2017. november. 17. A nap, amikor is az olasz futball jövője gyökeresen megváltozott. A Giampiero Ventura vezette olasz válogatott szégyenszemre hazai pályán 0-0-át játszott Svédországgal, amely együttes az odavágót 1-0-ra megnyerte, így kijutott az oroszországi világbajnokságra, míg Olaszország szégyenszemre, tragikus módon hatvan év után nem jutott ki a legnagyobb világeseményre. Vajon ki gondolta, hogy ez volt az a momentum, amikor elkezdődött az a tündérmese, amely egyelőre egy Eb-győzelembe csúcsosodik ki? Ugyanis, ha akkor kijut a VB-re az olasz csapat, lehet ma nem örömittasan olvasnátok ezen sorokat, ugyanis nem történt volna meg az a hatalmas pálfordulás, amit az a kudarc kikényszerített. Ventura kihúzta volna legalább a világversenyig, Tavecchio lehet még ma is a FIGC elnöki székében ülne, Mancini egy klubcsapatnál igyekezne sikert elérni, Jorginho pedig a Copa América fáradtságait pihenné épp, ahogy az olasz válogatott játékosai is nagy eséllyel már rég nyaralnának, ugyanis az a reform, ami elindult 2018-ban Mancio vezetésével késett volna, vagy talán valóra sem válik.

Ehhez képest egy olyan harcos, egymásért küzdő, taktikailag felkészült, remek futballt játszó együttes aratott tegnap győzelmet. amely ugyan kicsit nehézkesen jutott el a döntőbe, ám mégis veretlenül és teljesen megérdemelten tette azt. Az olasz szív ezúttal hatalmas győzelmet aratott, ehhez pedig még a meccset sem kell megnézni. Elég csak megtekinteni, hogy a játékosok vállt vállnak vetve emberfeletti beleéléssel éneklik nemzetük himnuszát, ahogy a stábtagok, mint győztes hadvezérek, soraikban Roberto Mancinivel, Gianluca Viallival, Daniele De Rossival, Alberico Evanival és Attilio Lombardóval hasonlóan tesznek. Ám nem csak a szív diadalmának köszönhető a siker, hanem a más, taktikai elemek is közrejátszottak, amikről a következőkben esik szó.

Az angolok számára álomszerűen kezdődhetett az összecsapás, ugyanis már a második percben megszületett a vezetés, és eleve vélhetően egy defenzívebb taktikával készültek. Az általuk használt 3-4-3 egyébként abban nagy szerepet játszott, hogy a gól megszülessen, ugyanis a két szárnyvédőt nem sikerült megfelelően levédekezni a fennragadt szélsők miatt, a szélső védők pedig már kiszolgáltatott helyzetbe voltak, de meg kell említeni, hogy Di Lorenzo jobban is felmérhette volna a szituációt. A vezetésnek köszönhetően pedig Anglia nemes egyszerűen visszaállt, és az előre eltervezett taktika mentén futballozhatott. 5-2-3-ban (ami bizonyos fázisokban átváltozott 5-4-1-re is), pozíciós presszinggel próbálták átvészelni az olasz offenzívákat, ami az olasz középpályának nem okozott átjátszani, ugyanis a gépezet agya, Jorginho teljesen szabadon szervezhetett, egy sorral feljebb pedig Verratti számára sem okozott komoly gondot a labdák osztogatása, ám a támadók a tömörülő angol védelem miatt teljesen el lettek zárva a középpályától, Barella pedig olyan rosszul játszott, hogy nem tudott hidat képezni a két csapatrész között. Immobile konkrétan teljesen mértékben hatástalan volt, labdát se kapott, de mikor eljutott hozzá a játékszer, akkor se tudott mit kezdeni vele. Insigne már visszalépkedéseinek és középre húzódásának köszönhetően többször találkozhatott a lasztival, de ő meg szimplán nem játszott jól, így nem volt hasznos a támadások építésében. Néha voltak jó ritmusváltások, de egyszerűen nem sikerült helyzetet kialakítani, csak Chiesában bízhattunk, aki nem nézte, hogy hányan vannak vele szemben, hány méterre van a kaputól, megkapta a játékszert, és minden erőszakosságával és gyorsaságával nekiiramodott, hogy gólt szerezzen. Őt nem tudták kivenni a játékból az angolok, ugyanis Federico sorra nyerte a párharcait, és lehetőségeiből mindig a maximumot hozta ki, hiszen szinte teljesen magára volt hagyva.

Önmagában egy érdekes megközelítés volt, hogy Southgate azzal, hogy valós presszinget nem alkalmaz, csak a középpálya közelében felhúz egy három fős falat, ezzel a remeklő olasz középpályát játszani hagyva. Az tudva levő volt, hogy Insigne és Immobile ilyen kulcsszituációban és nem mellesleg ilyen formában nem sokra fog menni, míg Chiesa élességét csak pár százalékkal lehet visszavenni, és a tizenhatoson kívüli lövésekben is erős az olasz csapat, amit ezzel felkínáltak nekik. Érdekes volt, hogy nem a spanyolok mintáját követték, azaz a középpályát teljesen leblokkolják, de nem ezzel bizonyosodott be igazán, hogy a szövetségi kapitányuk képességei Pirlóéval vetekszenek, mert ez az ötlet lényegében működött. A taljánok ziccert kialakítani nem tudtak, áttörni szintén csak Chiesa révén sikerült, és a távoli próbálkozásoknak, leginkább a jól helyről elvégzett szabadrúgásoknak köszönhetően jött össze az a hat lövés az első félidőben. Látható volt, hogy nem igazán ízlik ez az Azzurrinak, de észre lehetett venni, hogy nem esett pánikba a csapat, s próbálta nyugodtsággal kezelni a helyzetet, lenyugtatni a játékot, ami annyira jól sikerült, hogy a tempó túl lassú volt, és a ritmusváltások után nem sikerült ziccert kidolgozni.

