2021. június 18-a minden bizonnyal a juventinók egyik legszomorúbb napjaként fog bevonulni a történelembe, hiszen ezen a napon hagyott itt minket 92 év földi lét után a klub legmeghatározóbb alakja, aki játékosként és elnökként is az egyik fő kovácsa volt a klub legnagyobb sikereinek. Játékosként csakis a fekete-fehér mezt viselte, eleinte csatárként, később visszavontabban a támadások szellemi atyjaként volt jelen a pályán, sokáig a Juventus történelmének legtöbb gólt szerző játékosa volt, melyet később csak Alessandro Del Pierónak sikerült megdöntenie. Visszavonulását követően elnökként tért vissza, hogy az üzleti világban szerzett tapasztalatait vegyítse a sportpályán gyűjtött tudásával, hogy egy sikertelen korszak után szeretett csapatát visszaemelje oda, ahová való: Olaszország csúcsára. Ő volt az a személy, aki az olaszországi sikerek után kivezette a Juventust Európába, elnöki tevékenysége alatt a zebrák az összes rangos európai kupát bezsebelték. Ezen írásunkban méltóképpen szeretnénk emléket állítani annak az embernek, aki sokkal többet adott a Juventusnak, mint gólok és trófeák összessége. Ő alkotta meg azt a szellemiséget, mely a legmélyebbre ivódott a fekete-fehér szövetbe, a klub DNS-ének alapját képezi, és mindenkori filozófiáját meghatározza: a mindent felülíró győzni akarás, a győzelem kiharcolása bármi áron. Giampiero Bonipertire emlékezünk.

Boniperti 1928. július 4-én született a mindösse párszáz főt számláló Barengóban, Torinótól nagyjából 100 kilométerre, közel Lombardia és Piemont tartományok határához. Futballkarrierjét szülőfalujában kezdte, majd közelben levő Momóban folytatta, itt figyelt fel rá a Juventus is. A Zebrák 600.000 lírát fizettek érte, melyet a Barengo és a Momo fele-fele arányban kapott meg. Érdekesség, hogy a vételárat nem pénzben fizette ki a Bianconeri, hanem úgymond természetbeni juttatásként, szerelések, labdák és egyéb eszközök formájában, ez azonban így is nagy segítséget jelentett a két kiscsapat számára. „Rendkívüli izgatottsággal viseltetett a fekete-fehér színek iránt, a Juventus játékosa akart lenni.” – írták róla később a Bianconeri Magazinban. A fiatal tehetség nem hagyott kétséget afelől, hogy fényes jövő áll előtte: 1946. május 22-én a Juventus utánpótláscsapatának tagjaként egy meccsen 7 gólt lőtt a Fossano ellen, ez pedig egyenes utat jelentett a felnőttcsapat felé.

Első hivatalos mérkőzését a nagyok között 19 évesen, 1947 márciusában játszotta, a Milan ellen (2-1-re nyert a Rossoneri). A szezon során csupán hatszor lépett pályára, de így is szerzett 5 gólt, legelőször a Sampdoria ellen talált be. Az áttörést a következő szezon hozta meg számára, 20 mérkőzés alatt 27 gólt szerzett, ezzel a szezon gólkirálya lett, megelőzve a Grande Torino sztárcsatárját, Valentino Mazzolát (a bajnokságot így is a tragikus sorsú gránátvörös színű együttes nyerte utcahosszal, a Zebrák a harmadik helyen végeztek pontegyenlőséggel a második Milan mögött). Első bajnoki címére a negyedik szezonjáig kellett várnia. A szezon során elképesztő tűzerőt képviselt a dán csatárduóval, John Hansennel és Karl Aage Præsttel, a Zebrák összesen 100 gólt lőve zsebelték be az aranyat. Egyesek szerint a Juventus történelme során ekkor játszotta a legbszebb futballt, elsősorban Bonipertinek köszönhetően. Huszonnegyedik születésnapjára már elérte a 100 rúgott gólt az együttes színeiben, Olaszország egyik legfelkapottabb labdarúgójává vált. Karrierjének legnagyobb sikereit futballistaként az ’50-es évek második felében érte el a szimplán Il trio magicoként (a Mágikus Trió) emlegett csatárhármas tagjaként John Charelsszal és Omar Sívorival az oldalán. A csatárhármas tagjai karatkereikben tökéletesen kiegészítették egymást, melynek eredménye négy éven belül három bajnoki cím és két Olasz Kupa-győzelem lett. Mindenkit sokkolt, amikor mindenféle előzmény nélkül 1961-ben, mindössze 33 évesen bejelentette visszavonulását a szezon végén. „Srácok, befejezem!” – jelentette be Giampiero mindenféle médiafelhajtás nélkül. A klub színeiben összesen 459 alkalommal lépett pályára, és 179 gólt szerzett. Karrierje során többször nemet mondott a riválisok hívására, számára csakis a Juventus létezett. „Egy meccs elég lett volna számomra a Juventus mezében, hogy egy életre boldog legyek, ebben egészen biztos vagyok. Ez szerencsére sokkal jobban sikerült.” – nyilatkozta egy későbbi interjújában. A Juventus csapatkapitányaként természetesen felelősséggel is viseltetett csapattársai iránt. „Semmiféle áldozatot nem kellett, hogy hozzak ezért, hiszen minden belülről fakadt számomra.” – vélekedett kapitányságáról később.

