A valaha volt egyik legnagyszerűbb középpályás, Andrea Pirlo 2020. szeptember 15-én mutatta Az én futballom (Il mio calcio) című diplomamunkáját Firenzében, mellyel a Juventus augusztus 8-án kinevezett vezetőedzője hivatalosan is szakemberré vált, megszerezve az UEFA Pro licenszét. Az elkövetkezendő napokban e munka legfontosabb részleteit tárjuk olvasóink elé, hogy a Blog közössége is jobban beleláthasson a Maestro taktikai elképzeléseibe.

Az újdonsült Mister írását annak nagy terjedelme miatt négy részben közöljük, hogy emészthető, feldolgozható módon ismerkedhessünk meg gondolataival.

2. A védekezési fázis

2.1 Letámadás

A védekezési fázisban két fő célunk van:

- elkerülni, hogy gólt kapjunk
- visszaszerezni a labdát, amilyen gyorsan és magasan csak lehet.

Ebből a fontos alapvetésből kiindulva úgy szeretném megszervezni a védekezésünket, hogy annak ne csak a kapunk megvédése legyen az egyedüli célja, hanem módot adjon a labda visszaszerzésére is a pálya olyan részein, ahol ez az ellenfelünk számára veszélyes. Az ellenfél térfelén történő labdaszerzés továbbá hatalmas mentális és érzelmi értéket is jelent a küzdelem során: csökkenti az ellenfelünk bátorságát és magabiztosságát, a miénket viszont növeli, és ezáltal közelebb visz minket a játékunk fő céljához, a területek és a mérkőzés technikai és mentális értelemben vett uralásához.

Visszatámadás: a játékhelyzet megfordulásakor a labda visszaszerzésével azonnal a kezdeményezés visszavételére törekszünk, és ennek érdekében megvalósítjuk az adott terület megelőző jellegű fedezését és ellenőrzését, hogy folytathassuk az ellenfél térfelének elfoglalását (vagy visszafelé mozgás esetén a sajátunkét). Előrefutással védjük a csapatot. Labdavesztéskor a játékszerhez legközelebb tartózkodó játékos kezdi meg a letámadást, viszont ennek a játékosnak nem elsődleges célja, hogy meg is szerezze a játékszert (mivel túl nagy az esély rá, hogy újra elveszik tőle), hanem hogy fedezze a labdát, és félrevezesse az ellenfél kapusát.

A stábommal végzett elemzéseink azt mutatják, hogy a legjobb csapatok meccsenként kb. 30-35-ször támadnak vissza labdavesztés után, és 70%-ban járnak sikerrel ebben (a labda azonnali visszaszerzésében). Ezek a sikeres visszatámadási kísérletek átlagban kb. 5 másodpercig tartanak, és átlagosan 2,5 játékos közreműködését igénylik.

Ezek a játékosok a középpályások elsősorban. Nyilvánvalóan ők azok, akik a legtöbbször ilyen szituációba kerülnek, és akik ebben a játékelemben az élen járnak, azok mérkőzésenként akár 12-nél több ilyen visszatámadási kísérletet is végrehajtanak.

A legtöbb labda-visszaszerzésre irányuló próbálkozás a széleken és a közép-szélső sávokban („félterekben”) történik. Nehezebb sikeres visszatámadási akciót végrehajtani a pálya középső részein (mivel az ellenfélnek több lehetősége van ez elől kitérni) és az ellenfél tizenhatosán belül (ahol – ha sikerül is megszerezni a labdát – általában rögtön elrúgják az ellenfél védői).

A csapat két különböző védekezési stratégiát fog megvalósítani a játékszituáció és a helyzet sajátosságainak függvényében. Amikor a labda az ellenfél térfelének közepén jár, erős letámadást fogunk alkalmazni, amikor pedig a saját térfelünkön van, akkor inkább várakozó álláspontot fogunk felvenni.

Az ellenfél hátulról történő építkezését magas letámadással próbáljuk megzavarni: figyeljük a helyzetet, készülünk rá, hogy akcióba lendüljünk, előre nyomuljunk és elszigeteljük az ellenfél egy vagy két játékosát a gyengébbik oldalukon. A védelmi vonalunk magasan és agresszívan védekezik, a kapus pedig fontos feladatot lát el mögöttük: ellenőrzi a pálya belső részét és fedezi a mélységi területeket. A háromszögű alakzatban végrehajtott akciókkal labdát szerzünk, majd az ellenfél kapuja ellen gyors támadást vezetünk (5-10 másodperc, amennyiben pedig ez nem kivitelezhető, akkor megtartjuk a labdát és rendezzük a sorainkat). Az ellenfél játékosait az oldalvonal felé szorítva próbáljuk elszigetelni. A letámadás megkezdéséhez a támadó adja meg a jelet, azzal hogy elkezdi fogni az emberét. Azonban a támadó kiválhat a letámadó alakzatból úgy, hogy egy mögüle érkező veszi át a helyét, annak a helyét pedig további fellépő játékosok.

Az alapvonal felől visszafelé mozgó játékosok segítségével úgy próbálunk nyomást kifejteni, hogy az ellenfél játékát egy olyan területre vagy játékoshoz irányítsuk, amit/akit hatékonyan tudunk támadni.

Erre az esetre is készítettünk elemzéseket: Európa topcsapatai átlagosan kb. 45 letámadási akciót hajtanak végre meccsenként, ami a játékidő 12-14 percét is kiteszi. Ezen akciók kb. 60%-a éri el a célját, a labda visszaszerzését, és csak az esetek 10-15%-ban sikerül az ellenfélnek építkezéssel megverni a letámadó csapatot. Azonban, amikor a magas letámadást sikerül kijátszaniuk, akkor jelentősen megnő az esélye, hogy veszélyes támadást tudnak vezetni.

