Buffon: "Sarri és a Juve házassága működhetett volna"

gigi_parma.jpgA Juventus élő legendája, Gianluigi Buffon a minap terjedelmes interjút adott a Christian Vieri által működtetett, s az egyebek mellett Antonio Cassano állandó vendégszereplésével készülő Bobo TV-nek, melyben számos múltbéli anekdotán túl szót ejtett közelgő visszavonulásáról, egykori mestereiről, az olasz másodosztályban való szereplésről és a 2006-os Aranylabdáról való lemaradásról, valamint arról is, hogy miként látja az Öreg Hölgy idényét a 15 pontos büntetés és Max Allegri tevékenységének tükrében. 

"Annak idején a Juventusnál megpróbáltuk leigazolni Antonio Cassanót, akit jól ismerek és nagyon szeretek, minden hibája és korlátja ellenére. Hatalmas, ragyogó tehetség volt, aki megérdemelte volna, hogy egy ilyen klubban játsszon, ez pedig véleményem szerint jót is tett volna neki, mivel Torinóban többet fejlődhetett volna, s nagyobb karriert futhatott volna be. Mivel Antonio nagyra tartotta a klub egyes játékosait, itt képes lett volna moderálni magát. Rólam, vagy Giorgio Chielliniről például mindig nagy megbecsüléssel beszélt. Megvoltak benne a szükséges képességek ahhoz, hogy igazán sokra vigye, ám a legtöbb hozzá hasonló fiatal egy idő után rájön, hogy ha jól teljesít, akkor bölcsebb a földön maradnia, s befognia a száját, míg ő nem volt képes erre" – fogalmazott a jelenleg a Parma kötelékében szereplő kapus. 

"Mostanra félretettem az olyan célokat, mint a soron következő világbajnokságon való szereplés. Az élet mindig küld bizonyos jeleket az embernek, ezeket pedig fel kell ismernünk, még ha fáj is elfogadnunk az igazságtartalmukat. A pályán elért eredményeim és az általam tanúsított szellemiség miatt persze nagyon szép lett volna, ha ott vagyok egy hatodik vb-n is, hiszen ez egyedülálló eredménynek számítana, viszont az olasz válogatott vezetői még annak ellenére sem számolnak velem, hogy a csapat két tornáról is lemaradt egymás után. 

Jelenleg persze már nem is szeretnék visszatérni az Azzurrihoz, mivel ezzel csak meggátolnám a fiatalok fejlődését, a jövőt pedig csak rájuk lehet és kell alapozni. Most már csak azzal akarok foglalkozni, amivel jelenleg is, s boldogságban kívánok élni az engem körülvevő emberekkel. Sok mindent szeretek a futballban, edzőként viszont nem tudnám elképzelni magam, hiszen egyáltalán nem ez a típus vagyok. Egy vezetőségi szerepkörben, például technikai igazgatóként ugyanakkor szívesen munkálkodnék, hasonló poszton, mint amit most Paolo Maldini tölt be az AC Milannál, méghozzá igen eredményesen. 

Még mindig képes vagyok 15-20 meccset játszani egy szezonban, ráadásul a megszokott színvonalon. Ebből a szempontból nincsenek bennem kétségek, mivel tudom, hogy mit bírok fizikailag és mentálisan. Jelenleg meccsről-meccsre élek, ugyanis ha a folyton azon gondolkodnék, hogy vajon hány találkozón léphetek még pályára, szerintem húsz napig sem bírnám aktív labdarúgóként. A mindennapi célok motiválnak, mostanra pedig rá kellett jönnöm, hogy minden történetnek van egy kezdete és egy vége, amit nekem is el kell fogadnom. Még mindig megvan bennem a motiváció, mindazonáltal jelenleg az az elképzelésem, hogy legkésőbb a következő évad után végleg szögre akasztom a kesztyűt. Ha a szezon végén egy olyan projektet raknak elém, ami kiváltja belőlem a lelkesedést, folytatni fogom, máskülönben azonban már idén visszavonulok. Őszintén szólva nagyon nagy versenyszellem és ego van bennem ahhoz, hogy megelégedjek a cserekapus szerepével. Sosem voltam, s most sem vagyok elégedett a saját teljesítményemmel, így tehát mind a mai napig keményen edzek, hogy fejlődjek, vagy elérjek egy olyan szintet, ami kielégít engem. 

