A napokban a Jaffa Kiadó gondozásában magyarul is megjelent a Juventus és az olasz válogatott kapitányának életrajzi könyve, az Én, Giorgio Chiellni (olaszul: Io, Giorgio Chiellini), mely a hazai Juventinók, illetve a sport egyik legjobb védőjének élete iránt érdeklődők számára is közelebb hozza a Bianconeri hármasának személyiségét. De mennyiben sikerül ezt elérnie? Milyen témákat ölel föl a több mint kétszáz oldalas írás? És mégis: ki is valójában Giorgio Chiellini? Kritika. 

Ahogy az a cím, illetve a hátoldalon és a könyv árusítójának online felületein is megtalálható rövid ismertető is kihangsúlyozza, elsősorban önéletrajzi műről beszélünk, melyben a sportoló bemutatja pályafutásának legfontosabb szakaszait, valamint bepillantást nyújt magánéletébe is, de ami ennél fontosabb, megismerhetjük gondolkodását, véleményét a futball, az egyes sportolók, edzők kapcsán, melyet nagyon kevés Juventus-játékosnál tapasztalhattunk eddig, jelenleg is aktív labdarúgónál pedig szinte egyáltalán nem. Bár a 2010-es évek közepén jelent meg Roberto Parrone újságíró mondhatni interjúkötete Gigi Buffonnal, az mára elveszítette aktualitását (hiszen csak 2008-ig, majd zanzásítva 2013-ig követi az eseményeket), majd 2018-ban látott napvilágot a Fűrész Attila-Privacsek András szerzőpáros tollából a Buffon – Több mint győztes című kötet, mely ugyan rendkívül színvonalasan vezet végig a világklasszis hálóőr karrierjén és veszi sorra a róla szóló érdekességeket, történteket is, nem magától a kapustól íródott, így nem tekinthető elsőkézből származó forrásnak. 

Ezért a King Kong becenévre hallgató futballista írása hiánypótló jelentőséggel bír. Chiellini nem csak teljes és nyílt őszinteséggel, de olvasmányos, mi több, humoros és élvezhető stílusban tárja elénk benyomásait, titkait, dönt meg előítéleteket, és mesél arról az emberről, akiről voltaképpen a kötet szól: saját magáról. 

Giorgio Chiellini pedig érdekesebb ember, mint elsőre gondolhatjuk. A pályán (jobbára) hétről-hétre egy, a csapatért mindent megadó, a végsőkig küzdő, kemény, határozott védőt láthatunk, aki azonban, mint kiderül, meglehetősen érzékeny lélek, aki hatalmas szíve mellett legalább ekkora iróniával rendelkezik, attól függetlenül, hogy magát, vagy a körülötte megforduló embereket kell-e megítélni. Különös figyelmet részesít például családjának: lányai érzéseinek, szülei és testvérei történetének, valamint annak, hogy a számára legfontosabb emberek hogy élik meg, hogy a futball gyakran ütközik életükkel. Számukra tényleg két ember létezik, Giorgio és Chiellini, mindazonáltal tudhatjuk, hogy e kettő, bár néha ellentétben áll egymással,végső soron egy és ugyanaz, s együtt hozzák létre a személyiséget. 

Mikor néhány hónappal ezelőtt néhány részlet kiszivárgott a kötetből, például a Felipe Melóról, vagy a Mario Balotelliről szóló, elmarasztaló szavak, néhányan biztosan meglepődtek, s az említett játékosok között is végeláthatatlannak tűnő szópárbaj vette kezdetét. A Juventus kapitánya azonban nem ok nélkül írja azt, amit. Hiszen ő is megannyiszor leszögezi, hogy nem akar bántani senkit, ennek bizonyítékaként legnagyobb ellenfelei, így Zlatan Ibrahimović, vagy Javier Zanetti kapcsán is mindig tisztelettel beszél. Azonban, a pályán és a pályán kívül, számára kizárólag a nagybetűs Csapat létezik, mely egyenértékű a család fogalmával is, állítása szerint pedig a Zebráknál ez különösen így van, s így volt már akkor is, mikor 2005-ben a korszakos "triumvirátus", azaz a Luciano Moggi-Antonio Giraudo-Roberto Bettega hármas beállított hozzá milánói hotelszobájában, s közölték vele, hogy a Juventus futballistája lesz. Majd kis idő elteltével – a védő számára is meglepő módon – kölcsönadták a Fiorentinának, hogy aztán egy év múltán mégis visszatérhessen, ezzel elindulva azon az úton, melynek talán utolsó szakaszában megkaphatta a bűvös karszalagot. 

