Talán egyedülálló a világfutball történelmében, hogy egy család majd száz évig legyen egy csapat pártfogója. Sejkek jönnek, olajmágnások mennek, csapatok akár évenkét cserélnek tulajdonoskört, a mi életünkben azonban egy dolog biztos ebből a szempontból: a Juventus az Agnelli család érdekeltségi körébe tartozik, mindig is abba tartozott, és remélhetőleg abban is marad. E család nélkül nem lenne ma az a klub, ami. Talán az első- és másodosztály között ingázna, talán lenne pár kiugró eredménye, de semmiképp sem beszélnénk róla úgy, mint az olasz- és a világfutball egyik meghatározó, történelmi klubjáról, amely minden megnyerhető trófeát a vitrinjében tudhat. E család tagjai arról híresek, hogy erőskezű, tekintélyes, rendkívüli befolyással bíró dúsgazdag vezetők, akik bármit megtesznek azért, hogy a céljukat elérjék. A család, amelyet a határozottság, a bátorság, a maximalizmus, az elegancia és a találékonyság jellemez. Ebben a sorozatban ezen dinasztiának nézünk utána, hogy mit is tettek a Juventusért, mely összehasonlítási alapot ad ahhoz, hogy a jelenleg igencsak kétes megítélésű, és egyre több botrány célpontjába kerülő Andrea Agnelli mennyire hasonlít elődeihez. Előző két részünkben megemlékeztünk már Edoardo Agnelliről, majd a L’Avvocatóról, Gianni Agnelliről, a soron következő családtag pedig a klub jelenlegi elnökének édesapja, Umberto Agnelli.

Umberto Agnelli – Il Dottore, A Doktor, ahogy nevezték – szintén a FIAT-ot alapító Giovanni Agnelli unokája, valamint a Juventus első elnökének, Edoardo Agnelli legkisebb fia. 1934. november 1-jén született, pont azon a napon, amikor a klub az alapításának évfordulóját szokta ünnepelni. Tizenhárom évvel később látta meg a napvilágot, mint Gianni, összesen heten voltak testvérek, ő volt a legfiatalabb. Gyermekkorát tragédiák sora övezte: még egy éves sem volt, amikor édesapja repülőgépbalesetben meghal, míg édesanyját autóbalesetben veszítette el tíz évvel később, így tizenegy éves korára árva maradt. Mindössze 22 évesen, 1956-ban megválasztották a Juventus elnökének, mely pozíciót öt éven keresztül töltötte be, majd tiszteletbeli elnöknek választották 1970-től haláláig. 1959-ben jogi diplomát szerzett szerzett a Torinói Egyetemen, majd nem meglepő módon a FIAT-on belül vállalt pozíciót különböző magas beosztásokban, két ízben a vezérigazgatói szerepet is betöltötte.

1959-ben vette el első feleségét, Donna Antonella Bechi Piaggiót, egy helyileg ismert nagyvagyonú család sarját. Három gyermekük született, azonban Umbertónak mindhármukat el kellett, hogy gyászolja. Az első kettő egy ikerpár voltak, akik nem sokkal születésük után haltak meg, míg a harmadik fiú, Giovanni Alberto Agnelli 33 évesen halt meg egy ritka típusú gyomorrák következtében, 1997-ben. Később a házaspár elvált, ezt követően pedig Umberto megismerte második feleségét, Donna Allegra Caracciolo di Castagnetót, akivel 1974-ben megesküdtek. Allegra első unokatestvére volt Gianni Agnelli feleségének, Marella Caracciolo di Castagnetónak. A házasságból két gyermek született, Andrea (a Juventus jelenlegi elnöke) és Anna.

