Olaszország híres a szépségéről, a gasztronómiájáról, a történelmi nevezetességeiről, a legendás városairól, a futballjáról, és természetesen a labdarúgócsapatok kultikus stadionjairól. Magyarországon is számtalan Juventus-szurkoló él, akik valamilyen okból nem tehetik meg, hogy elutazzanak akár városnézésre, akár focimeccsre Itáliába, de mégis szeretnének többet tudni arról, hogy szeretett csapatuk milyen arénákban lép pályára, és ezek milyen múlttal rendelkeznek. Ha valaki meg már járt valamelyik városban, illetve stadionban, annak is talán szép emlékeket ébreszthet az ezeket bemutató sorozatunk.

Sorozatunk ezen részében elérkeztünk ahhoz a városhoz, ami elhelyezkedése okán Torino legnagyobb észak-olasz ellenlábasa, és melynek két csapata, a Milan és az Inter a legnagyobb riválisai a Bianconerinek csaknem egy évszázada, a hazai porondot figyelembe véve. Olaszország második legnagyobb városáról beszélünk, Lombardia régió székhelyéről, melynek lakossága 1,3 millió fő körül van. A nagyvárosi agglomerációban közel 3,1 millióan laknak, ennek legalább a 14,3%-a bevándorló. A legtöbben a Fülöp-szigetekről, Egyiptomból, Peruból, Kolumbiából, Kínából, Ecuadorból, Srí Lankáról és Romániából származnak. Az ország gazdasági fellegvára és ipari központja. A város a régió nyugati részében található a Pó-síkságon. Az Olona, a Lambro és a Seveso folyók folynak át rajta, a síkságnak nevet adó Pó 35, a Comói-tó 50 km-re van tőle. Az Alpokból és az Appeninekből származó hordalékok által feltöltött területen fekszik.

Történelme az ókorig nyúlik vissza, a kelták alapították Mediolanum néven, és az írásos emlékei közül az i.e. 222 az egyik legkorábbi ami jelentős eseményhez kötődik, hiszen ekkor foglalták el a rómaiak. I.sz. 286-ban Diocletianus császár Rómából egy időre ide helyezte át a Nyugatrómai Birodalom fővárosát, majd ennek bukása után a Lombard Királyság része lett. Középkori történetének meghatározó alakjai a Visconti és a Sforza családok, befolyásuk alatt az egyik legjelentősebb reneszánsz központtá vált. Az egyesült Olasz Királyságba való beolvadása előtt Habsburg fennhatóság alatt állt. Többször is jelentős pusztítást kellett átvészelnie, feldúlták többek között a germánok, a hunok és a burgundok is. Csak a történelmével több cikknyi terjedelemben lehetne foglalkozni, itt legyen elég annyi, hogy változatos és szerteágazó volt minden történelmi kort figyelembe véve. Legújabb kori történetében két érdekes dátumra bukkanhatunk, 1993. július 27-én a maffia robbantott a városban, 5 halálos áldozatot követelve, míg 2001. október 8-án a Linate repülőtéren két repülőgép ütközött össze, itt az áldozatok száma 118 volt. 

Éghajlatát tekintve nedves szubtrópusi, egész évben jellemzően csapadékos, a tél hideg, a nyár viszont meleg, az átlaghőmérséklet -4 és +28 Celsius fok között alakul.  Kikötője, a La Darsena, 1603-ban épült ki a Sant’Eustorgio-bazilika melletti tó helyén, amelybe a Naviglio Grande, a város legjelentősebb csatornája torkollott. Fénykorát a 19. században élte. A második világháború után veszítette el kereskedelmi szerepét, amikor a szállítás nagy része áthelyeződött a vasútra és a közútra. Oktatása jelentős, Milánó számos felsőoktatási intézménynek ad otthont, összesen 22 egyetem vagy egyéb felsőoktatási intézménynek található itt. Nyilvánvaló, hogy múzeumjainak és templomainak száma felsorolhatatlan, a legjelentősebbekről természetesen szót ejtünk. Európa egyik kulturális fővárosa, színházak és hangversenytermek tucatjai találhatóak meg a területén, emellett a divatot tekintve is vezető szerepet tölt be a kontinensen. Milánóban székel a négy legjelentősebb olasz könnyűzenei kiadóvállalat: Eclectic Circus, BMG Ricordi, Vox Pop, valamint a Mescal. A számos könnyűzenei koncert és esemény mellett a város hírnevét öregbíti a Milano Jazzin’Festival, ami nemcsak Olaszországban, hanem az egész világban nagy ismertségnek örvend a jazz előadók körében.

