Nagyon ritkán adódik meg, hogy a Juventus Magyarországra látogasson, és sajnos épp akkor kerül erre sor, mikor a koronavírus miatt korlátozott a szurkolók száma a stadionokban, vagy egyáltalán nem is lehetnek drukkerek ebben a létesítményekben. Szerencsére a Ferencváros-Juventus találkozóra ellátogathattak nézők, ráadásul nem is annyira kevés, 20 ezer magyar ember láthatta a Cristiano Ronaldóval felálló olasz rekordbajnokot. Ezen szerencsések közé tartozott kis közösségünk tagja, Andras74 Kolléga is, aki most először láthatta élőben a Bianconerit, erről pedig egy élménybeszámolót készített, sőt, egy egész történetet mesél el nekünk, ugyanis nem akármilyen előzménye van ennek a sztorinak.

A Juventus sem mindig nyer - 47 év margójára

 

Gyerekkorom az 1970-es évekre esett. Egy poros, burkolatlan, kis utcában nőttem fel, közvetlenül az Újpest (akkor még Újpesti Dózsa) stadionja mellett.

Akkoriban volt egy – ma már elképzelhetetlen – szokás: a meccsek második félidejére, a kapuk mögötti állóhelyekre ingyen beengedték nézőket.

Nagymamám szinte az összes meccsre kivitt, így sokkal több Dózsa-meccset láttam, mint ahány éves voltam

1973. március 21.-e a szokásos módon kezdődött, aztán korábban sosem látott dolgok történtek. A meccsek napján mindig megtelt az utca szurkolókkal, de ami aznap történt, az más volt. Fekete-fehér ruhába öltözött, számomra érthetetlen nyelven beszélő, énekelő emberekkel lett tele az utca, az egész környék, és lovas rendőrök felügyelték a rendet. Nagyi azt mondta, hogy azért van mindez, mert a Dózsa egy olasz csapattal, a Juventusszal fog játszani délután.

 

Az udvaron mindig hallottuk, mi a meccs állása. Nagy gólöröm hazai, kis gólöröm és sok fütty vendég gólt jelentett. Félidőhöz közeledve 2 hazai és 1 vendég (a szokásosnál azért sokkal hangosabb) vendég gólörömnél tartottunk. Vezetett a Dózsa, irány a szomszédos stadion.

A kapuban ért a hidegzuhany: nem engedtek be minket a második félidőre. Nem azért, mert nem akartak, hanem azért, mert már szabad állóhely sem volt. Akkoriban csak papír alapú jegyet árultak a meccsek előtt, és általában mindenkinek jutott, de aznap nem. Emberek százai rekedtek kint, akiknek szintén nem jutott hely.

 

Nem láttam végül a meccset, ami 2:2-es végeredménnyel zárult, és a Juventus jutott tovább, viszont egyszer sem tudta legyőzni az Újpesti Dózsát a párharcban. Ma már fura, hogy akkoriban a Dózsát megverni nagyon keveseknek sikerült. Zsinórban 7 megnyert bajnoki cím esett arra a korszakra.

 

Életre szóló élménnyé vált az az este. Örökre megmaradt egy kisgyerek fejében, hogy jött egy csapat, a Juventus, aki miatt soha nem látott számú ember érkezett, és sokan csak kint tudtak szurkolni, olaszok is. Mit mondhat erre egy 6 éves gyerek? Ez kell nekem! Ez lesz a csapatom, a Juventus...és az lett.

 

Az élet úgy hozta, hogy a következő 47 évben sem láthattam élőben játszani kedvenc csapatomat. Egészen tegnapig. De tegnap, családi segítséggel megtört a jég! Az örök rivális fogadta a Juventust, Budapesten, és élőben láthattam a meccset. Bőrig ázva, dideregve, de a kabát alatt lila-fehér mezben, alatta Juventus pólóban, rengeteg Fradi-szurkoló között jött el a revans ideje! Kedvenc csapatom állt „bosszút” a másik csapatom múltbeli sérelmeiért! Hiszen a Fradit, a legősibb ellenfelet legyőzni mindig felemelő történet.

 Az „A” szektorba szólt a jegyem, ott álltam sorba, a zuhogó esőben. Körülöttem mindenhol Fradisták voltak. Lelkesen, bizakodva, sálakkal, sapkákkal, Fradi-maszkokkal, ahogy egy milyen meccsen illik.

Meglepő türelemmel, fegyelmezettséggel álltuk ki a sort. Senki sem hőzöngött.

 

Hőmérés, jegy és igazolvány ellenőrzés után az automata beléptetést követően jutottam fel a szektorba, kb. 50 perc alatt. A stadion tényleg nagyon szép, a látvány, az összkép lenyűgöző.

A szabályok szerint csak minden harmadik széket lehetett lenyitni. Végig felügyelték, hogy mindenki a helyén üljön, de igazából még figyelmeztetésre sem került sor. Mindenki viselte a maszkot, már az utcán is.

 

Ami kicsit meglepett, hogy többen is voltak Juventus-sapkában, maszkban, kabátban. Volt, akin mindkét csapat sálja a nyakában lógott. Nem mondom, hogy tömegével, de észre vehető mennyiségben. Én vigyáztam, hogy a Juventus góloknál ne ugorjak fel, ne kiabáljak, mert nem akartam feszültséget kelteni az egyébként teljesen kulturált nézők között. Azt hiszem, ez így volt jó, a többi Juve-szurkoló sem tett másképp.

 

A Fradi góljánál viszont – rajtam kívül – mindenki felugrott, ünnepelt. Kb. úgy, mint ha a győztes gólt lőtték volna, és utána tényleg hatalmas ünneplés közepette ért véget a mérkőzés. Kicsit irigyeltem őket, az önfeledt ünneplésért. Olyan lehetett a tegnapi meccs a Fradistáknak, mint amilyen nekem volt 1990-ben, a Megyeri úton, az Újpesti Dózsa és a Maradonával felálló Napoli meccse. Sajnos, mi egy gólt sem tudtunk rúgni nekik...

 

Azt mindenképpen meg kell említenem, hogy teljesen európai módon zajlott minden. Semmi panasz nem lehet sem a szurkolókra, sem a rendezőkre nézve.

 

21:00 órakor elkezdődött végre a meccs, és lezárult egy korszak. Előjött 47 év emléke, gyerekkor, nagyi, család, Újpest... aztán Morata hamar megadta az alaphangot, pont előttem, tiszta rálátással – nem volt les!!! – kizökkentve ezzel az elmélkedésből, megvilágítva a jelen valóságát, hogy a Juventus vezet a Fradi ellen. Láthattam egy gálát, ahol tökéletes volt a koreográfia, néha egy kis Muppet Show-val fűszerezve.

 

Izgalmak ugyan nem voltak, de ez semmit sem von le az este értékéből: „mert a győzelem nem fontos, hanem az egyetlen dolog, ami számít!”

 

Forza Juve!