Az Öreg Hölgy utóbbi időben remek teljesítményt nyújtó középhátvédje, Federico Gatti tegnap hosszabb interjút adott a La Stampa felkérésére, leszögezve, hogy minden nap azért dolgozik, hogy a Juventusnál maradhasson, emellett pedig természetesen kitért csapattársaira, a pontlevonásra, a megszerezhető trófeákra, illetve a szezon egyes jellemzőire is. 

"Az élet egy hullámvasút. Azoknak a kluboknak a döntései, akik korábban visszautasítottak engem, elvezettek a Juventushoz. Nekem ezt az utat kellett bejárnom, s most nem is lehetnék ennél boldogabb. Ez az út persze nagyon hosszú volt, és még mindig tart. Az, hogy a Freiburg és az Inter ellen jól teljesítettem, semmit sem jelent, ahogy két rosszabb produkció sem bizonyítaná azt, hogy rossz védő vagyok. A két mérkőzéssel járó lehetőség jó pillanatban jött el számomra, mivel felerősítette pozitív tulajdonságaimat: a kissé csintalan védekezési stílust, és azt a vágyat, melynek alapján a legjobbat akarom kihozni önmagamból. A csapat sokat segített nekem, az átalunk elért eredmények pedig hozzájárultak ahhoz, hogy most pozitívabb kép éljen rólam az emberekben" – fogalmazott bevezetőként. 

"Nem lenne értelme titkolni, hogy voltak nehéz pillanataim a szezon során, s abban is biztos vagyok, hogy ezután is lesznek. A kudarcok viszont ösztönzőleg hatottak rám, s még keményebben dolgoztam, hogy kényen álljak a következő lehetőségre. Annak idején senki sem gondolta volna, hogy egyszer a Juve futballistája leszek, most viszont itt vagyok, és életem formájában játszom. Családom Torinóból származik, én pedig hazaköltöztem, a piemonti tájak rikító zöldje és nyugalma pedig jó hatással van rám. 

Azt, hogy annak idején nem kellettem a Torinónak, nagy kudarcként éltem meg, viszont ez gerjesztette bennem azt a tüzet, ami az akadályok legyőzésére való vágyamat szülte. Mikor a Bianconeri leigazolt, megfogadtam, hogy mindig 100%-ot akarok majd nyújtani a klub szereléséért, s mindent meg akarok nyerni a csapattal, amit minél tovább akarok szolgálni. A torinói derbi persze még a kispadról is élvezetes volt számomra, azonban legközelebb én is szeretnék a pályán lenni, ugyanis ez az este mindig kivételes, s az egész várost megmozgatja. 

A szüleim nagyon szurkolnak nekem, ahogy nemrég elhunyt nagypapám, a vérbeli Toro-drukker Domenico is szorított értem. Sosem akarom elfelejteni a nagyapámat, mivel az ő támogatása és buzdítása jelentett nekem a legtöbbet fejlődésem során. A tizenöt pontos büntetéssel értelemszerűen nehezen birkózunk meg, azonban az ítélet összehozta ezt a csapatot. Továbbra is meccsről meccsre haladunk előre, és egyre többet adunk annak érdekében, hogy elérjük a céljainkat, miközben a klub mindent megtesz azért, hogy visszaszerezze azt, amit elvettek tőlünk. 

Mikor annak idején a Verbania kötelékében futballoztam, három társammal éltem egy házban, s mivel nem volt Sky Sportunk, a RAI [az olasz közszolgálati adó – a szerk.] közvetítésén keresztül néztük a Serie C kései mérkőzéseit. Mivel ez már a profi szint volt, mindig azt mondogattam magamnak, hogy egy napon nekem is itt kell majd játszanom. Állandóan kitűztem magam elé kisebb-nagyobb célokat, ám hiába értem el időről-időre ezeket, sosem voltam igazán elégedett, így pedig nem is tudtam őszintén örülni annak, mikor végre feljutottam a harmadosztályba. 