Természetesen az olasz gasztronómiában is megkerülhetetlen szerepet tölt be, és nem csak a milánói makaróni révén. Az olasz konyha ismert fogásai mellett Milánó és vidékének vendéglőiben számos jellegzetes helyi specialitás rendelhető. Ezek közül megemlítendő a hüvelyesekkel együtt főzött és növényekkel fűszerezett busecca nevű pacalleves és a zuppa pavese nevű zöldségleves tojással, pirított fehér kenyérrel és sajttal, amely tulajdonképpen a minestrone észak-olasz változata. A spagetti alla Milanese (spagetti milánói módra) a világ étlapjairól is ismert. Kedvelt étel még a risotto alla Milanese (rizottó milánói módra), amelybe húsdarabkákat, esetleg májat és gombát is belefőznek. Jellegzetes aranyló színüket az ízesítésükre használt sáfránytól nyerik. A cotoletta alla Milanese (milánói szelet) a bécsi szelet  olasz párja. Igen népszerű étel a bollito di manzo (főtt ökörhús), valamint a stufato di manzo (párolt ökörszelet), amely némileg a tokányhoz hasonlít.  Híres milánói specialitás a tacchino ripiene nevű töltött pulyka. A polla alla diavolo (Ördög módra elkészített csirke) nevét onnan kapta, hogy erősen fűszeres és igen pikáns ízű.

Lombardiai különlegesség az ossobuco (borjúcomb velővel, pikáns ízű szószban), a rost in negaa nevű borjúszelet borszószban, a suffato főtt marhahús babbal, paradicsomszósszal, valamint a risotto alla certosina (kolostorrizottó) rizses rákétel is. Olaszország többi részétől eltérően, ahol szinte mindent olajjal főznek, Lombardiában igen elterjedt az al burro (vajjal való) főzés. A főételek elkészítéséhez gyakran különféle sajtokat használnak. A sajt utóételként is csaknem annyira elterjedt és kedvelt, mint Franciaországban. Igen népszerűek a piemonti és a lombardiai sajtok, például a bel paese (a Milánó és Brescia közötti Melzóban készítik) és a gorgonzola nevű érett sajt, amely a Milánó környéki Gorgonzolában készül, továbbá a grana, amit megreszelnek, és főleg ételízesítésre használnak, mint a parmezánt. Édességként egy milánói asztalról sem hiányzik a panettone nevű, jellegzetes formájú édes kalács, amelyet mazsolával és kandírozott déligyümölccsel ízesítenek.

A klasszikus európai focin kívül elterjedt a településen néhány más kontinensről eredeztethető sportág, mint a kosárlabda, a jégkorong, az amerikai foci, rögbi, baseball, vízilabda és a kézilabda, ezekben a sportágakban a város képviselteti magát. 

Noha Milánó járul hozzá a legnagyobb mértékben az olasz gazdasághoz, az elmúlt években a város gazdasági életét stagnálás, valamint az egyes gazdasági szektorok átalakulása jellemezte. Milánó gazdasága gyors ütemben és töretlenül fejlődött a második világháború után, köszönhetően stratégiai helyzetének, valamint a környéken talált földgáztelepeknek. A kétezres években gazdasága szemmel láthatóan zsugorodni kezdett. Kereskedelmi partnerei között megtalálhatóak Európa, Ázsia, Észak-Afrika és az arab világ vezető országai és nemzetközösségei. A munkanélküliség az országos átlagra vetítve alacsonyabb, az átlagkereset magasabb, mint a régió más városaiban. Az európai pénzpiacon fontos szerepet töltenek be a milánói bankok. Az úgynevezett lombard hitel (kézizáloghitel) elsőként Milánóban honosodott meg.

