Pár nappal a legendás Gianpiero Boniperti halála után, egy újabb idős Juventus legenda hagyott itt minket örökre, a spanyol nemzetiségű Luis Del Sol is végleg leadta a földi szerelést, és a legendák között, az égi pályákon folytatja tovább a futball nevű játékot. Játékot mondok, hiszen abban a korszakban, amikor a nagyszerű középpályás az Öreg Hölgy lovagja  lett, ez a sport még inkább szórakoztatás volt, nem pedig kőkemény üzlet.

Az 1935. április 6-án született fedezet, Arcos de Jalónban látta meg a napvilágot, és a Real Betis utánpótlásában kezdett pallérozódni, majd ugyanitt mutatkozott be a felnőttek között, 1958. október 12-én, egy Real Madrid ellen 3:2-re elveszített bajnoki mérkőzésen, rögtön kezdő játékosként. Érdekes, hogy abban a szezonban mindössze négyszer lépett pályára, de ez a négy találkozó a két Real és a két Barcelona elleni összecsapás volt. Nevelőegyesületének színeiben, 12 meccsen 3 gólig jutott, amikor is a kor nagyágyúja, a spanyol gigász Real Madrid magához csábította, 6 millió peseta ellenében az akkor 24 éves játékost. Nem lehetett oka panaszra, hiszen Puskás, Gento és di Stéfano által fémjelzett csapatba csöppent, és nyert velük azonnal BEK címet, és Interkontinentális Kupát.  Vannak olyan becenevek, amik hűen fejezik ki viselőjük egyes tulajdonságait, még inkább igaz ez akkor, ha egy csapattársuktól származik ez a név. A Real Madridnál a zseniális di Stéfano ragasztotta hősünkre a Postás becenevet, hogy ezzel is definiálja, hogy Del Sol miként viselkedik a pályán, hogy helyzetbe hozza társait. Ő az a védekező középpályás, aki parcellákra osztja a pályát, hogy minél inkább le tudja fedni a levédendő területeket, tette mindezt folyamatosan és fáradhatatlanul. Anno még azt is kivizsgálták, hogy hogyan lehetséges annyit és olyan ütemben futni ahogy ő tette, és úgy, hogy közben soha nem fáradt el. A könnyű és a bonyolult feladatokat egyformán könnyedén hajtotta végre.

A királyi gárdában összesen 74 alkalommal lépett pályára, a fenti címeken kívül két bajnoki címet és egy Spanyol Kupát segített bepakolni a vitrinbe, 26 góllal megterhelve mindeközben az ellenfelek hálóját. A Matador becenéven is ismert játékos ezen címek begyűjtése, és megalkuvást nem ismerő játéka révén hamar a madridi publikum kedvencévé vált, ezért is keltett meglepetést azzal, hogy sikerei csúcsán, az 1962-es chilei világbajnokság után, 27 évesen a Zebrákhoz szerződött, annál is inkább, mert ebben az időszakban nem nagyon volt jellemző Spanyolországból Olaszországba szerződni. Abban az időszakban nagyon magasnak számító 300 ezer lírát fizetett érte a Juve.  Zsenijét bizonyítja, hogy a pálya tengelyében játszva, támadásban és védekezésben is nagyon hasznos tagja tudott lenni a gárdának.

A védekező felfogású olasz bajnokságban már nem tudott ugyanolyan gólerős lenni mint a La Ligában, mert bár itt is eljutott 27 találatig, a fekete-fehérek között már 293 meccsre volt ehhez szüksége. A 16 válogatottsága alatt 3 gólig jutó játékos 1964-ben Európa Bajnokságot nyert a spanyol válogatott tagjaként, de már a Juventus játékosaként. Sajnos a csapatnál töltött 8 esztendeje alatt az olasz gigász éppen szürke esztendeit töltötte, az úgynevezett munkás Juventus korszakot, így csak 1-1 bajnoki és kupa elsőség került a dicsőség listájára, bár ez legkevésbé múlt a kiváló játékoson, hiszen számos alkalommal ő ért el győztes találatot kétséges kimenetelű összecsapásokon. A Juventus spanyol játékosai közül egyedül ő hagyott kitörölhetetlen nyomokat a klub történetében. Omar Sívori távozását követően a 10-es mezt is viselhette, a klub ezzel is kifejezte az általa viseltetett tiszteletét.

