A Juventus és az olasz válogatott védője, Leonardo Bonucci a minap rendkívül hosszú és tartalmas nyilatkozatot adot az angol sportsajtó egyik legnagyobb presztízzsel bíró lapjának, a The Athleticnek, melynek keretein belül számos témáról szót ejtve kifejtette álláspontját az Azzurri Európa-bajnoki győzelmével, Giorgio Chiellinivel, Cristiano Ronaldóval, valamint a Bianconeri mentalitásáról is. Az interjút a hatalmas terjedelemre való tekintettel két részben tesszük közzé, melyek közül a második szakaszt 12:30-tól fogva olvashatjátok oldalunk felületén. 

"Az Európa-bajnokság megnyerésére örök időkig karrierem egyik legfényesebb pillatanaként, s bizonyos tekintetben csúcspontjaként fogok emlékezni. Tisztán élnek bennem a meccs napjának képei, egészen attól a momentumtól fogva, hogy csapatbuszunk befutott a Wembley-be, ekképp pedig azt is tudom, hogy a találkozó fontosságának ellenére nem éreztünk különösebb feszültséget, mivel higgadtan, profi hozzáállást tanúsítva, zenehallgatás mellett utaztunk a járműben. 

Abban a pillanatban, mikor megérkeztünk a létesítménybe, szinte azonnal ránk zúdult az angol drukkerek gyűlöletáradata, hiszen sokan sértegettek bennünket, vagy gúnyolódtak rajtunk, ám minket nem hatottak meg különösebben ezen gesztusok, mivel nyugodtak maradtunk, s eltökéltük, hogy ma este megmutatjuk a minket lenéző tömegeknek, hogy mennyit is érünk valójában. A kezdő sípszót megelőzően többek mellett én magam is beszédet intéztem társaimhoz, melynek keretein belül kifejtettem, hogy az, hogy ma itt lehetünk, egyedül csapatszellemünknek és áldozatvállalásunknak köszönhető, emiatt pedig nem szabad nyomást éreznünk, hiszen félelmeink megmutatása helyett most bizonyítanunk kell a külvilág számára. 

Úgy vélem, hogy az angol válogatott vállaira sokkal nagyobb teher nehezedett, nekünk pedig ebből kifolyólag szinte csak arra kellett összpontosítanunk, hogy élvezzük a meccset, mivel ennek meglétekor képesek lehetünk olyan eredményt elérni, mint addigi utunk során. Csapatunk az ellenfél vezető gólját követően is kitartott eredeti elképzelései mellett, anélkül, hogy hagytuk volna, hogy az állás befolyásoljon minket, a szünetben pedig mindannyian tudtuk, hogy előbb-utóbb képesek leszünk csapást bevinni az angoloknak, s kiegyenlíteni az eredményt. 

Amikor bevettem az ellenfél kapuját, egy pillanat erejéig elhittük, hogy akár még a rendes játékidő, vagy a hosszabbítás folyamán is képesek lehetünk lezárni a találkozót, s hogy nem kell a büntetőpárbajra bíznunk a trófea sorsát, ennek megtételére pedig meg is voltak a lehetőségeink. Az angolok arcán ekkor már nem a nagyképűséget, sokkal inkább a tiszta, hideg félelmet láttam kiütközni, mivel pontosan tudták, hogy képesek lehetünk még egy gólt szerezni ellenük. Bár ez végül nem következett be, a tizenegyeseknél a mi idegeink bírták jobban a megpróbáltatásokat, melynek eredményeképp végül megnyertük a kontinensviadalt. 

Kijelentetem, hogy a Spanyolország elleni összecsapásig nem törődtünk azzal, hogy az angol drukkerek egyre hangosabban ordították fülünkbe az "It's coming home!" jelmondatot, azonban a döntőbe való bejutásunkat követően haragunk szintje megemelkedett, s eltökéltük, hogy megmutatjuk ellenfelünknek, hogy még egyáltalán nem nyerték meg a serleget, ezen érzés pedig csak erősödött bennünk, mikor szembesültünk Declan Rice nyilatkozatával, aki azt mondta, hogy a hazai pálya előnye tízszer nagyobb motivációt ad nekik annál a szintnél, mellyel mi rendelkezünk. 