Mancininek lépnie kellett, és ezúttal nem is várt sokáig, ugyanis még tíz percet adott az alap elképzeléseinek, amik továbbra sem győzték meg arról, hogy gyümölcsözőek lehetnek, ezért váltott, méghozzá egy merészet, de nem jót. Behozta Cristantét Barella helyére, bízva abban, hogy Atalantás éveit idézve majd ismét megcsillogtathatja azon tudását, hogy jól tud betörni a kapu elé, és képes gólt szerezni, amire Barella jól láthatóan képtelen volt, míg Bryan utóbbi kitételnek nem tudott megfelelni. Insigne hamis kilencesként való játszatása az már valamelyest jobb döntés volt, mert Chiesa átkerült balra, ahol a gyenge Walker-Trippier duót lóvá tudta tenni nem is egyszer, Insigne pedig szinte jobban érezte magát középen, mint a szélen, és többet is tudott hozzátenni a játékhoz, mint Immobile, mert ő legalább játékban volt. Az már más kérdés, hogy Berardi megint vállalhatatlanul szállt be, így tehát minden problémát mégsem sikerült maradéktalanul megoldani.

Sőt, igazából nem is feltétlen ennek köszönhető, hogy megszületett az egyenlítő találat, elvégre csak egy szöglet után volt eredményes az Azzurri, de az olaszok játéka feljavult, ez kétségtelen, ugyanis a hamis kilencest nehéz levédekezni a folyamatos visszamozgások miatt, ezt Spanyolország ellen megtanulhattuk. Erre egy jó szűrő lehet megoldás, de igazából a Háromoroszlánosok nem tudtak mit kezdeni ezzel, nem számítottak erre a húzásra, egyszerűen nem volt meg, hogy pontosan kinek is kell fognia Insignét, majd Bernardeschit. A győzelemhez viszont Southgate segítette csak igazán Olaszországot, legfőképpen azzal, hogy kapkodott a gól után, és mindent félredobva átváltott a 4-2-3-1-re, melynek révén a mentalitás is hirtelen támadóbbá vált, és a pozíciós presszingben is megnövekedett a létszám, ahelyett, hogy maradt volna az eddig működő rendszernél, s nagyobb intenzitással kontráztak volna, nem rugdossa el Pickford a labdákat igazi, egyszerű angol kapus módjára, és a letámadásra is komolyabb hangsúlyt fektettek volna. Olaszország kapva kapott az alkalmon, és ment a következő gólért, aminek megágyazott az elveit felhagyó ellenfél. Ennek ellenére nem sikerült megszerezni a vezetést az azzurro együttesnek, cserébe viszont Anglia ehhez nem is állt közel, amit az 1.58 xG a 0.15 ellen is alátámaszt.

A hosszabbításhoz közelítve érezhető volt, hogy azért már az olaszok sem sietnek, és megelégszenek azzal, hogy még legalább fél órát játszani kell, pedig egy olyan együttes ellen, ahol Grealish, Sancho és Rashford ül a padon, eléggé merész gondolat. Szerencséjükre azonban a hazaiak szövetségi kapitánya is úgy határozott, hogy ha már hosszabbításra került sor, akkor nem fut fejjel a falnak, és biztonságra törekszik, de egészen annyira, hogy azon lapokat, melyek ászként funkcionálhattak volna, csak a legvégén vetett be. Ezzel koronázta meg ámokfutását, hiszen ragaszkodott ahhoz, hogy a Sancho-Rashford duót csak a büntetők miatt küldi be, ami az esetek többségében teljes bukta, s most sem volt másként. Mindez nem elég, ugyanis szöglet után küldte be őket idő hiányában, és gyakorlatilag szélső védőként érték el azt a 2-2 labdaérintést, ami iszonyatosan nagy kockázat volt. 

Mondhatni, hogy míg az első félidő az angoloké volt, s a második az olaszoké, addig a ráadás inkább volt egyenlő, így jogosan következett a büntetőpárbaj, amivel megkoronázta Southgate a tegnapi teljesítményét. Neki nem volt elég, hogy a fentebb említett tini-kettőst választja döntő pillanatban ítélet-végrehajtónak, még képes volt hátrányba annak a Sakának bizalmat szavazni, aki 19 évesen egy csapnivaló meccsen van túl. Ehhez képest Mancini ismét tanárian választott, ugyanis ő is büntetőkre készülvén cserélt, ám már a ráadás kezdetén, vagy már előbb elkezdte efféle törekvéseinek a megvalósítását. Elsőnek ment az ugyan rosszul játszó, ám jó büntetőlövő Berardi, utána pedig a biztos receptet választotta, azaz jött Belotti, Bonucci, Bernardeschi és Jorginho. Igaz, hogy ketten nem találtak be, de közülük Belotti lőtt kimondottan rossz tizenegyest még az elején, míg a brazil felmenőkkel rendelkező játékmester eszén nemes egyszerűen túljárt a remekül felkészített Pickford.

Egyéni teljesítmények:

Meccs embere: Leonardo Bonucci