Egy ekkora tehetség természetesen nem maradhat ki nemzete válogatottjából sem. Első behívójára már 14 lejátszott Serie A-mérkőzést követően sor került, ugyanis Vittorio Pozzo beválogatta az 1947 novemberében lejátszott találkozóra Ausztria ellen, Bécsben, amin az Azzurri 5-1-es vereséget szenvedett. Boniperti másfél évvel később revansot vett az osztrákokon, megszerezte első válogatottbeli gólját ellenük, a 3-1-re megnyert mérkőzésen. Legnagyobb válogatottbeli sikerét 1953. október 21-én érte el, amikor a Wembley-ben két gólt szerzett az Európa Válogatott színeiben az angolok elleni 4-4-re végződő találkozón (ő volt az egyetlen olasz, a csapat tagja volt még többek között Kubala és Nordahl is). A mérkőzés végén megkérdezték az angolok vezetőedzőjét, Walter Winterbottomot, hogy mire lenne szüksége ahhoz, hogy csapata erősebb legyen. A szakvezető csak ennyit válaszolt: „11 Bonipertire.” A nemzeti válogatottban 38 alkalommal lépett pályára (ebből 24 alkalommal kapitányként) és 8 gólt szerzett. Három világversenyen képviselte hazáját, az 1950-es és 1954-es világbajnokságokon, valamint az 1952-es Olimpiai Játékokon.

Játékstílusát tekintve rendívül sokoldalúnak bizonyult, karrierje során több poszton képes volt klasszis teljesítményt nyújtani. Legtöbbet középcsatárként szerepelt, de jobbszélsőként és előkészítőként is számítottak rá mindenkori edzői. Rendkívül technikás játékosként tartották számon, kombinatív játéka kiemelte a mezőnyből, a Mágikus Triónak ő volt az „agya”, aki a támadások szervezéséért felelt. „Boniperti mindkét lábával rendkívül erősen volt képes meglőni a labdát.” – írta róla Gianni Brera, sportújságíró. Már csak a lőtt góljainak számából is tudhatjuk, hogy rendkívüli érzékei voltak a góllövéshez, egészen gyerekkorától: „Amikor kicsi voltam, a kapu sokkal nagyobbnak tűnt, a gólok csak jöttek egymás után. Csak kapura lőttem, és gól lett. Amikor felnőtt lettem, a kapu, sokkal kisebb lett, de ez nem változtatott semmit. Erős lövésből származó gólokat akartam szerezni, ahogy ellövöm a labdát, és már sosem láthassák többé.” – nyilatkozta. Egy másik interjújában kitért a góllövés egyik titkára is: „A legjobb lövések akkor sikerülnek, ha nem gondolkozol sokat rajta.”

Íme egy rövid összefoglaló Boniperti tíz legszebb góljáról:

Ha csak játékosmúltjára tekintünk, már az is elég lenne, hogy a csapat történelmének legnagyobbjaiként tartsuk számon, azonban 1968-ban visszatért szeretett együtteséhez, hogy 1971-től elnökként még nagyobb sikereket érjen el Európa meghódításával. Boniperti Vittore Catellát váltotta az elnöki székben. Elnöksége első pillanatától élvezte Gianni Agnelli legnagyobb támogatását, aki még FIAT-elnökként szorosan a csapat körül maradt, hogy elkerülje az előző évtized sikertelen korszakát. Boniperti elnökként nem kisebb célt tűzött ki maga elé, hogy elnöksége alatt a Juventus nem csak Olaszországban, hanem Európában is meghatározó tényezővé tudjon válni. Hogy célját elérje, mindenképp meg kellett erősíteni a csapatot. Egyik első, és legfontosabb igazolása a Napoli hálóőre, Dino Zoff volt, vele együtt érkezett a déliek 34 éves brazil középcsatára, José Altafini. Segítségükkel sikerült visszatérni az olasz csizma csúcsára, sőt röpke két év után a csapat igen közel került ahhoz, hogy Európa csúcsára is felüljön, azonban a Zebrák elvesztették a 1973-as BEK-döntőt a korszak legmeghatározóbb csapata, a Johan Cruyff fémjelezte Ajax ellen. A csapat megreformálása a vesztes finálé után sem állt meg, Boniperti olyan fiatal olasz tehetségeket hozott a csapathoz, akik később mint legenda státuszba emelkedtek a fekete-fehér színeket viselve: Claudio Gentile, Geatano Scirea, Antonio Cabrini és Marco Tardelli. Az ígéretes csapathoz meg kellett találni a tökéletes edzőt is, ami szintén sikerült Bonipertinek, aki 1976-ban szerződtette az akkor 37 éves Giovanni Trapattonit, aki fiatal kora ellenére már az ország legjobb edzőjének számított.