Nem véletlenül nevezik a divat fővárosának, ezen belül a divat fő utcája a Via Montenapoleonén található. Rengeteg divatmárka székhelye, a legismertebbek ezek közül az Armani, a Dolce&Gabbana, a Prada, a Geox és a Versace. Ezen kívül olyan világmárkák nevei köthetőek a városhoz mint az Alfa Romeo, az UniCredit bank, a Pirelli és a Mediaset. Ennek folyományaként a várost 75 kilométer hosszú körgyűrű öleli át, legnagyobb repülőtere a Malpensa, és ezen kívül a vasúti forgalma is jelentős, vasútállomásai közül a városközpontban lévő Stazione di Milani Centrale talán a legismertebb, innen lehet vonattal például Torinóba is eljutni. Egész biztos, hogy sokan csodálkoznak azon, hogy egy pályaudvar hogyan lehet érdekes hely a városban, de A Milano Centrale egy olyan hely, ahol feltűnő a hely monumentalitása és érdekes építészeti megoldásai. Durva adat, hogy ez Európa egyik legfontosabb pályaudvara, ahol naponta 330.000 utas fordul meg. Ha Bergamo repteréről vagy a Milano Malpensa reptérről érkezel, a busz ennek a pályaudvarnak az oldalában fog letenni, ahonnan legkönnyebben metróval tudsz tovább jutni.  Ezen felül az ott élők és a turisták életét 3 metró és 8 elővárosi vasútvonal, 21 villamos és 50 buszjárat könnyíti meg. 170 kilométernyi villamos hálózata a világon a legnagyobb. 

A hírességek névsora akik a városban éltek vagy haltak is gyakorlatilag végtelen hosszúságú, de a legjelentősebbeket azért érdemes számba venni:

• Hippói Szent Ágoston, püspök, filozófus
• Franco Baresi, Paolo Maldini, Valentino Mazzola, Giuseppe Meazza, Gianni Rivera, labdarúgók
• Silvio Berlusconi, üzletember, politikus, Olaszország volt miniszterelnöke, a Milan korábbi tulajdonosa
• Maria Callas, operaénekes
• Fabio Capello, Arrigo Sacchi, Giovanni Trapattoni, labdarúgó-edzők
• Caravaggio, festőművész
• Enrico Caruso, operaénekes
• Adriano Celentano, táncdalénekes
• Leonardo da Vinci, festő és szobrászművész
• Massimo Moratti, olajmágnás, az Inter volt elnöke
• Benito Mussolini, volt miniszterelnök
• Francesco Petrarca, költő
• Stendhal, író
• Giuseppe Verdi, zeneszerző
•  Alessandro Volta, fizikus.

Rajtuk kívül még császárok és pápák egész sorát adta a város, sportklubjaiban pedig megszámlálhatatlan világsztár töltötte karrierje egy részét.

Látnivalói is széles skálán mozognak, de a legismertebb mindenféleképpen a dóm, azaz a Duomo di Milano, és az előtte elterülő dóm tér. A világ egyik legnagyobb temploma, és ezen kívül egy gótikus remekmű is. Helyén egészen az V. századig szintén egy templom állt, de mivel egy tűzvész elpusztította, így a városvezetés elhatározta, hogy egy gigantikus templomot épít itt fel. Az építésére többek között Bonaparte Napóleon és Leonardo da Vinci is hatással voltak. Hossza 158 méter, és 4000 fő befogadására képes. A tér a város középpontja, és a legfontosabb utak innen indulnak ki. Építése 1386-ban kezdődött, és az ötlete annyira feltüzelte a város lakóit és tehetősebb embereit, hogy azok komoly pénzekkel támogatták az építést.

Így vált lehetővé, hogy létrehozzák a Fabbrica del Duomo-t (Dóm gyár) ami akkoriban 300 embert foglalkoztatott. A munkálatokat Simone del Orsenigo vezette, aki egy lombardiai születésű XIV. századi építész volt. Az építéséhez szükséges márványt több régi templom lebontásából és egy viszonylag közeli bányából szerezték. 1402-re már félkész állapotban volt, de a következő 80 évben pénzhiány és az ötletek hiánya miatt az építkezés szünetelt, mígnem Sforza meghívására Leonardo da Vinci is javaslatokat tett a  dóm további építésének folytatására. Sajnálatos módon javaslatait nem fogadták el, viszont néhány rajza megmaradt. 

