A tegnapelőtti nap a mercato zárásán kívül még egy dolgot hozott az Öreg Hölgy szurkolói számára, mégpedig egy olyan igazolást, ami eléggé megosztja a drukkereket, ugyanis a nagy rivális Fiorentina csapatából került át Torinóba a hajdani Parma-sztár, Enrico Chiesa gyermeke, a 22 éves jobb szélső Federico.

Ennek apropóján összeszedtük a múlt nagy Juventus-Fiorentina átigazolásait, szigorúan csak azokat, akik közvetlenül egyik csapatból a másikba érkeztek. Jelen esetben az egykori Viola-kedvenc Juan Cuadrado nem számít közéjük, hiszen ő egy londoni kitérőt követően lett a Zebrák játékosa.

A két csapat közti rivalizálás kezdete a múlt homályába vész, ami tény, hogy Roberto Baggio klubváltása nem vált előnyére a két egylet viszonyának, tehát finoman fogalmazva a táborok nem esznek egymás tenyeréből. Ennek legdurvább kivetülése az volt, amikor az Arno-partiak a Heysel-tragédiával és Gaetano Scirea halálával viccelődő feliratokkal gyalázták a Juve híveit.

De félre a múlt árnyaival, nézzük inkább, hogy állna fel minden idők legjobb Fiorentusa, avagy kik melyik csapatban érték el legnagyobb sikereiket, kik melyik oldal legendáivá váltak.

Mindkét csapatban megfordult, és Firenzéből igazolt Torinóba a még mindig csak 31 éves Norberto Neto, aki képzeletbeli csapatunk kapuját védi, és jelenleg a Barcelona hálóőre.

2011 januárjában igazolt a Gigliati csapatába, ahol 4 és fél éven keresztül védte együttese kapuját. Arra, hogy ezt nem is akárhogyan tette, a legjobb bizonyíték, hogy a Bianconeri szerezte meg ingyen igazolható játékosként második számú kapusának Gianluigi Buffon mögé. Abban a két esztendőben, amit Torinóban töltött, nem kapott túl sok lehetőséget, de amikor ő állt a gólvonal előtt, akkor egészen jól látta el a feladatát, több bravúrjára emlékezhetünk, mint hibájára. Ő mindenképpen Viola-mezben ért el nagyobb sikereket.

A védelem jobb szélén Moreno Torricelli játszik, aki arról nevezetes, hogy az amatőr osztályból küzdötte fel magát BL-győztessé. Nincs olyan Juventus szurkoló, aki ne szerette volna a csupaszív védőt. 1992-ben lett a csapat játékosa, és hat évnyi szolgálat után váltott alakulatot. Nem kérdés, hogy ő örökre Piemont legendája marad, hiszen  jelentős címeit a Delle Alpiban érte el.

Középen Claudio Gentile, aki 1973-ban a Varese csapata után választotta az olasz rekordbajnokot, és ebben a csapatban lett hatszoros  olasz bajnok, kétszeres kupagyőztes, UEFA-kupa győztes, valamint világbajnok. Firenzei karrierjéről elég annyit megjegyezni, hogy három évet játszott a Stadio Artemio Franchiban is. Említeni sem kell, hogy hol vált legendává.

Giorgio Chiellini, a Capitano, akiről már ez az egy szó is elmondana mindent, de a megalkuvást nem ismerő játéka, a kemény, mégis sportszerű megmozdulásai, és a turbánja az, ami minden Juventino eszébe jut róla, ezen kívül a felsorolhatatlanul sok címe amit a csapatnál töltött 15 éve alatt felhalmozott. Ezekhez képest a Firenzében töltött egy idénye, és az érte kiadott 7,7 millió euró teljes mértékben elhanyagolható. Serie B-győztes, kilencszeres bajnok, négyszeres olasz kupa, és négyszeres olasz szuperkupa győztes, kétszeres BL-ezüstérmes. Már most a klub halhatatlanja.

Bal oldalon Federico Balzaretti. Chiellinivel egyszerre érkezett 2005-ben, de a legendával ellentétben csak két esztendőt töltött a csapat kötelékében, míg 3,8 millió euróért a riválishoz nem szerződött, ahol mindössze fél évig számítottak rá. A torinói születésű játékos sem ebben a két csapatban, sem további karrierjében nem alkotott igazán maradandót, mentségére legyen mondva, sorozatos sérülések hátráltatták.