Immáron minden adott volt, hogy a Juventus tényleges tényezővé váljon Európában. A siker már a következő szezonban manifesztálódott egy UEFA-kupa-győzelem formájában az Athletic Bilbao ellen. Torinóban az első meccsen 1-0-ra nyertek a Zebrák, a bilbaói visszavágón pedig 2-1-es vereséggel, idegenben lőtt góllal hódították el a második legrangosabb európai klubtrófeát (ne feledjük, ebben az időszakban sokkal nagyobb rangú kupának számított az UEFA-kupa, mint manapság). Érdekesség, hogy a visszavágón Boniperti a félidőben elhagyta a stadiont, és egy bárban nézte végig. Szokása volt, hogy a fontos meccseken elhagyta félidőben a stadionokat, mert nem bírta idegekkel az izgalmakat. „Általában az első félidő végén elhagytam a stadiont, magamra zártam az irodát, passziánszoztam, amíg meccs véget ért és vártam, hogy a srácok jöjjenek, és megmondják az eredményt. Igyekeztem elkerülni, hogy beszéljek az újságírókkal közvetlenül a mérkőzések után.” – emlékezett vissza Boniperti. Az UEFA-kupa-győzelem után pár nappal a bajnokságot is sikerült bezsebelni, így a szezon mindenképpen sikeresnek volt mondható. A Juventus tovább erősödhetett egy 1980-as módosításnak köszönhetően, ugyanis eltörölték azt az 1965-ben hozott szabályt, mely megtiltotta a csapatok számára a külföldi játékosok igazolását. Az első külföldi sztárigazolás Liam Brady volt, akinek segítségével sikerült felvarrni a második aranycsillagot 1982-ben. A szezont követően Boniperti leigazolta Michel Platinit és Zbigniew Bonieket, ezzel pedig megalakult a ’80-as évek közepének egyik legerősebb csapata a világon. Európai színtéren becsúszott egy újabb vesztes BEK-döntő a jóval esélytelenebbnek tartott Hamburg ellen, a következő, 1983/84-es szezonban azonban sikerült megnyerni a KEK-et a Porto ellen. A következő idény végén pedig ténylegesen felkerült a csapat Európa trónjára a Liverpool elleni 1-0-ás győzelemmel végződő BEK-döntőben, azonban a sikert messze beárnyékolta annak a 39 szurkolónak a halála, akik a stadionban vesztették életüket a lelátón kitört zavargások következtében. Az 1985/86-os szezon kezdete előtt több legendás játékostól megvált a klub, azonban így is sikerült megnyerni Tokióban a  Világkupát az Argentinos Juniors ellen. A szezon végeztével a Bianconeri megnyerte története 22. Scudettóját, azonban Trapattoni tíz év után lemondott, a torinóiak pedig kénytelenek voltak átadni a vezető szerepet Maradona Napolijának, majd Sacchi Milanjának. 1990-ben Boniperti is lemondott, és átadta a helyet Vittorio Caissotti di Chiusanónak, aki mögött szorosan ott állt Umberto Agnelli, hogy visszaemeljék a csapatot Olaszország és Európa csúcsára.

Elnöksége alatt a csapat 9 bajnoki címet, 3 Olasz-Kupát, 1 UEFA-kupát, 1 KEK-et, 1 BEK-et és 1 Világkupát nyert. A klub élén töltött időszak alatt a Juventus mindössze egy szezonban, 1979/80-ban maradt trófea nélkül. Vezetői filozófiája két fő pillérre alapult: fiatal olasz tehetségekre, valamint nemzetközi szinten is bizonyított külföldi játékosokra. Úgy tartották róla, hogy játékosként már a pályán is menedzserként viselkedett, azonban elnökként sem felejtett el futballistaként gondolkodni. „A futball a lehetőség, hogy felülkerekedj a megjósolt végkimeneteleken.” – mondta. A Hurrà Juventus a következő jellemzést írta róla elnöksége alatt: „Nagyszerű kollektívát teremtett a pályán és azon kívül egyaránt, melyet professzionalizmus jellemzett, dívák nélkül. A Juventust kemény munka és az áldozathozatal jellemezte.” Elnöki tevékenységét látva nem véletlenül aggatták rá azt a nevet, melyet talán magyarra úgy fordíthatunk le legkifejezőbben, hogy az Elnökök Elnöke: Presidentissimo.