Kupoláját 1500 és 1510 között építették, majd mivel a következő több száz évben sem készült el a kegyhely teljesen, így Napóleon kapva kapott az alkalmon, és szerette volna, ha koronázásnak napjára, vagyis 1805. május 26-ra elkészül a csodás épület. Ehhez jókora összeget ajánlott fel, ami végül sosem érkezett meg, de arra jó volt a szándéka, hogy felgyorsult az építkezés. A szemfülesebbek a templomot díszítő rengeteg szobor között felfedezhetnek egy Napóleont ábrázolót is. Az elkészült templom öt hajós, bent 40 oszlop áll benne,  központi hajójának magassága 45 méter. Az építkezés befejezése 1890-re tehető.

A Galleria Vittorio Emanuele II egy kereszt alaprajzú passzázs Milánóban. Összeköti a város főterét, a Piazza del Duomót a Piazza della Scalával. Milánó szalonjának is nevezik elegáns üzleteinek  köszönhetően. A hosszabbik ága 195m, a rövidebbik 105m. A központi, nyolcszögletű kupola magassága 50m. 1865-1877 között épült Giuseppe Mengoni tervei szerint reneszánsz stílusban. Mengoni 1867-ben a passzázs építésekor vesztette életét, lezuhant az állványzatról.  Az épületet végül két nappal később, 1867. szeptember 15-én II. Vittorio Emanuele olasz király avatta fel. A londoni Burlington Arcade mintájára épült meg, azonban méreteit tekintve messzemenően nagyobb. Ez volt az első passzázs, melynek teteje acélszerkezet által tartott üvegből készült. A fedett átjárós üzletházhoz közvetlenül csatlakozik Milánó leghíresebb luxusszállodája, a Town House Galleria.

Castello Sforzasco, azaz a Sforza vár. Ezt a látványosságot mindenképp fogod látni ha Milánóban sétálsz. Építése a Viscontiak idejében 1368 és 96 között zajlott. A Castello Sforzesco város felé néző homlokzatát uraló torony a Torre Umberto Primo, de Torre del Orologiónak avagy óratoronynak is nevezik vagy építője után Torre Filaretének. Olyan fontos ez az épület Milánó életében, hogy a helyi történelem minden fontosabb személye kötődik hozzá valahogy, sokáig a milánói hercegek rezidenciája volt,  ráadásul rengeteg titkot rejt a mai napig is. 2013-ban például Leonardo da Vinci hat rajzát találták itt meg több réteg gipsz alatt, egy évvel előtte pedig Caravaggio alkotásokat fedeztek fel. Ma a Sforza-várban több múzeum is működik. Ez a nagy, 180 méteres oldalú négyszög alakú vár a XV. században kezdett épülni, de az azt követő évszázadokban mindig hozzátettek valamit. Volt királyi palota, védvár, és kaszárnya is, egészen az 1893-as helyreállításáig. Ma mögötte egy gyönyörű park, a Parco Sempione található.

A világ egyik leghíresebb operaháza a Teatro alla Scala is a városban található, 1778. augusztus 3-án nyitotta meg kapuit, építését Mária Terézia rendelte el. Színpadja 24 méter hosszú, becsült befogadóképessége 3500 fő. Mélysége 22, magassága 20 méter. Minden világhírű olasz és európai zeneszerző operái felcsendültek már e falak között, vezető karmestereinek és igazgatóinak száma is közelíti a 30-at. 31 ősbemutatóval és számtalan évadindító darabbal rendelkezik. Maga az épület elég jellegtelen kívülről, olyannyira, hogy simán el is sétálunk mellette, ahogyan ez a cikk írójával is szó szerint megtörtént. A budapesti operaház csodálóinak ilyen téren a milánói látogatásuk alkalmával bizony csalódniuk kell.

