül elismerésekkel gazdagon szegélyezett pályafutásába még belefért három argentin bajnoki cím és egy Copa America elsőség. Mivel szülei Olaszországból vándoroltak ki, ezért megkapta az olasz állampolgárságot is, így mindkét válogatottban pályára léphetett. Kék-fehérben 19 meccs 9 gól, égszínkékben 9 mérkőzés 8 találat volt a mutatója. A Napoliból vonult vissza, ezután több argentin klubcsapat edzője is volt, 2005. február 17-én szülőfalujában érte a halál. Egy biztos, feledhetetlen alakja a klub történetének.