Miután a FIAT-nál elkezdett dolgozni, Umberto több újító ötletet is bevezetett a piemonti autógyárnál, a gyári munkásoknak például engedélyezte a rugalmas munkaidőt, akik így egy meghatározott idősávon belül megválaszthatták, mikor mennek dolgozni. Első vezérigazgatósága alatt a FIAT komoly gazdasági nehézségekkel küszködött, nem tudták a lépést tartani megbízhatóság terén olyan autógyártókkal, mint például a Volkswagen, vagy a Toyota. Umberto a gazdasági kihívásokat csak tömeges elbocsájtások útján tudta kezelni, melyet utóda, Cesare Romiti hajtott végre. Később Gianni többször visszautasította öccse igényét a vezérigazgatói szerepre, L’Avvocato ugyanis Umberto fiát, Giovanni Albertót szerette volna utódának. A sors kegyetlensége, hogy végül fia és bátyja halála okán nyílt meg számára a lehetőség, hogy ismét a vezérigazgatói székbe kerüljön 2003-ban. Ezen időszak alatt a FIAT ismét nehéz időszakot élt meg, felmerült, hogy felvásárolják, ugyanis az autógyártó részlegük folyamatosan veszteségesen működött. Umberto ennek érdekében több részlegről lemondott, hogy a konszern vissza tudjon térni a gyökereihez, az autó-, traktor- és kamiongyártáshoz. A terv sikerült, a FIAT megmenekült, Il Dottorénak azonban nem adatott meg, hogy megélhesse a sikert, ugyanis 2004-ben ő maga is elhunyt rák következtében.

Mint ismert, a Doktor 1956-1962-ig töltötte be a Bianconeri elnöki pozícióját. Hatéves elnöksége alatt nyert három Scudettót, valamint két Olasz Kupát. Erre az időszakra esik a tíz bajnoki címért járó első aranycsillag felvarrása is, melyre 1958-ben került sor. A siker azonban nem volt magától értetődő. Gianni 1954-es lemondása után öccse többek közt fiatal kora miatt is nem foglalta el azonnal az elnöki széket, erre bő egy évet várni kellett. Az interregnumot nem élte meg jól a csapat, ugyanis az Enrico Craveri, Nino Cravetto, Marcello Giustiniani trió által vezetett klub a hetedik, majd kilencedik helyre süllyedt a bajnokságban. Umberto (fiához hasonlóan) első évében nem tudott csodát tenni, azonban le tudta fektetni egy olyan csapatnak az alapját, mely az elkövetkező években dominálni tudta az olasz labdarúgást.

Egyik első felismerése volt, hogy csak olasz játékosokkal nem fogja tudni visszavezetni a csapatot a csúcsra. Ennek kapcsán a támadósorba igazolt két külföldi játékost: John Charlest és Omar Sívorit. Mindkét játékosért mélyen a zsebébe kellett nyúlnia az új elnöknek: a szelíd óriásként emlegetett walesi Charlesért akkoriban világrekordot jelentő 65.000 fontot fizettek a Zebrák, míg az argentin fenegyerek 10 millió pesóba került, mely szintén tetemes összegnek számított, nagyjából egy stadion árával vetekedett a szóban forgó pénzösszeg. Nem is vitás, hogy minden elköltött líra a lehető legmegfelelőbb helyre került, ugyanis Giampiero Bonipertivel kiegészítve létrejött a Juventus történelmének egyik legerősebb támadótriója. A fejlődés elképesztő volt, az 1957/58-as bajnoki idény első 10 mérkőzésén Charles 7, Sívori 6, Boniperti pedig 3 gólt szerzett. A szezon során a Juventus végig a tabella tetején tanyázott, végül 51 ponttal lett bajnok, immáron tizedszer. A következő szezonban némi visszaesés történt (többek között becsúszottt egy megalázó vereség a BEK-ben is, a Wiener SC 7:0-ra verte meg a zebrákat Bécsben, miután az odavágót megnyerte 3:1-re a Juve Sívori mesterhármasával), de hamar sikerült visszakapaszkodni a csúcsra, mely egy hazai duplában (bajnokság és kupa egyszerre) nyilvánult meg. Ezen időszakra esik az a mérkőzés is, mely sokak szerint a kezdetét jelentette a Juventus és az Inter közti történelmi rivalizálásnak, mely olykor gyűlöletbe is átcsapott: az 1960/61-es szezon tavaszi fordulójában félbeszakított mérkőzés, mely lényegében a bajnokság győztesének személyéről hivatott dönteni. A Helenio Herrera által vezetett Grande Inter az őszi fordulóban 3:1-re győzte le Bonipertiéket, akik azonban így is vezették tavasszal a tabellát, tehát a milánóiaknak mindenképp győzni kellett, ha versenyben szerettek volna maradni a bajnoki címért. A mérkőzés előtt a szervezők elszámolták a Stadio Communale befogadóképességét, így 10.000 embernek nem jutott ülőhely, őket a pálya mellett tudták csak elhelyezni. Az Inter játékosai panaszt tettek a bírónál, aki ennek következtében félbeszakította a mérkőzést. A Szövetség sportbírósága 2:0-s eredménnyel az Internek adta a meccset, mely ellen a torinóiak természetesen fellebbeztek. Ez további botrányokat hozott, hiszen ezidőben Umberto a FIGC elnöke is volt egyben, így felmerült a gyanú, hogy befolyásos pozíciójának köszönhetően a döntéshozók nem voltak pártatlanok. Az Inter tiltakozásul a június 10-én újrajátszott meccsen az ificsapatát küldte fel, akik 9:1-s vereséget szenvedtek (azóta is ez a legnagyobb gólkülönbség a Derby D’Italiák történetében). A Juventus így megszerezte 12. bajnoki címét, Omar Sívori pedig a klub történetének első Aranylabdása lett. Az idény azonban mégsem volt felhőtlen, hiszen Boniperti bejelentette visszavonulását, mely dominóeffektust indított el és számos más játékos, valamint szakember távozott a csapattól. A következő szezon tragikusan végződött, a zebrák a tabella 12. helyén végeztek, számos belső feszültségről lehetett hallani, az idény végén John Charles is távozott, Umberto is leköszönt elnöki posztjáról, helyét Vittore Catella vette át, és kezdetét vette egy viszonylag sikertelen évtized, melynek Boniperti elnöksége fog véget vetni (Gianni Agnelli patronálásával).