Hogy a kultúra és a kuriózum se maradjon ki Milánó látnivalói közül, a Santa Maria delle Grazie templomot is meg kell említenünk, ugyanis itt található Leonardo da Vinci egyik leghíresebb alkotása, Az utolsó vacsora. A Piazza Santa Maria delle Grazie-n található templom 1980 óta a világörökség része. A nyeregtetős templom homlokzata lombard-gótikus stílusú, márvány kapuja viszont reneszánsz alkotás. A három félköríves apszis és a kereszthajó hatalmas, sokszögű négyzetes kupolájával, amely könnyed, körbefutó törpegalériára támaszkodik, Bramante munkája. A fehér márvány és a vörös terrakotta díszítés együttes alkalmazása és kontrasztja Bramantéra jellemző. A külső fal hét falpillérének megfelelően mindkét oldalhajóban hét-hét kápolna van.  A látogatást jól kell időzítenünk, mert naponta csak néhány órán keresztül engednek be turistákat.

Az utolsó vacsora talán Leonardo legismertebb alkotása, a 9 x 4,5 m-es freskó azt a drámai jelenetet örökíti meg, amikor Jézus a 12 apostolnak kijelenti, hogy egyikük el fogja árulni őt. Ludovico Sforza (il Moro) herceg kérte fel 1495-ben da Vincit a híres evangéliumi jelenet megörökítésére. A kép 1497-re el is készült, de alig 20 évvel utána már kétségessé vált, hogy képes lesz-e ellenállni az időnek. Leonardo eltért ugyanis a freskófestészet addig ismert technikájától: erős temperát használt, amelyet csirizzel és gipsszel preparált falrétegre vitt fel. Nem tudni biztosan, hogy az eljárás helytelensége vagy egyszerűen a fal nyirkossága miatt, a XVI. században a nagy mű állapota egyre romlott és a század végére már menthetetlennek ítélték.

A falba egy ajtót is vágtak, melynek a festmény egy része áldozatul esett. Két évszázadon át nem túl sokat tettek megmentésére. Ezek után Beilotti, majd Mazza Barezzi restaurálta, de közbelépésük alighanem többet ártott a képnek, mint használt. 1908-ban Cavenaghi és 1924-ben Silvestri újabb kísérletet tett megmentésére, s nekik végre sikerült a színek reprodukálásával egyidejűleg elszigetelniük a képet a nyirkos faltól. 1943-ban a refektórium az angolszász bombázás következtében beomlott, de Leonardo alkotása sértetlen maradt és a terem újjáépítésekor, 1947-ben, Mauro Pellicoli újabb erőfeszítéseket tett a festmény megmentésére. Fáradozását 1952-re siker koronázta, a helytelen restaurálási kísérletek nyomait eltüntette, s helyreállította a nagyjában eredeti freskót. Érdekes felfedezés is tulajdonítható neki: a legfelső réteg alatt ráakadt Leonardo saját kézjegyére.

A Giuseppe Meazza Stadion vagy San Siro, olasz hivatalos nevén: Stadio Giuseppe Meazza egy monumentális létesítmény Milánóban. Ez az otthona Olaszország három legsikeresebb klubja közül kettőnek, az AC Milannak és az FC Inter Milannak, mi több, a világ leghíresebb stadionjai közé tartozik. Olaszországban a férőhelyek számát tekintve a legnagyobb stadion, melyet Giuseppe Meazza olasz labdarúgóról neveztek el. A San Siro, ez az 1926-ban elkészült stadion egy ajándék volt az AC Milan számára az akkori elnök, Piero Pirelli részéről. Előtte egy Lombardia úti pályán rendezték meg a csapat találkozóit. Az építési munkálatokat 1925. augusztus 1-jén kezdték meg és köszönhetően 120 dolgos munkásnak, az új stadion megépítése mindössze 13 és fél hónapot vett igénybe. Az építés költsége körülbelül 5 milliót tett ki, természetesen lírában, mely mai számokkal kb. 3,5 milliárdot jelentene. A tervek két mérnök munkáját dicsérik: Ulisse Stacchini és Alberto Cugini.