A fiatalok igen gyakran elkövetik azt a hibát, hogy nagyzoló nyilatkozatokat tesznek, valamint túlzottan magas lóról beszélnek, holott egy labdarúgónak sosem szabad arról értekeznie, hogy miben több, vagy jobb másoknál. Egy futballistának az a feladata, hogy mindig alázattal, higgadtan, valamint megfelelő szóhasználattal értékelje pályatársait, illetve saját helyzetét, mi pedig pontosan így tettünk utunk során, hiszen emlékeim szerint egyetlen alkalommal sem beszéltünk arról, hogy már csak egy lépésre vagyunk a serleg magasba emelésétől. Sosem bíztuk el magunkat, s alapvetően mindig szerényen, tisztelettel nyilatkoztunk, ez pedig véleményem szerint alapvető különbséget jelentett a döntő két alakulata között.

Az olasz válogatott egy nagyszerű csapat, mely fantasztikus szakembert és stábot tudhat magáénak, s kijelentetem, hogy életem egyik legszebb pillanata volt, mikor azt az örömöt, melyet az Eb megnyerése miatt éreztünk, megoszthattuk Olaszországgal, kivéltképp annak fényében, hogy mindezt Anglia nemzeti stadionjában tehettük. 

Mindig is lenyűgözött az a tisztaság, mellyel társam, Giorgio Chiellini futballozik, s az a mosoly, ami még a legnehezebb pillanatokban is megmutatkozik a Juve kapitányának arcán. Chiellót leszámítva mindössze egyetlen futballistát ismertem, aki így állt hozzá a dolgokhoz, ő pedig minden idők egyik legnagyobb géniusza, Ronaldinho volt, nem pedig egy kőkemény középhátvéd. Giorgio helyesen mérte fel, hogy a kontinensviadal ideje alatt meglehetősen nagy nyugalom mentén kell játszanunk, e jellemvonásunkat pedig át kell adnunk a fiatalok számára is, hiszen ez egy jó pillanatot jelent az Azzurrinak a végső győzelem kieszközölésére, s talán az utolsó esélyt jelenti számunkra egy ilyen jellegű trófea megnyeréséhez. 

Az olasz fiatalok közül sokan már most is rendkívül fontos labdarúgóknak számítanak, azonban véleményem alapján néhány ponton túlságosan kevés tapasztalattal rendelkeznek, éppen ezért legfőbb feladatunkat az jelentette, hogy egyengessük utukat a torna során, éppen ezért pedig igyekeztünk lazán kezelni az alapvető dolgokat, valamint összekovácsolni az együttest a buszon megejtett közös zenehallgatásokkal és csapatépítő éneklésekkel. A legnagyobb jelentőséggel bíró percekben a karizmatikus vezéregyéniségek, mint Salvatore Sirigu, Giorgio, vagy én, természetesen elővettük komolyabb arcunkat is, s elmagyaráztuk, hogy a szórakozás ideje lejárt, innentől fogva pedig egyedül az előttünk álló feladatra koncentrálhatunk. Közöltük velük, hogy míg a játékvezető nem fújja le a találkozót, maximumot kell nyújtanunk, s nincs több idő a trófeára, mivel ettől kezdve egyedül a profizmus kerülhet előtérbe. 

Én magam harmincnégy esztendős vagyok, Giorgio pedig harminchét éves, ebből fakadóan pedig pontosan tudjuk, hogy miként kell irányítani a nálunk ifjabb játékosokat. Az ifjabbaknak egészen egyszerűen nincs meg a kellő tapasztalatuk ahhoz, hogy saját sorsukat igazgathassák, ugyanakkor ezen futballisták mindig tudhatták és érezhették, hogy mellettük állunk, akkor is, ha nevetésre és tréfálkozásra van szükség, továbbá akkor is, ha a harcnak és az egymásért való, végsőkig tartó küzdelemnek kell átvennie a főszerepet. Győzelmünk titka mindenekelőtt éppen ebben rejlett, hiszen azzal, hogy egységessé, s egy nagy, egymással minden tekintetben jól kijövő közösséggé kovácsoltuk alakulatunkat, sokkal könnyebb lett áldozatokat hozunk a másik félért. 