Chiellini szinte minden fontosabb játékost kielemez, aki ellen valaha pályára lépett, vagy akikhez hasonlították, kezdve a már említett Ibrahimović-csal, folytatva Cristiano Ronaldóval, Mauro Icardival, Francesco Tottival, vagy éppen Lionel Messivel. A kötet leginkább élő részei ezek, hiszen egészen közelről mutatja be a mérkőzések hangulatát, a játékosok benyomásait, s természetesen fel-felbukkannak a sportemberség és a csapattársak közötti szeretet felemelő történetei is, mikor Leonardo Bonucci, Gigi Buffon, Andrea Barzagli, vagy akár Andrea Pirlo emberi és labdarúgói nagyságát méltatja. Ugyanilyen átélhetően ír edzőiről, kiváltképp "Antonioról és Maxról", azaz Contéről és Allegriről, akikre szerinte bárki felnézhet, mivel szakmájuk géniuszai közé tartoznak minden gesztusuk, tanácsuk, megnyilvánulásuk által. Chiellini vallja: nincs olyan edző, aki semmit ne adott volna neki hosszú karrierje során. Beszél Maurizio Sarriról is, akiről megállapítja, hogy a taktika megszállottja, emberi oldala pedig emiatt kevéssé domborodik ki, mint a fent említett két szakembernek, ám sosem állt vele személyes ellentétben. Megjegyzi ugyanakkor, hogy lehet valaki bármekkora zseni a pályán, ebből nem fakad automatikusan edzői zsenialitás. Ezt különösen Andrea Pirlo neve mellett hozza szóba –akiről a kötet megjelenésekor még nem lehetett tudni, hogy edző lesz, ráadásul a Juventust fogja irányítani. Így ebből meglehetősen érdekes helyzet fakad, mely a klub mostani állapota kapcsán is felvethet kérdéseket. Mindenki döntse el a maga véleménye szerint, hogy melyek ezek. 

Giorgio persze tisztában van azzal, hogy egyedülálló pályafutása a végéhez közeledik. Ennek mi sem ad nagyobb bizonyítékot, mint hogy a könyv a múlt szezonban elszenvedett, 2019. augusztus 18-i keresztszalag-szakadásával, majd az azt követő rehabilitációval keződik. Erről hosszasan beszél, s a Brescia elleni, februári visszatérés mintegy "második debütálásként", gyakorlatilag egy megismételt újjászületésként szolgál, harmincöt évesen, miután az egyébként is furcsa, sok problémát hozó idényt megszakította a világot letaroló pandémia. Visszatérve a kritika elején írtakhoz: Chiellini könyvének egyik legnagyobb erénye, hogy aktuális, így az olvasó is jóval közelebb kerülhet az eseményekhez, s a futballisták világához. Ezzel egyébként szintén sokat foglalkozik a szerző, megkísérelve ledönteni a játékosok körül lengő, már-már állandó előítéleteket, sztereotípiákat, például a pénzéhséget, a műveletlenséget, vagy magát a játékot, vagyis felülírja azt a nézőpontot, miszerint a hétről-hétre a világ minden tévéképernyőjén látható emberek nem is evilágiak lennének. De, nagyon is azok, állítja Chiellini, ez pedig bizonyosságot is nyer, mikor a kötet vége felé találkozunk a félelemmel, melyet felesége érez a februárban Olaszországot letaroló járvány miatt, s melyet mi is átélhettünk egy eddig sosem tapasztalt jelenséggel kapcsolatban. 

Az írás mindezen részein túl voltaképpen egy kendőzetlen dicshimnusz. Dicshimnusz a védekezés művészete, a Juventus, a csapattársak iránt, és voltaképpen ezzel el is dől: aki nem Juventino, valószínűleg nem fogja ugyanakkora lelkesedéssel forgatni a kötetet, mint a fekete-fehérek szurkolói. Ekképp a mondanivaló kicsit "belterjes". A Buffonról szóló részek, s végül a kijelelentés, miszerint a kapus harminc évvel ezelőtt, valamint harminc évvel napjaink után is a legjobb lenne a posztján, szívmelengető lehet, de egy semleges szurkoló minden bizonnyal csak legyinteni fog rá, mivel nem érzi át a szavak súlyát, hiszen nem látta a Numero Uno 2001 óta íródó juvés történetét, nem ismeri 2006-ot, a bajnoki címeket, illetve az ezekkel járó érzéseket. Aki viszont a csapat szerelmese, felemelő dolgokra lelhet a nem egészen 230 oldalon. 

