Egy igencsak nyögvenyelős, büntetőkkel megnyert mérkőzéssel jutott be az olasz csapat oda, ahová a tornán nyújtott teljesítménye alapján való, azaz a döntőbe! Az eddig élő rekordok továbbra sem szakadtak meg, azaz már 33 mérkőzése nincs legyőzője az Azzurrinak, és hátrányba sem került mindeddig, remélhetőleg ez nem változik meg e torna alatt. Azonban először foglalkozzunk a keddi összecsapással, de természetesen a döntő kapcsán is olvashattok pár sort.

Szokásához híven kezdte a mérkőzést mindkét gárda, Mancini fiai igyekeztek minél hamarabb labdát szerezni, a középpályások egészen magasan próbálták visszaszerezni a játékszert, szerették volna dominálni a meccset, ennek a felfogásnak köszönhetően pedig a spanyolok nem igen kerültek közel Donnarumma kapujához. Igen ám, azonban a fentebbi sorok csak pár percre voltak aktuálisak, ugyanis hamar kijött a spanyol fölény. Épp a középpályán tudta megverni a La Furia Roja olasz ellenfelét, ugyanis szinte teljesen ellehetetlenítették az Azzurri támadásépítéseit. Verrattit hibára késztetni nem volt nehéz feladat, Barellának akkor is voltak rossz megoldásai, mikor egyetlen piros mezes sem volt a környéken, azonban a legnagyobb érdemük az volt, el tudták érni, hogy Jorginho ne legyen megjátszható, ezt pedig eddig nem sok csapat tudta ilyen jól kivitelezni.

Ezt követően a következő csapást Luis Enrique mérte Olaszországra, aki gondolt egy bátrat, és Dani Olmót betette a hamis kilences szerepkörbe, amire valószínűleg nem készült fel senki. Azzal, hogy nem volt center a csapatban, hanem egy hátrébb helyezkedő gyors, kreatív ember volt a középső ember, még a Bonucci-Chiellini duónak is nagyon komoly fejtörést okozott. Egy jó tempóváltással az egész olasz védelem bajba került, ugyanis kitámadtak a labdásra, a beinduló ember pedig anélkül be tudott kerülni a védelem háta mögé, hogy lesen lett volna. Nagyon sok esetben csak a spanyol támadók koncentráltságán és rosszul kivitelezett megoldásain múlt az, hogy a Squadra Azzurra nem került hátrányba. Támadásban minimálisat tudott csak nyújtani az olasz gárda, a kaput nem volt képes eltalálni, de mindössze egyszer próbálkozott lövéssel. A magasan tartó ibériai hátsó alakzat rengetegszer állította lesre a talján támadókat. Emerson megiramodásaival viszont már kevésbé tudtak mit kezdeni, aki Spinazzola örököseként próbált zavart kelteni, ám kevésbé sikeresen, mint Leo. Összességében nagyon kellemetlen másodperceket élhettünk át az első félidő egyes szakaszában, és Mancio is tudta, hogy lépni kell.

Így is tett, és teljesen letett arról, hogy kezébe vegye a mérkőzés menetelét, hanem visszanyúlt a gyökerekhez, és igazi, olaszos felfogásban küldte pályára együttesét. Itália felhagyott azzal, hogy majd laposan kihozza a játékszert, hanem inkább koncentrált a védekezésre, és kontrákkal próbálta móresre tanítani az ellenfelet, ami, mint később kiderült, sikerült is. A második játékrész kevésbé volt kellemetlen, a védelem is mintha stabilizálódott valamelyest, de a végzetes hibát nem tudták elkerülni, aminek videoelemzését a cikk végén nézhetitek meg. De még egy kicsit hajtsunk vissza az időben a 61. percig, amikor is Immobilét lecserélte Mancini Berardira, ennek köszönhetően pedig Insigne lett a hamis kilences, Chiesa átvándorolt a bal szélre, Domenico pedig a jobb szélén futballozott. Nem sok sikerrel tette ezt, teszem hozzá, elvégre több helyzetet sem tudott gólra váltani, a legnagyobb után pedig gólt is kapott együttese. Maga Immobile lecserélése indokolt volt, mert valami minősíthetetlenül játszott, ám Lorenzo áthelyezése érdekes döntés volt, ami annyira nem derült ki, hogy jó, vagy rossz döntés volt. Én minden esetre Belottit hoztam volna be, aki harcosságával tudta volna valamennyire Busquetset, a kontráknál pedig szintén hasznos tudott volna lenni, hiába nem olyan gyors, mint Insigne, de mégsem nevezném lassúnak. A kapott gól után már egyértelmű volt, hogy itt már a hosszabbításig való túlélés volt a cél, míg az igazi szenvedés a ráadásban kezdődött, amin nagyon látszódott, hogy itt már a tizenegyesekben lehet bízni, mert az ellenfél olyan szinten ment a gólért, hogy túl nagy kockázat lett volna támadóbban fellépni. Mancini legénysége végül nem tévedett, mert a büntetőpárbajt mondhatni magabiztosan nyerte meg.

Én személy szerint nem tartottam sokra Luis Enriquét, az általa összeállított kerettel sem vagyok megelégedve, ahogy a spanyolok eddig nyújtott teljesítményével sem, azonban nagyon jól meccselt Olaszország ellen, és ha Mancini nem lett volna képes változtatni, akkor konkrétan a porba döngölte volna az ellenfél szövetségi kapitányát. Ezen az összecsapáson kétségtelenül a spanyol csapat volt a taktikailag jobban felkészített együttes, amelynél nem hiányzott más, csak egy olyan kegyetlen befejező, aki a ziccereket gólra tudja váltani. Ha viszont az egész tornát nézem, akkor meg az Azzurri és szurkolói egy percig sem érezheti azt, hogy nem megérdemelten jutott be a döntőbe, mert az egész tornán remekül állt helyt, ellentétben Spanyolországgal.

Anglia ellen nem lesz könnyű, ugyanis eredetileg egy más stílust alkalmazó nemzetről beszélünk, és eredetileg azért is alakult ki a catenaccio, hogy ezt hatástalanítsák. Érdekes lesz, hogy Mancini is ezt az elvet fogja követni, vagy marad eredeti elképzeléseinél egy nem épp remeklő angol együttes ellen. Érdekes lesz, hogy Emersonnak mennyire sikerül felzárkóznia Spinazzolához a támadásban nyújtott teljesítményével, Di Lorenzo mennyire fog bírni a villámléptű, és a tornán gólerős Raheem Sterlinggel, Bonucci és Chiellini képes lesz-e hatástalanítani Harry Kane-t, Chiesán kívül a támadó trió fel tud-e javulni arra szintre, hogy ezt a jól funkcionáló angol védelmet fel tudják-e törni. A legkomolyabb kétségem igazából az, hogy hogyan tudja kiküszöbölni a sebességbeli különbséget Olaszország, ha továbbra is saját futballját szeretné játszani, és a pontrúgások levédekezését és a légvédelmet meg tudja-e oldani. Ezekre a kérdésekre nemsoká meg is kapjuk a választ, és reméljük, hogy ebből a párharcból is győztesen jön ki Itália, amire minden esélye meg is van.

Egyéni teljesítmények:

Meccs embere: Federico Chiesa