Az “első” San Siro még egy tipikus angol rendszerű futball-létesítmény volt, az oldalakon négy lelátóval, melyek összesen körülbelül 35 ezer ember befogadására voltak alkalmasak. A felavató barátságos mérkőzést, ki más ellen, mint az Interrel szemben játszotta a csapat 1926. szeptember 19-én, a végeredmény 6-3 lett a kék-feketék javára. A történelmi első gólt Giuseppe “Pin” Santagostino (Milan) szerezte. Ezt követően az első tétmeccsre sem kellett sokat várni. A bajnokságban október 6.-án rendezték meg a Milan-Sampierdarenese (1-2) mérkőzést, míg az olasz válogatott 1927. február 20.-án 2-2-es döntetlen ért el itt a csehszlovák nemzeti tizenegy ellen. 1945-ig (egyes források szerint ’47-ig) kizárólag az AC Milannak adott otthont a létesítmény, az Inter ezen időszakban a Sempione Parkban, az Arena Civica-ban játszotta hazai találkozóit.

1934-ben Olaszország adott otthont a világbajnokságnak, így természetesen a San Siróban is rendeztek válogatott mérkőzéseket, köztük az egyik elődöntőt is, ahol a Squadra Azzurra 1-0-ra felülmúlta Ausztriát, majd később megnyerte a VB-t is, sajnos éppen a magyar válogatott kárára. A torna ideje alatt összesen három mérkőzést rendeztek itt.

A szentély az idők folyamán, míg elérte mai impozáns alakját, számos felújításon ment keresztül. 1935-ben a város tulajdonába került a stadion (napjainkban is a városi önkormányzat a tulajdonos, a két csapat bérleti díjat fizet), és döntés született a bővítésről. A futball ez idő tájt egyre inkább tömegjelenséggé vált mind a világon, mind Olaszországban. Az emberek tízezrével tódultak a stadionokba, és a San Sirónak alkalmazkodnia kellett ehhez. A bővítés terveit egy építész, Rocca és egy mérnök, Calzolari dolgozták ki. A lelátókat átalakították, hogy teljesen körülöleljék a játékteret. 1939-re befejeződtek a munkálatok. Az “új stadion” felavatása 1939. május 13-ára esett, az olasz és az angol válogatott csapott össze (2-2) közel 60000 néző előtt, mely meccs önmagában több mint egymillió líra bevételt hozott.

1954-ben újabb átépítések történtek, így ennek következtében 1955-re 85000 főre bővült a stadion kapacitása. Korábbi tervek alapján az építkezések majdani 150 ezres kapacitást vetítettek előre, de még 1952-ben Milánó önkormányzata úgy döntött, hogy biztonsági okokból 100.000 embernél többet nem engedhetnek be a lelátókra. Az évek múltával a stadion tovább modernizálódott. 1957-ben kiépítették a világítási rendszert esti mérkőzésekhez (először Olaszországban), 1967-ben pedig az első elektronikus eredményjelzőt is felszerelték. 1979-ben korszerűsítették a világítást, és a népszerű második gyűrűt is rekonstruálták.

Egy sajnálatos esemény miatt új nevet kapott a létesítmény, 1980. március 3-án, hiszen  a felejthetetlen Inter (és a Milanban is megfordult) bajnok Giuseppe Meazza tiszteletére, aki az azt megelőző évben hunyt el. A Milan szurkolók azonban napjainkban is szívesebben hívják San Sirónak a stadiont. 1986-ban a székek színesek lettek: a középső tribün piros, az átellenes oldal narancs, zöld az északi kanyar, és kék a milanista ultrák alatti rész.

1990-ben Olaszország ismét világbajnokságot rendezhetett, a városi tanács úgy döntött, hogy az idő rövidsége és a költségek miatt a San Sirót renoválják egy esetleges új létesítmény felhúzása helyett. Ekkor alakult ki a stadion mai arca. Megépítették a harmadik gyűrűt, emiatt veszi az épületet körül az a 11 jellegzetesen barázdált vasbeton oszlop, melyek közül négy rácsos tetőszerkezetet is tartja. Az oszlopok azonban nem csak a stabilitást biztosítják, hanem feljáróként is funkcionálnak a lelátókra, valamint lifteket és egyéb létesítményeket tartalmaznak. Ezen a világbajnokságon a nyitómeccsen Argentína-Kamerun 0:1 lett, a maradék öt találkozón végig az NSZK lépett itt pályára.

