Egy egészen őrült szezonon ért véget vasárnap, amely mellett természetesen nem mehetünk el szó nélkül. Ezért a szerkesztőségünk egy része klaviatúrát ragadott, és mindenki a maga módján összegezte ezt az évadot.

JuventusFanatikus: Tavaly nyáron, mikor szembesültünk azzal, hogy Maurizio Sarrit Andrea Pirlo fogja követni a kispadon, egyértelművé vált számomra, hogy ebben a szezonra sok jóra nem számíthatunk, de megélni sokkal rosszabb volt, mint azt gondoltam. Láthattuk, ahogy a Juventust frissen feljutó együttesek dominálják le, volt mikor le is győzték az olasz rekordbajnokot. Láthattuk, hogy a riválisok megsemmisítő vereséget mértek imádott együttesünkre. Sajnos olyat nem sok meccsen tapasztalhattunk, hogy a Juve remek futballal diadalmaskodott, egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezen összecsapásokat egyetlen kezemen meg tudnám számolni. Eddig nem volt olyan, mint idén, hogy a mérkőzések közben inkább foglalkoztam a mobilommal, mintsem a mérkőzés legapróbb részleteit figyeljem. Ha valami oknál fogva nem láthattam az adott összecsapást, azt teljesen nyugodtan nyugtáztam magamban, mert egyszerűen szinte mindig ugyanazt a szenvedést tapasztalhattuk, már-már elemezhetetlen taktikával és teljesítményekkel. Ennek fényében bravúros, hogy két trófeát is meg tudtunk nyerni, és valahogy a Verona besegített minket a BL-be is. Ez még úgy, ahogy rendben is lett volna, ha láttunk volna valami fejlődést a csapaton. Ehhez képest a tavaly még bajnok-csapatnak számító együttes teljesen leépült, a tavaly még húzóembernek számító emberek is megsínylették ezt az idényt. A fejlődésnek nyoma sincs, ahogy taktikának se. A keretben található lyukak nem egyszer okoztak problémát, így Paratici sem érdemel felmentést, még ha a nyári igazolásainak egy része be is jött. Várhatóan az ő szerződése nem lesz meghosszabbítva, de vele együtt Pirlónak is azonnal meg kell köszönni a munkáját. Az elején még úgy is tűnt, hogy nem reménytelen a helyzet, ám tavasszal bizonyította, hogy teljes mértékben alkalmatlan erre a pozícióra, sem szakmailag, sem emberileg nem méltó arra, hogy továbbra is itt dolgozzon, bármennyire is fájó ezt gyermekkori kedvencemről leírni. Azonban ez nem csak rá igaz, ugyanis a klub vezetői, és egyes játékosai is az Öreg Hölgyhöz teljesen méltatlan viselkedéssel hívták fel magukra a figyelmet, Ha azt nézem, hogy ebben a szezonban egy percig nem voltunk esélyesei a Scudettónak, a BL-ben már a nyolcaddöntőben a Porto ellen szégyenszemre kiestünk, fejlődésnek jele sincs, viszont a Coppa Italiát és a Supercoppát megnyertük, és jövőre a BL-ben indulhatunk, ezért az öt pontból kettőt adok erre a szezonra.

A Juventus év embere: Federico Chiesa, aki egy általam is teljesen leírt játékosként a Juventus egyértelmű húzóembere lett, sorsdöntő meccseken tudott pontokat, vagy éppen kupát hozni a Bianconerinek.

Az Arany Tapír-díj nyertese: Andrea Agnelli, aki Maurizio Sarri kirúgásával, majd Andrea Pirlo kinevezésével, és posztján tartásával megszakította a Juventus egyeduralmát Olaszországban, megfosztva a szurkolókat és a csapatot a hőn áhított tizedik Scudettótól, a klub jövőjét kockára tette, amire még rátett pár lapáttal azzal, hogy a Szuperliga egyik legnagyobb szorgalmazójaként tovább rontott együttese helyzetén, amit megfejelt azzal, hogy a mai napig nem hajlandó kilépni egy nem létező versenysorozatból.

Az én csapatomban, amelyben a Serie A legjobbjai vannak, mindössze három Juve-játékos foglal helyet:

Consminor: Eléggé vegyes érzéseim vannak a szezonnal kapcsolatban, talán jobban mint valaha. Nyertünk idén két kupát is, a csapat egy zöldfülű edzővel is bejutott a Bajnokok Ligájába ez önmagában mind jól hangzik, azonban az ellenoldalon ott van a Bajnokok Ligájába jutás mikéntje, az oly sok kínos vereség és lélektelen játék. Tavaly nyáron Sarri gyors menesztése a BL-kiesés és a szenvedős játék után nem lepett meg, Pirlo gyors kinevezése annál inkább. Akármilyen PR-gépezetet rakott a klub az esemény mögé, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az egykori középpályás kinevezése legalább annyira – ha nem jobban – pénzügyi, mint szakmai döntés volt. Ezeknek fényében lemondtam a bajnoki címből, habár hazudnék, ha a szurkolói énem nem reménykedett volna benne. A realitások talaján maradva a következő elvárásokat fogalmaztam meg a csapat, legfőképpen Pirlo felé: a Juventus végezzen Bajnokok Ligáját érő helyen, jusson be legalább a legjobb 8 közé a Bajnokok Ligájában, valamint legyen egy olyan szemmel látható koncepció és fejlődés a játék terén, melyben kirajzolódik, hogy a Maestro valóban érdemes hosszú távon a Bianconeri kispadjára. Ebből a háromból mindössze egy valósult meg meglátásom szerint, a negyedik hely sem rajtunk múlt teljesen, megköszönhetjük a Hellasnak, hogy nem vetettük évekre vissza magunkat a BL-pénzek kiesése miatt.

