Mint ahogy az tegnap éjjel hivatalossá vált, a Juventus szinte teljes vezetősége benyújtotta lemondását a klub igazgatótanácsa előtt, melyet követően a Bianconeri eddigi elnöke, Andrea Agnelli hosszabb e-mailt küldött a Bianconeri kötelékében dolgozó alkalmazottakhoz címezve, kijelentve, hogy távozására az egység elvesztése miatt volt szükség, ugyanakkor hitet tett elvei és elképzelései mellett. 

"A Juventusért játszani, s a Juventusért dolgozni egyetlen cél érdekében történhet: a győzelemért. 

Azok, akiknek megadatott az a kiváltság, hogy a Bianconeri szerelését viseljék, pontosan tudják ezt. Akik képesek egy csapatban dolgozni, tudják, hogy a kemény munka fontosabb, mint a tehetség, mivel utóbbi elvész, ha az a személy, aki birtokolja, nem dolgozik elég keményen. A Juventus a világ egyik legnagyobb klubja, emiatt pedig akik itt dolgoznak, vagy futballoznak, azok tisztában vannak vele, hogy eredményeinket a teljes csapat által kifejtett erőfeszítéseknek köszönhetjük. 

Történelmi hagyományaink, s DNS-ünk alapján hozzászoktunk a győzelmekhez. 2010 óta rendkívüli eredményeket elérve tisztelegtünk múltunk és nagyjaink előtt: új stadiont építettünk, 9 Scudettót nyertünk zsinórban, első olasz együttesként műsorokat forgattak rólunk a Netflixre és az Amazon Prime-ra, megalapítottuk a J|Medical orvosi cntrumot, valamint 5 női bajnoki címet szereztünk. Ezen felül még számos nagy dolgot vittünk véghez, kezdve a Volkswagennel kötött, kevesek által ismert megállapodásunkkal, vagy kitérve a berlini és a cardiffi, nagy bánatunkra vesztes Bajnokok Ligája-döntőkre, esetleg megemlítve az Adidasszal tető alá hozott szerződésünket, a Next Gen által elhódított Coppa Italia Serie C-t, a J|Museumot, vagy azt, hogy mi vagyunk az első olasz klub, mely képviselőket delegálhatott az UEFA Végrehajtó Bizottságába. A sort hosszasan lehetne folytatni. 

Órák, napok, éjszakák, hónapok, s szép lassan teljes szezonok teltek el azzal a céllal, hogy (követve az előttünk álló pozitív példákat) állandóan fejlődjünk és javuljunk. Mindannyiunknak ismerősek lehetnek a pályára lépés előtti pillanatok: mikor kilépünk az öltözőből, jobbra fordulunk, megteszünk nagyjából húsz lépcsőfokot felfelé, elhaladunk egy rács mellett, majd felmegyünk újabb tíz lépcsőfokon, s végül megérkezünk a játékoskijáró bejáratához. Ebben a pillanatban azt érezzük, hogy a teljes csapat egységben van, s mindenki mögöttünk, vagy éppen mellettünk áll, ami miatt még a lehetetlennek tűnő dolgok is megvalósíthatóvá válnak. Bernabéu, Old Trafford, Allianz Arena, Signal Iduna Park, San Siro, Georgios Karaiskakis, Celtic Park, Camp Nou: bárhová is mentünk, mikor egységben voltunk, senkitől nem volt félnivalónk. 

Mikor ez az egység elveszik, akkor lehetőségek egész tárháza nyílik meg az ellenfelek előtt, akik megkapják az esélyt arra, hogy sebeket okozzanak neked, ezek pedig végzetesek lehetnek. Ebben a pillanatban már csak saját elméd élességére hagyatkozhatsz annak érdekében, hogy megfékezd a károkat: klubként most egy ilyen kényes pillanat előtt állunk, miközben eddigi egységünk elveszett. Jelen helyzetünkben jobb, ha mindannyian együtt távozunk, lehetőséget adva egy új csapatnak arra, hogy legyőzze ezeket a nehézségeket. 

A mi tudatosságunk egyúttal az ő kihívásuk is lesz: nem kisebb feladattal kell majd megküzdeniük, mint hogy méltóak legyenek a Juventus történelméhez. 

A magam részéről továbbra is egy jobb futballért fogok tevékenykedni, s ugyanilyen keményen dolgozom továbbra is. Bár szomorú vagyok, Friedrich Nietzsche szavai vigaszt jelentenek számomra: »És azok, akik nem hallották a zenét, őrültnek nézték azokat, akiket táncolni láttak.«

Ne feledjétek: van, ami nem változik, s mi ezentúl is fel fogjuk ismerni egymást, akár egyetlen pillantásból is, hiszen Mi vagyunk a Juventus! 

Fino alla Fine..."