Elnöki karrierje után rövid ideig politikai pályába kezdett, 1994 és 1999 között európai parlamenti képviselő volt a közép-jobboldali Forza Italia nevű pártban (melynek alapítója és elnöke Silvio Berlusconi). A Calciopolit követően a Juventus tiszteletbeli elnökének választották. 2021. június 18-án szívelégtelenség következtében öröklétre szenderült. Élete során nem ismert más színt a fekete-fehéren kívül. “A Juventus nincs a szívemben, a Juventus a szívem maga.” - nyilatkozta egyszer.

Kedves és közvetlen személyiségnek tartották. Játékával segített elfeledni olaszok százezreinek a II. világháború borzalmait, visszazökkenteni őket a normális életbe. „Kedvességével és klasszis képességeivel, amivel rendelkezett, reményt adott vissza a jövőre nézve a háború után.” – írta róla a Hurrà Juventus 1966-ban. A fenti jellemzők mellett rendkívül éleseszűnek számított: egy anekdota szerint megegyezett Gianni Agnellivel, hogy minden rúgott gólja után választhat egy tehenet L’Avvocato farmjáról, hogy szülei gazdaságát segíthesse (szülei állattenyésztők voltak). A szezon végén a Boniperti-farm két tucat jószággal gazdagodott, ráadásul az ifjú Giampiero nagyon jó érzékkel mindig a legszebb teheneket választotta ki. Láthatjuk, hogy az állatokon túl a minőségi játékosokhoz is nagyon jó szeme volt, elég csak a ’80-as évek aranygenerációjára gondolni. Utolsó kiszemeltje imádott klubjának pedig az a játékos volt, aki később egyedüliként képes volt gólrekordját megdönteni: Alessandro Del Piero.

Egy korábbi cikkünkben már említettük pár személy megemlékezést, azonban szeretnénk megosztani még néhány rövid interjút, hogyan is gondolnak vissza a Presidentissimóra:

„Boniperti volt az egyik legfontosabb személy az életemben, mivel ő hozott engem a Juventushoz. Tudod hogyan? Éjjel 11-kor felhívta édesapámat, és mondta neki, hogy leszeretne engem igazolni, de előtte meg szeretné ismerni a családom. Édesapám azt hitte, hogy viccel vele valaki. A Reggianál játszottam. De Boniperti volt az, valóban, egyeztettünk egy időpontot Torinóban, az apám, a bátyám és én voltunk jelen, egy hároméves szerződést írtunk alá. Egy mérkőzés során a félidőben benézett hozzánk az öltözőbe, én pedig megdicsértem, milyen elegáns öltönye van. Másnap küldött hozzám egy szabót, aki levette a méreteim, hogy készítsenek egy hasonlót, ugyan abból az anyagból.” – Fabrizio Ravanelli

„Boniperti volt a Juventus, pontosabban az ő Juventusa. Csak olyan embereket gyűjtött maga köré, akik képesek voltak nyerni. Erős és hideg férfi volt, de képes volt tűzbe jönni a mérkőzések alatt, illetve azok után. Megsemmisíthetetlen volt, magabiztos, minden tudott. Nem volt külön kapcsolatom vele a pályán kívül, de az ott töltött öt év rendkívül fontos volt számomra.” – Michel Platini

„Boniperti olyan volt számomra, mintha az apám lenne. A futballban rengeteget köszönhetek neki, ha nem mindent, amit elértem. Halálának a híre hallatán majd’ megszakadt a szívem.” – Giovanni Trapattoni

„Egy fontos része volt az életemnek, és a Juvének egyaránt: a lelkének része volt, azt is mondhatnám ő teremtette meg a Juventus-stílust, annak szabályait, módszereit. Nagy játékos volt, és nagy elnök egyaránt, egy olyan futball szimbóluma, mely határozottan más volt.” – Dino Zoff

Végezetül pedig álljon itt az idézet, mely magától Bonipertitől származik, mely a Juventus filozófiájának alapja: „Vincere non è importante, è l'unica cosa che conta”. A győzelem nem a legfontosabb, az egyetlen dolog, ami számít. A győzelem nem a legfontosabb. Az egyetlen dolog, ami számít, hogy itt voltál nekünk. Nyugodj békében, Presidentissimo!

Felhasznált források: juventus.com, lastampa.it, Fűrész Attila - Pivacsek András: Juventus - Újra a csúcson, Wikipedia