Úgy vélem, hogy nem véletlenül tartják úgy sokan, hogy a bajnoki címeket a védelmek nyerik az egyes alakulatok számára, mivel ez teljes mértékben így van. Nekünk, védőknek, akiknek nem a gólszerzés, hanem annak megakadályozása, s ekképp a párharcok, a becsúszások számítanak fontosnak, sokkal szebbnek számít ez a tevékenység, mintha az ellenfél kapujának előterében kellene kivennünk a részünket csapatunk játékából. Az olasz válogatottnál szerencsénk volt, mivel csapatunk minden egyes tagja a megfelelő mentalitás nyomán futballozott. Meggyőződésem, hogy fizikai szempontból Ausztria ellen kellett megvívnunk legmegterhelőbb találkozónkat, mivel az osztrák válogatott egy gyors tempót és rohamokat megvalósító, emellett pedig igen jó erőnléttel bíró alakulat.

Bár Spanyolországgal szemben szintén nehezebb pillanatokat éltünk át, a nyolcaddöntőben fizikai és mentális tekintetben is elfáradtunk, s egyedül annak köszönhetően jutottunk túl a holtponton, hogy elhitettük magunkkal, hogy képesek vagyunk kiharcolni a továbbjutást, még akkor is, ha ezt ilyen nyögvenyelős módon kell megtennünk. Ausztria megértette velünk, hogy esélyességünk ellenére minden egyes körülményre figyelnünk kell az egyes találkozókon, mivel az ördög mindig a részletekben rejlik, emiatt pedig végső soron egy-egy trófea sorsát is a legapróbb tényezők döntik el. 

Tisztában vagyok vele, hogy az embereket leginkább a támadók, valamint a középpályások futballja és cselei szórakoztatják, s sokkal jobban látható, ha egy ezen posztokon szereplő labdarúgó jelenti a különbséget a két fél között, semmint ha egy védő tenné ugyanezt. Fabio Cannavaro minden egyes olasz középhátvéd számára példaképként szolgál, s a 2006-os világbajnokságot követően minden tekintetben helyes döntésnek bizonyult, hogy ő hódította el az Aranylabdát, még akkor is, ha Gigi Buffon rendkívül megérdemelte volna, hogy hivatalosan is ő váljon a történelem legnagyobb hálóőrévé. Magától értetődő, hogy védőként sokkal nehezebb megnyerni az Aranylabdát, mint más szerepkörökben futballozva. Az utóbbi esztendőkben talán Virgil Van Dijk járt a legközelebb ahhoz, hogy megtegye ezt, azonban egy védő leginkább a jó munkásember szerepét ölti magára a közvélemény szemében, s kevésbé kápráztatja el az újságírók hadát, mint egy klasszis középpályás vagy csatár. 

Virgil, valamit pédának okáért Rúben Dias példái megmutatják, hogy egy védő mennyire fontos alkotóelemnek számít egy csapaton belül, mivel a posztunkon szereplő futballistáknak mindenképpen rendelkezniük kell a szükséges erővel és karizmával ahhoz, hogy e szerepkörben játszhassanak. Nem elég, hogy jó képességeid vannak, ugyanis ezzel együtt vezéregyéniségnek is kell lenned, s példaképet kell szolgáltatnod csapattáraid számára. Nem véletlen, hogy egy alakulat veszít eredményességéből, ha hosszabb ideig nélkülöznie kell legfontosabb védőjét, mindazonáltal ezzel együtt sem gondolnám feltétlenül azt, hogy a fentebb általam is bírált újságírókban lenne a hiba megítélésünkkel kapcsolatban, mivel én magam is úgy gondolom, hogy egyre kevesebb az olyan védő, aki maradéktalanul megfelel a korábbiakban részletezett követelményeknek" – zárta mondanivalójának első szakaszát Bonucci.