Ahogy az Ügyvéd Úr, úgy öccse is visszatért a csapathoz, hogy a háttérből irányítva ismét a magasba emelje a csapatot. A ’80-as évek sikerei után hanyatlásnak indult a csapat, Gianni pedig végleg hátralépett teret adva öccsének. Umberto a ’90-es években egy, akkoriban teljesen új szemléletet hozott a klub életébe, hiszen úttörő módon nem mint sportegyesület, hanem mint gazdasági társaságként kezelte a Juventust, és állítólag a Juventus Stadiumot is ő álmodta meg, ám fia valósította meg a terveit. Ennek elsődleges oka az volt, hogy minél jobban függetleníthesse a klubot a FIAT-tól annak nehéz gazdasági helyzetére való tekintettel. Az új vezetési szemlélet új vezetőket is igényelt a magasabb pozíciókba. Az elnök Boniperti után Vittorio Caissotti di Chiusano lett (ő 2003-ig töltötte be a tisztséget), Roberto Bettegát választották meg alelnöknek, Antonio Giraudo kapta a vezérigazgatói szerepet, Luciano Moggi pedig az átigazolásokért felelős vezető lett. Bettega, Giraudo és Moggi személyében létrejött a Triád néven emlegetett vezetőhármas, akik felépítették azt a csapatot, mely a ’90-es években kétségkívül a világ legjobbja volt.

Mint láthatjuk, Umberto Agnelli aktívan jelen volt a klub életében, annak legsikeresebb periódusaikor. A klub és Del Piero iránti szeretete és imádata nem volt kisebb bátyjáénál, halála napjáig jelen volt a Juventus életében.

„Elképesztő öröm belegondolni számomra, hogy minden ami csodálatos futballban, az a Juventusszal megtörtént” – áll idézete a JMuseum falán. Magas rangja ellenére nem volt könnyű élete, sokak szerint nem volt képes kilépni bátyja árnyékából, mely benne is sok feszültséget okozott, és ennek is volt betudható, hogy egy keménykezű, szigorú vezető hírében állt. „Egész életében annak a rabja volt, hogy ő csak a második számú lehet.” – mondta róla halála után Cesare Romiti „Mindig azt mondták »Umberto, Giovanni öccse«. Kozmopolita volt és szellemes, azonban sokkal több szenvedés, mint öröm érte élete során.”

Gyászokkal teli élete 2004-ben ért véget, 2015-ben posztumusz beválasztották az Olasz Futball Hírességeinek Csarnokába.

Nyugodj békében, Doktor Úr!