Szupersztárok egész sora adott itt koncertet, a teljesség igénye nélkül Bob Marley, Bob Dylan, Carlos Santana, David Bowie, Duran Duran, Genesis, Michael Jackson, Eros Ramazotti, a The Rolling Stones, a Red Hot Chilli Peppers, a U2, Robbie Williams, Céline Dion és a One Direction.

Ahhoz pedig hogy a maximális kényelmet biztosítsanak a nézőknek, mindenhova számozott polikarbonát székeket telepítettek, és szektorokra bontották az arénát. De nem csak a lelátók újultak meg ekkor, ismét új világítás került be, valamint a pályafűtés is kiépítésre került. Az átalakítás végeztével a San Siro 85700 ülőhellyel rendelkezett. 1990. június 8-án a világbajnokság nyitómérkőzését Argentína és Kamerun között már ebben a modern létesítményben tartották. Azóta is ebben a látja vendégül szurkolók ezreit a két milánói csapat.

(Ez a rész az AC Milan Budapest oldal adatainak felhasználásával jött létre.)

A pálya jelenlegi méretei 105x68 méter, hibrid fűvel van borítva, és fűthető a gyep. 304 szektorra van osztva, és 75923 látogatót tud fogadni. Címe Via Piccolomini 5. A pályához legközelebb eső metró állomáson, az egyik felén Milan, a másik felén Inter legendák portréit csodálhatjuk. A székház piros-fekete felében kereken 50 trófeát őriznek, ebből 4 BEK, 3 BL és 18 bajnoki elsőség, ugyanez a kék-fekete oldalon 41 elsőség, 2 BEK, 1 BL és 19 bajnoki cím.

Az Ördögök és a Zebrák eddig 106 esetben találkoztak a milánóiak pályaválasztása mellett, és nagyon minimális csupán a hazaiak előnye, hiszen 41 döntetlen mellett 34 hazai és 31 vendég siker áll a statisztikákban. Az első találka 1921-ben volt és a Bianconeri 3:1-es sikerét hozta. Aztán az első il Diavolo siker szintén 3:1 lett, 1928-ban. Hét gólt kétszer hozott ez a párosítás, mindkétszer az Öreg Hölgy rúgta a többet, hiszen 1936-ban 4:3-ra, aztán 1997-ben 6:1 lett a végeredmény. A legnagyobb arányú Rossoneri-győzelem egy 5:0 volt 1947-ből. A legtermékenyebb gólszerző Gianni Rivera a maga 7 találatával. A legutóbbi látogatása alkalmával a Juve tavaly januárban 3:1-es győzelmet ünnepelhetett.

A Sky Sport Italia szerint mindkét csapat 4-2-3-1-es felállásban fog kifutni a gyepre. Információik szerint a Bianconeri kapitánya, Giorgio Chiellini a mérkőzés kezdetétől fog szerepelni, párja de Ligt lesz a védelem tengelyében. Kelleni is fog a Capitano rutinja és harcossága, hiszen a Rossoneri színeiben pályán lesz Zlatan Ibrahimović is. Pioli vélhetően a következő csapattal fog kiállni: Maignan; Calabria, Kalulu, Romagnoli, Theo Hernández; Tonali, Krunić; Messias, Brahim Díaz, Leão; Ibrahimović.

Juventus oldalon sérülések tekintetében Federico Chiesa (elülső keresztszalag-szakadás) és Leonardo Bonucci (izomprobléma) hagyja ki az összecsapást, míg Aaron Ramsey kereten kívül került, vélhetően várható átigazolása miatt. Stefano Pioli öt játékost lesz kénytelen hiányolni: Simon Kjær (keresztszalag-szakadás), Pietro Pellegrini (hajlítóizom-szakadás), Fikayo Tomori (porcsérülés), sérülés következtében maradnak távol, Franck Kessié és Fodé Ballo-Touré pedig pedig hazájukat képviselik az afrikai nemzetek kupáján.

A Marco Di Bello által vezényelt rangadó 20:45-kor kezdődik, felvezetőműsorral egybekötve 20:30-tól tekinthető meg a SPORT 2-n.