Az első oldalakra pillantásokat vetve kételyeket ébreszthet, hogy a kötetnek mekkora részét írta Chiellini, mivel neve alatt szerepel Maurizio Crosettié is, aki egyfajta segítő (irodalmi kifejezéssel élve "néger", vagyis az író helyett író ember) szerepét tölti be. Bár Giorgiónak fontos az iskola, a tanulás, nyilván nem valószínű, hogy minden egyes, a könyvben egyébként felbukkanó kifejezést, utalást ismer, így ehhez nagy segítséget nyújthat egy szerkesztőtárs, aki segít formába önteni a gondolatokat. Az élmények, tapasztalatok, vagy az egyes dolgokról való vélekedések viszont teljes mértékben Chiellini elméjének kivetülései, így nem vethet föl kérdőjeleket a szerzőiség. 

Valótlanság és túlzás lenne állítani, hogy a könyvnek nincsenek hiányosságai, hibái, vagy olyan szerzői véleményei, melyekkel olvasóként nem feltétlenül lehet egyetérteni, de legalábbis a megosztóbb témák közé tartoznak (ilyen például Chiellini gondolatmenete a nemzeti bajnokságokkal és a Szuperligával kapcsolatban, ami szinte teljesen megegyezik Andrea Agnelli erről hangoztatott szavaival), hiszen a világirodalom legnagyobb regénye sem mentes néhány ilyentől. Mindazonáltal egy sportról, továbbá egy sportolói karrierről szóló írásban nem a világirodalmi rangot kell keresni, hanem elsődlegesen azt, hogy eléri-e célját. Ehhez azonban nem árt tisztában lenni azzal, hogy mi pontosan az adott könyv célkitűzése, ami ebben az esetben nem egészen egyértelmű. Első pillantásra ez többfelé is ágazhat. Prioritás lehet magának a világklasszis védőnek megismerése, egy nagyszerű labdarúgó élményeinek papírra vetése, vagy egy sokat megélt veterán gondolatainak kitárása futballról, bajtársiasságról, életről, szeretetről, családról, élsportról, vagy a társadalmi ügyek iránti kiállásról (szívmelengető a fejezet, melyeket Chiellini az általa támogatott Legyőzhetetlenek csapatáról, vagyis a fogyatékkal élő fiatalokról ír, példaként állítva be őket – e ponton ismét megemlítve a sérüléseivel való folytonos harcát). 

Minden Juventino, olvasó, érdeklődő döntse el magában, hogy melyik nézőpont áll hozzá a legközelebb, mivel igazság szerint mindhárom válaszlehetőség benne rejlik a könyvben, mely pontosan ezáltal válik sokszínűvé és sokféleképpen értelmezhetővé, ahogy az az igazán színvonalas művekhez illik. 

A kötet legfontosabb mondanivalója összefoglalható egy idézettel. A csapatkapitány (ismét sérülése kapcsán) sokat elmélkedik pályafutásának végéről, érezve, hogy már nem lehet végtelenségig a futballpályán. Azonban az alábbi kiemelés, mely a 2012-es bajnoki cím megszerzéséről szól (ez volt az első az eddigi kilenc közül), mindent keretbe rak, ami Chiello karrierje: hűséget, odaadást, szerelmet, harcot. 

"Nem ez volt az első bajnoki címem. Vagy talán mégis. 2006-ban, még nagyon fiatalon már valójában nyertem egyet, 23-szor játszottam is, méghozzá a legfontosabb meccseken, mert Capello azokra mindig betett. De az túlságosan is könnyűnek tűnt számomra, szinte fel sem fogtam. Aztán a másodosztály egy véget nem érő ünneplés volt, 21 éves voltam, jöttek az ajánlatok. De hová is mehettem volna? Hiszen a Juvénál voltam."

A végtelen őszinteséggel és hatalmas szeretettel megírt oldalak, fejezetek egyvalamiről mindenképpen kollektíven tanúskodhatnak: hiába a sokféle karakter, a sokféle csapat, álláspont, vagy gondolat a fociról és annak körülményeiről, amíg olyan emberek játszanak az együttesekben, vágásokkal, orrtörésekkel, húzódásokkal, keresztszalag-szakadásokkal, összeforrt és összedrótozott testrészekkel, ha kell, műanyag arcmaszkban, vagy fejnagyságú kötést viselve, mint Giorgio Chiellini, lesz sport, lesz szív, és lesz lélek.

Belőlük pedig egyre kevesebb van. Becsüljük meg őket, s áldozzunk (sport)emberi nagyságuk előtt. 

Giorgio Chiellini és Maurizio Crosetti: Én, Giorgio Chiellini. Jaffa Kiadó és Kereskedelmi KFT, Budapest, 2020, 232 oldal + 8 oldal színes képmelléklet. Minden jog a Jaffa Kiadót illeti, beleértve az idézeteket és a kiemelt részeket is.