Régebben megőrültem a figyelemért, s mindig a középpontban akartam lenni, ám volt egy nagy vágyam, mégpedig az, hogy személyiségem miatt váljak különlegessé, amit csak és kizárólag kemény munkával érhettem el. Mikor meghallottam az első, velem kapcsolatos kritikákat, rádöbbentem, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, ezután pedig mindig őszintén és ösztönösen viselkedtem, még akkor is, ha ez sem váltotta ki mindenki tetszését. Sosem gondoltam magamra a világ legjobbjaként. Az évek során minden téren megismertem a futball világát. Számos erős kapussal kellett szembenéznem, akik közül sokakat még nagyszerűségük ellenére sem tartottak annyira kiemelkedőnek, mint engem, holott megérdemelték volna. Čech például a történelem egyik legjobb hálóőre volt, ha pedig én például Zambiában születtem volna, bizonyára nekem sem juthatott volna annyi figyelem, mint olasz labdarúgóként. 

Annak idején csupán egy őrült vállalta volna be a másodosztályt a Juventusszal, engem viszont már ekkor is annak tartottak, ami miatt önazonos volt, hogy a klubnál maradtam. A döntéseimet sosem a győzni akarás motiválta, most pedig elégedetten tekinthetek vissza pályafutásomra. Bár 2006-ban csalódott voltam amiatt, hogy nem nyerhettem meg az Aranylabdát, utólag rájöttem, hogy Fabio Cannavaro érdemelte meg legjobban, hogy a kezébe vehesse a trófeát. Az általam beállított rekordok csak annak köszönhetőek, hogy egy olyan klubnál játszhattam, mint a Bianconeri, olyan vezetőségi tagokkal és csapattársakkal, akik mellett nyugodtan dolgozhattam és szerepelhettem karrierem során. Nélkülük sosem jutottam volna ilyen magasságokba, ezért pedig életem végéig hálás leszek nekik. 

Az, hogy egy évig Párizsban játszhattam, életem egyik legszebb élménye volt, viszont hagyott némi keserűséget bennem, hiszen távozásommal nagyjából tíz millió euróról mondtam le. A PSG fejesei azt akarták, hogy adjam át az első számú kapus szerepkörét Alphonse Aréolának, amit nem tudtam volna elfogadni. Ilyesmire csak a Juventusnál voltam hajlandó, hiszen ez az otthonom, azonban még visszatérésem után is nehéz volt megbirkóznom azzal a tudattal, hogy másodhegedűs lettem. Gyermekeim sokszor kérdezik tőlem, hogy miért hagytuk el ilyen hamar Párizst, s valóban, ott én is sokkal szabadabb embernek éreztem magam: állandóan múzeumokba és éttermekbe jártam, illetve megtanultam franciául. Azt a szintet, amit a PSG-nél képviseltem, soha többé nem tudtam újra elérni, s nem is játszhatok többé olyan erős csapatban, mint amilyen az a gárda volt. 

A franciákból leginkább a Juve szellemisége és győztes mentalitása hiányzott ahhoz, hogy igazi bajnokok legyenek, s hogy csúcsra érjenek a BL-ben. Egy rendkívül erős keret tagja voltam, a Manchester United elleni hibáim pedig életem legrosszabb momentumai közé tartoznak. Ennek ellenére nagyon sokat tanultam a PSG-nél, hiszen többek között végre megértettem, hogy miért tartják Marco Verrattit a világ egyik legjobb középpályásának. Korábban nem igazán értettem, hogy mi olyan különleges benne. Thomas Tuchelről csak annyit tudnék mondani, hogy életem során kevés edzővel találkoztam, aki annyira intelligens lett volna, mint ő. Teljes mértékben együtt él a csapattal, és szerves részét képezi az öltözőnek. 

A Juventusnál bizonyos tekintetben egy szent, vagy egy legenda státuszába léptem az ott töltött évek során, holott 2001-ben még egyáltalán nem volt biztos, hogy a Zebráknál folytatom, mivel a Roma és a Barcelona is érdeklődött irántam, én pedig egészen addig a katalánokhoz akartam csatlakozni, amíg apám és ügynököm nem győzött meg arról, hogy inkább a torinóiakat válasszam. A Bianconerinél egy teljesen másik világba csöppentem a Parma elszigetelt mikrokozmoszához képest, az első öt-hat hónapban pedig nagyon szenvedtem attól a professzionális hozzáállástól, amit a Juve tanúsított, lévén, hogy alapvetően egy laza és szabad szellemű ember vagyok. Később persze megszoktam ezt a mentalitást, most pedig már úgy vélem, hogy nagy szerencsém volt, hogy az Öreg Hölgyhöz kerültem, mivel itt egy olyan gondolkodásmóddal és profizmussal ruháztak fel, ami korábban nem volt meg bennem. 