Az én történetem eléggé egyedi. Az, hogy jó játékos vagy, önmagában nem elég, mivel kell, hogy legyen valami plusz benned a többiekhez képest, nem is beszélve a szerencséről. Nekem az volt a szerencsém, hogy jó idővben voltam jó helyen, s hogy a sors olyan emberekkel hozott össze, akik hittek bennem. Mindenképpen nagy köszönettel tartozom a Verbania, valamint a Pro Patria menedzserének, akiknek köszönhetően feljuthattam a Serie D-be, majd a Serie C-be, s akik annak ellenére is önbizalmat adtak nekem, hogy a Covid alatt hónapokig nem edzhettem, és csak futótréningeket végezhettem. A Frosinone kötelékében aztán találkoztam Guido Angelozzival, majd Fabio Grossóval, ami alapvetően befolyásolta a továbbiakat. 

Egy fiatal játékosnak elsősorban egyensúlyra és türelemre van szüksége, mestereik pedig nem kérhetik őket számon egy-két rossz meccs után, ahogy nem is magasztalhatják fel őket néhány jobb produkciót követően. Az önbizalomérzet elengedhetetlen a fejlődéshez, a pozitív és a negatív kritikákkal viszont óvatosan kell bánni. Jellememből adódóan alapvetően egy magányos típus vagyok, csapattársaimra viszont testvérként tekintek, akikért akár meghalni is kész lennék. A pályán kívül elsősorban azokkal szeretek lenni, akik mindig is mellettem voltak: a párommal, Gretával, a családommal, valamint a gyermekkori barátaimmal. A magánéletemben és a szabadidőmben sem szabad szem elől tévesztenem, hogy minden tettemmel a Juventust képviselem, attól függetlenül, hogy éppen mit csinálok. 

Soha nem fogok nemet mondani egy szurkolónak, akik egy szelfit, vagy egy autogramot kér tőlem. Ez mindig jó érzéssel tölt el, részben amiatt, hogy boldoggá teszek másokat, részben pedig azért, mert örülök annak, hogy valaki példaképként tekint rám. Az, hogy a Juventus mezében debütálhattam a Serie A-ban, egy valóra vált álom volt számomra, s bárki bármit mond, ennél nagyobb dolgot egyetlen olasz gyermek sem tudna elképzelni. Védőként elsősorban az apró részletek elsajátítására törekszem, mivel a titok minden esetben ebben rejlik. Igyekszem tanulni csapattársaimtól, s nem csak a középhátvédektől, hanem az olyan nagyságoktól is, mint Ángel Di María, aki egy teljesen más szintet képvisel legtöbbünkhöz képest. 

Fiatalabb koromban elsősorban Adel Taarabt volt az idolom, aki egyszerre zseniális és féktelen a pályán, mellette pedig Radja Nainggolant is kedveltem a hatalmas szíve miatt. Rajtuk kívül mindig is csodáltam az olyan trükkös és karakteres játékosokat, mint például Gennaro Gattuso, hiszen ők szükség esetén egy-egy durva szabálytalanságtól, vagy jó értelemben vett agresszív megmozdulástól sem riadtak vissza. Én magam teljesen véletlenül lettem védő, mivel az utánpótlásban még szélsőként játszottam, egyszer pedig nyolc gólt is lőttem egy szezonban. Februárban aztán a csapat nagy része valamiért felhagyott a futballal, edzőm pedig a három fős védelem közepére helyezett engem, hogy így próbálja meg pótolni a kiesőket. A Verbania mezében aztán már eredetileg is itt léptem pályára, a fordulópont tehát voltaképpen ez volt. 

A legnagyobb célom az, hogy mindent megtegyek a Juve mezéért, s hogy az összes lehetséges serleget begyűjtsem a klubbal karrierem során. Lehet, hogy ez közhelyesnek hangzik, de valóban így gondolom. Nagyon boldog vagyok Torinóban, mivel itt minden egyes edzés egy vizsgával ér fel, és sosem érezheted azt, hogy jó teljesítményt nyújtasz, vagy hogy eleget adsz a pályán. Mindig képes lehetsz a fejlődésre, a téged körülvevő személyek pedig állandóan emlékeztetnek erre. A kezdőbe kerülésért természetesen óriási verseny zajlik, azonban kizárólag így tudunk fejlődni" – összegzett Gatti.