Torinóból való távozása után még két éven keresztül erősítette az AS Roma csapatát, 60 alkalommal magára öltve a Farkasok mezét, és további 4 góllal gyarapítva olaszországi találatai számát. Egy ideig még a csapatkapitányi karszalagot is rá bízták. Az itáliai kaland lejártát követően még egy idényt töltött el nevelőegyesülete keretében, és innen vonult vissza 1973-ban. Jóval később 33 mérkőzésen át menedzserként is irányította a Betis csapatát, de jelentős sikereket nem ért el velük. Nagyjából 50%-os teljesítményt, és 1,48 pontos átlagot tett be a közösbe.  A tegnapi napon 86 esztendősen Sevillában érte a halál, és ezzel nem csak Torinóban, hanem Madridban és Sevillában is mély gyászt hagyott a szurkolók szívében.

2014-ben Del Sol a Juventus múzeumba látogatott, abból az alkalomból, hogy az ő csillagát is elhelyezték a Juventus 50 legjobb játékosának csillaga között. Nemhiába számított jelentős transzfernek az ő leigazolása, hiszen azokban az években folyamatosan az Aranylabda szavazások élmezőnyében találkozhattunk a nevével. A játékos aláírásáért rengeteg jelentős csapat versengett, köztük több olasz is, így a Juventus sikere ebben a tekintetben is csodálatosnak mondható, főleg annak tükrében, hogy a legnagyobbnak számító Real Madridtól sikerült elhappolni. Az olasz csapatok érdeklődése a további években sem csökkent iránta, pedig abban a korban az olasz átigazolási szabályok csak limitált számú külföldi játékos Olaszországban való munkavállalását támogatta.  Ahogy a Hurrá Juventus annak idején írta: " A Juventus könnyedén le tudta őt igazolni, mivel a futball világban érvényes útlevelében olyan vízum volt, mely beutazást engedett neki bármely csapathoz: a Real vízuma."

Szintén a Hurrá Juventus hasábjain foglalkoztak a fentebb taglalt örök mozgásának képességével, a Del Sol Bolygó című cikkben: "A marsi ellenállást, a spanyol maratonfutó erőfeszítésével szemben." A Juventus orvosa Mauro Sgarbi és Vittorio Wyss professzor a torinói Sportegészségügyi Központ igazgatójának együttműködésével arra a következtetésre jutottak, hogy "Az eredmény egyszerű és meghökkentő. Del Solban semmi különös nem volt, csupán egy ember, aki mindig új erőket mozgósít meg magában és egészen ájulásközeli-állapotig hajtja magát. A játékos úgy nyilatkozott erről a vizsgálatról, hogy a mérkőzéseken tapasztalható intenzitás egy transzszerű állapothoz vezet, amiben "Egy másik ember vagyok a pályán. Vagyis más gondolataim vannak mint máskor, és ezek olyan gondolatok, amikből később nem emlékszem semmire. Olyan mint egy álom, amit részletesen élünk meg, de reggel nem emlékszünk rá."  Így nyilatkozott saját játékáról: " Olyan játékos voltam aki sosem tulajdonított nagy jelentőséget a gólszerzésnek, sokkal inkább a társaknak adott passzoknak, és sokkal fontosabb volt, hogy ezt a feladatot a csapaton belül lefedjük." Mégis a legjelentősebb meccse, az Inter ellen 1963. december 22-én, a gólok miatt marad emlékezetes, hiszen a regnáló bajnok ellen 2 alkalommal is a kapuba talált a 4:1-re megnyert találkozón. A Real-Barca rivalizálás költözött át Olaszországba, hiszen az Inter játékosa Luis Suarez korábban a gránátvörös-kékek spílere volt, és többször találkozott a pályán a habfehérek középpályásával. Aznapi játéka után a Hurrá az egész címlapját neki szentelte, és mi sem búcsúzhatunk másképp tőle, minthogy: Bajnok, sohasem feledünk. Találd meg az égi csapatban a helyed Il Postino!