2.2 Védekezési elvek

Amikor a labda a térfelünkön jár, visszarendeződünk a kiindulási pozíciónkba, és áttérünk a csupán emberfogásra épülő letámadásról az emberfogás és területvédekezés kombinációjára. Arra törekszünk, hogy (feltolt védekezés segítségével és a középpályások bevonásával) a lehető legjobban megakadályozzuk a kulcspasszokat és lezárjuk a passzfolyósokat az ellenfél befejezési zónájában.

A labda zónájában nagy mértékben tolódunk. Ha a védekező harmadunkban az ellenfél szélsője a pálya belseje felé húzódva üres társat találna az adott védő és a szélső középpályás társ között, akkor befelé, illetve a labda zónájának irányába kell mozdulnia.

A csapatnak tömören, szűk sávban kell védekeznie, ami különösen vonatkozik a csatárokra, akiknek csatlakozniuk kell a védelemhez, és készen kell állniuk, hogy lecsapjanak a mögöttük zajló küzdelemből előkerülő labdákra. De ennek a saját térfelünkön húzott, labdára váró vonalnak gyakran be is kell kapcsolódnia a védőmunkába a passzív védekezési fázisokban.

A modern futballban ugyanakkor egyre többször láthatjuk, hogy amikor mélyen védekeznek, még akkor is olyan magatartást és mentalitást mutatnak, ami az ellenfél térfelőn történő letámadáskor jellemző.

Az intenzitás kapcsán majdnem mindig a kiváló fizikális teljesítmény jut eszünkbe – ami természetesen nem lebecsülendő tényező –, de a topcsapatok esetén az igazán jelentős különbség a mentális intenzitásból fakad: a labda visszaszerzésének engesztelhetetlen vágyából, ami független attól, hogy éppen letámadást hajtanak végre, vagy várakozó állásponton vannak.

2.3 A védővonal

Négyes védősort alkalmazunk, aminek elosztása az ellenfélhez igazodik, és magasan és aggresszívan lép fél, különös tekintettel a kapus pozíciójára. Ahogy a támadási fázisban, úgy a védekezési szakaszban is teljesen átalakult a kapus szerepe az utóbbi húsz évben.

Azelőtt ez a poszt szinte kizárólag csak a gól elhárításának készségéről szólt. A modern futballban azonban a kapusok és az edzőik számára is kulcsfontosságúvá vált, hogy képesek legyenek „a lábbal való játékra” (ahogy azt már a támadási fázisról szóló részben is említettük) és „a területek ellenőrzésére”.

A védelmi vonal feljebb húzódását a kapus is követi, egészen a büntetőterület végéig vagy akár azon túl is, hogy ezzel támogatást nyújtson a letámadásunkhoz, azaz fedezze a védőket a mögöttük hagyott területek ellenőrzésével.

További fontos elképzelések a védelmi vonalunkat illetően:

Megelőző emberfogás alkalmazása, illetve kettő az egy elleni szituációk kialakítása egy elülső és egy őt fedező védő segítségével. Amikor a labda a védekező harmadunkban van, érdekes megoldás lehet egy belső középpályás belépése a védősorba, mivel ez az ötödik ember megerősítheti azt szélességében, és agresszívabbá teheti annak belső részét.

De ennek a lehetőségnek az alkalmazását is a középpályásaink jellemzőitől és a játékhelyzettől tesszük függővé. El kell ugyanis kerülnünk a játékosaink egymást zavaró összetorlódását – különösen az ellenfél közelében. Egy az egy elleni szituációkban célszerű lehet második védővonalat húzni (öt méteres távolságban) az ellenfelek egyes játékosaival szemben.

A szélen vezetett akciót egy emberrel követjük le. A labda zónájában lévő védő nem szorosan, hanem valamivel távolabbról kíséri az ellenfelet (mivel el akarja kerülni, hogy az ellenfél megverje és mögé kerüljön).

A büntetőterületet ilyenkor hat zónára osztjuk. Egy jobb oldalon vezetett támadás esetén az egyik középső védő a rövid kapufa közelében helyezkedik (az attól való távolság változhat) és az 1-es számú zónát ellenőrzi. Ennek a védőnek nem szabad a kapufa vonalánál közelebb helyezkednie a labdához, hogy hatékony szűrőként működhessen beadás vagy belőtt labdák esetén. A másik középső védő a 2-es számú zónát foglalja el. A hosszú oldali szélső védő a kicsit átlósan elhelyezkedő 3-as és/vagy 6-os zónát felügyeli. Minden védő a hozzárendelt területen lévő ellenféllel foglalkozik. Viszont amikor számbeli hátrányban vagyunk, a hosszú oldali védőnek a középponti 2-es és 5-ös zónára is ügyelnie kell.

A középső középpályásnak a büntetőpont felé mozogva az 5-ös és 4-es zónában lévő játékosokra kell figyelnie. A hosszú oldalon tartózkodó mezzalának törekednie kell rá, hogy visszaérjen segíteni az 5-ös és 6-ot zónában. Ha a mezzala oldalról érkezik, akkor a 4-5-6-os zónában lévő védők és ellenfelektől függően kell helyezkednie.

Cikkünk forrásául a Juve Canal oldalán megjelent angol fordítás szolgált.