A csapat jelenleg számos nehézséggel küzd, azonban a srácok úgy reagálnak erre, ahogy az a Juventus esetében illik. A játékosoknak számos okuk lenne arra, hogy széthúzzanak, s hogy bomlasszák az egyébként is törékeny egységet, ők azonban ehelyett szinte azonnal összezártak, s azóta is kitartanak egymás mellett, attól függetlenül, hogy éppen miként játszanak. Megértem, hogy a srácok bizonytalannak érzik magukat a folyamatban lévő nyomozati ügyek miatt, s hogy úgy gondolják, hogy a média rájuk telepszik, mivel ha a helyükben lennék, bizonyára én is igazságtalannak gondolnám a pontlevonást, ahogy 2006-ban is ekként vélekedtem a kizárásról. A futballisták tudják, hogy milyen eredményeket értek el a pályán, ezért pedig minden eszközzel harcolnak az igazukért, ahogy természetesen a klub új vezetősége is. 

Max Allegri a közhiedelemmel ellentétben nem egy olyan edző, aki a tankönyvi canetacciót várja el a játékosoktól, hanem egy olyan szakember, aki nagy értelmezési szabadságot ad labdarúgóinak. Ha egy olyan futballista kerül a kezei alá, mint Sami Khedira, vagy Andrea Pirlo, megengedi nekik, hogy éljenek a bennük lakozó kreativitással, viszont elvárja tőlük, hogy tartsák magukat az adott taktikai rendhez, s szükség esetén feltétel nélkül kövessék az utasításait. Mivel Max tudja, hogy az adott játékosok mire képesek, bátran hagyatkozik rájuk, s azt várja, hogy képességeik által megoldják az egyes szituációkat. Egy olyan kiválóságnak, mint Neymar, például remekül feküdne ez a megközelítésmód. A Juventusra mindig is jellemző volt, hogy megszenved a kisebb, keményebben védekező csapatok ellen, sőt az is, hogy az ilyen gárdák ellen megelégszik egy góllal, s beáll a saját kapuja elé, az igazán nagy rangadókon azonban valahogy mindig meggyőző futballt mutattunk be, ahogy az az Inter ellen is megfigyelhető volt legutóbb. 

A meccs után elolvastam Allegri szavait, aki egyike azon kevés szakvezetőknek, akiket valóban nagyon kedvelek, mivel azok közé tartozik, aki egy-egy hibát követően soha nem zúzza össze a tökeidet, s soha nem keres kifogásokat, miközben másoknak mindig ez a legelső dolguk egy sajtótájékoztatón. Ez a hozzáállás egészségesebbé teszi a környezetet. Pontosan tudom, hogy mi nem működött Maurizio Sarri és a Juve kapcsolatában, és ezt meg is mondtam a vezetőségnek az adott időpontban. Sajnos előfordul, hogy meg kell védened a véleményedet és az érveidet, amivel akaratlanul is ellenségeket szerzel magadnak. Sarri a szezon végén azonnal elhagyta a Bianconerit, annak ellenére, hogy megnyertük a Scudettót, azonban személyes szinten a mai napig tartom vele a kapcsolatot. Szép emlékeim vannak róla, mivel nagyon megszerettem őt, s éppen ezért próbáltam segíteni neki a klubnál. Annak ellenére, hogy közös utunk végül nem lett egy sikertörténet, ha minden félben meglett volna a kellő akarat, ez a házasság igenis működhetett volna. 

Hatalmas öröm volt Neymarral játszani, mivel ő egy valódi látványosság. Azon játékosok közé tartozik, akiket csak nézel, miközben a pályán vannak, s aztán felteszed magadnak a kérdést: »Mégis mi a faszt láttam?« Egy ilyen labdarúgó technikai kvalitásai valóban sokként érnek téged, mivel akár egyetlen mozdulatával is képes módosítani egy teljes mérkőzésen. Úgy lát a pályán, ahogy arra normális emberek képtelenek lennének, stílusa alapján pedig valósággal táncot jár a labdával. A brazil tényleg egyedülálló. A hat legerősebb olasz játékos technikai szempontból véleményem szerint Pirlo, Totti, Del Piero, Baggio, Cassano, illetve Di Natale voltak. Még mindig emlékszem Di Natale egy góljára, amit egy Catania-Udinese meccsen lőtt, ám olyan volt, mintha Messit vagy Ronaldót láttam volna betalálni. Olaszországban viszont nem igazán tudják felmérni az egyes játékosok értékét, amire akkor jöttem rá, mikor egyszer megjelentem a válogatott edzőtáborában, a szurkolók pedig Thiago Motta behívása ellen tüntettek. Akkor arra gondoltam, hogy ezek az emberek kurvára nem értenek a futballhoz, mivel Motta a területek lefedésének szempontjából a legerősebb labdarúgó volt, akivel valaha találkoztam. Jelenléte hihetetlen fajsúllyal bírt a pályán" – összegzett Buffon.