A három fős középpálya bal oldalán a brazil rosszfiú, Felipe Melo, akinek a sutasága és a sportszerűtlen, durva momentumai ötlenek fel a Juve-szimpatizánsokban, pedig pont a Fiorentinában mutatott játéka volt az, ami rávette Alessio Seccót, hogy fekete-fehér mezbe öltöztesse a brazil középpályást, nem kevesebb, mint 25 millió euróért. Összesen négy évig volt a Juventus alkalmazásában, két évet töltött Torinóban, szintén két esztendőt pedig  a Galatasaray-nál volt kölcsönben.

A középpálya centrumában Cristiano Zanetti, aki olyat mondhat el magáról, amit kevesen, hiszen a gyűlölt Interből érkezett , és a gyűlölt Fiorba távozott, amely klub a nevelőegyüttesének számított. Mivel ingyen jött, és 2 millióért váltott klubot, még hasznot is hajtott. Még az első időszakban nyert egy olasz kupát, és mivel két bajnoki elsőségét Milánóban, és Rómában gyűjtötte be, így elmondhatjuk, hogy Violában sikeresebb volt mint Zebrában.

Jobb középpályás poszton a Lippi-éra labdaszerző élharcosa, Angelo di Livio. A szürke eminenciás, akit csak akkor vettünk észre, ha nem volt a pályán, a kor világsztárjait radírozta le a pályáról meccsről-meccsre. A gárdában töltött hat éve alatt, Bajnokok Ligáját, három bajnoki címet, egy olasz kupát, két olasz szuperkupát, egy  világkupát, és egy UEFA-szuperkupát nyert, ezzel szemben firenzei évei alatt, ami szintén ilyen hosszúra nyúlt, mindössze egy olasz kupa elsőséget tudott begyűjteni.

És most nézzük a  támadó hármas összeállítását, melynek első taga a mindkét szélén bevethető Federico Bernardeschi, aki egyértelműen a csapat sztárjának számított nevelőegyesületében töltött időszaka alatt, és ezért nem kevesebb mint 40 millió eurót áldozott rá Andrea Agnelli. A Pó folyó közelében már messze nem azt a formát mutatja, és sokak megdöbbenését kiváltotta, hogy az idei szezonban még egyszerre futhat ki a pályára druszájával együtt. Hiába a csíkos mezben begyűjtött több cím, ezeket nem érezheti teljes egészében magáénak.

Most következzen az a labdarúgó, akinek mindkét stadionban felállva tapsolnak. Olaszország copfocskája , azaz Roberto Baggio. 1985-ben a Vicenza szerelését cserélte lilára, és abban az öt évben amit az Artemio Franchiban töltött, mindenkit az ujja köré csavart. Egy valami nem adatott meg neki, ami miatt északabbra költözött, nem tudott trófeákat gyűjteni a csapattal. A Lilák zsebébe ekkor 12,9 millió euró vándorolt át legnevezetesebb játékosukért cserébe. Ezután kerülhetett sor 1990-ben a szíveket összetörő átigazolásra, és a gyűlölet tüzének fellobbantására. Egészen 1995 nyaráig boldogította új híveit a játékával, ez idő alatt szinte minden címet bepakolva a klub vitrinjébe. Olasz bajnoki cím, olasz kupa győzelem, UEFA-kupa győzelem, aranylabda, és 1-1 világbajnoki ezüst, és bronzérem. A sors kegyetlen fintora, hogy a BL-győzelem előtt egy évvel távozott a klubtól, megnyitva az utat egy üstökösszerű karrier számára.

Végül, de nem utolsó sorban következzék az a fiatalember, aki miatt ez a cikk létrejött,  Federico Chiesa, aki könnyen a legdrágábban leigazolt játékos lehet ebben a csapatban, ha aktiválódik a kivásárlási záradék. Eddigi pályáját teljes egészében a Viola-család berkeiben töltötte, és szinte a semmiből, fű alatt lett az utolsó percekben a Zebrák labdarúgója. Sokan az egyik legnagyobb olasz tehetségnek tartják, az ellentétes oldal azt mondja róla, hogy csak az édesapja neve miatt irányul rá a figyelem, viszont ez majd idővel elválik. Személy szerint sok sikert, és rengeteg gólt kívánok neki imádott csapatunk mezében.

 Isten hozott a Juventusban, Federico!