Voltak biztató jelek számomra, melyekből igyekeztem elhinni, hogy jó irányba haladunk: a Barcelona elleni idegenbeli 3-0-ás győzelem, a januári jó eredmények az Inter elleni csúnya zakó után (akkor úgy tűnt számomra, hogy ez volt az a pofon, mely irányba tesz minket, de sajnos tévedtem), emellé a Szuperkupa, valamint az Olasz Kupa-döntő. A mérleg másik nyelvére azonban legalább kétszer ennyi dolgot lehetne pakolni, mely megmutatja mennyire törékeny volt minden ebben a szezonban, felesleges is felsorolnom, hiszen korábban a szezonban már számtalanszor kiemeltük, illetve a szerkesztőtársaim is írtak már róla. Egy dolgot emelnék csak ki részemről: habár végül 1-2-es győzelmet sikerült elérnünk, az Udinese elleni mérkőzés volt számomra az abszolút mélypont, amikor szembesültem vele, hogy a második félidőre ugyanolyan lélektelen és ötlettelen semmivel volt képes a csapat pályára lépni a Zebretti ellen, amikor nyilvánvaló volt, hogy végleg le kell mondani a BL-ről, ha nem sikerül nyerni. Egy megalázott, szétesett csapatot láttam, melynek a nézése előhozta azokat az érzéseket, melyeket Del Neri edzősködése alatt éreztem. A BL-hely megszerzése és a Milan elleni szégyenletes vereség utáni teljesítmény és küzdés mindenképp elismerésre méltó (Pirlo is kivette a részét, ebből a szempontból jár neki az elismerés), de félek, hogy erre nem lehet a jövő szezont alapozni. Pirlo edzősködése csak egy dolog, Paraticiék meccsközbeni kirohanásai méltatlanok ehhez a csapathoz, ebből is arra következtettem, hogy valami nagyon nincs rendben a háttérben. A hab a tortán pedig a Szuperliga, pontosabban Agnelli kulcsszerepe volt számomra, szerintem sportdiplomáciailag a béka feneke alá süllyesztette mind a saját, mind a Juventus renoméját, jelenleg nulla lobbi-értékünk van, és korábbi remek kapcsolatokat rombolt le. Úgy gondolom több vezetői poszton is váltani kell, viszont mindennél fontosabb, hogy érdemi változás legyen (csak a váltás tényéért ne váltsunk). Nagyon sok a bizonytalanság a csapat körül, melyet nem lesz egyszerű elsimítani.

A szezon játékosa számomra Danilo, mégpedig a szezon során mutatott konzisztens magas színvonal miatt. A tavasz egyértelműen Chiesáé, de a brazil ősz óta – számomra meglepő módon – a csapat legjobbjai között volt meccsről-meccsre, és még akkor sem lógott ki lefelé, amikor Pirlo középpályásként számított rá.

simoni: Az elmúlt idény az én emlékezetemben egészen biztosan az elpuskázott történelmi esély szezonjaként fog elraktárózodni.

Természetesen a zsinórban szerzett 10 bajnoki cím lehetőségéről beszélek, ami a legnívósabb 5 európai ligában még senkinek sem jött össze. Ez egy olyan rendkívüli teljesítmény lett volna, hogy aligha vagyok kishitű, ha azt mondom, hogy a mi életünkben aligha lesz erre még egyszer esély. (Külön bosszantó, hogy nagy valószínűséggel lesz viszont egy másik csapat, aki ezt a páratlan tettet hamarosan véghez viszi. A Bayern München ugyanis egy évvel később kezdte a győzelmi sorozatát, viszont idén is elhódították a Salátástálat. Ezzel beértek minket, a Bundesliga erőviszonyait ismerve pedig kisebb csoda lenne, ha jövőre nem tennék fel a pontot az i-re.)

Persze van aki legyint erre, és azt mondja, hogy ez csupán számmisztika, sok jelentősége nincs, meg egyébként is a zsinórban 9 is csodálatra méltó teljesítmény. Való igaz. Viszont nem végtelenül dühítő valahol, hogy minden adott volt ehhez a megismételhetetlen rekordhoz, de a saját hülyeségünk miatt eldobtuk magunktól a lehetőséget? Ugyanis szerintem pont ez történt, amikor tavaly nyáron klubelnökünk, Andrea Agnelli a felelős beosztottjának feje felett átnyúlva kinevezte a zéró edzői tapasztalattal (valójában akkor még abszolvált edzői vizsgákkal sem) rendelkező druszáját vezetőedzőnek. Azt hiszem, a sport nyelvén ezt hívják ki nem kényszerített hibának.

Meggyőződésem ugyanis (és a keretek becsült értéke is ezt támasztja alá), hogy az idei csapat a nyilvánvaló lyukakkal együtt is a legerősebb volt a ligában, valamint több potenciál lakozott benne az egy évvel korábbinál, amelyik pedig bajnok tudott lenni egy - maradjunk annyiban - nem Juve-kompatibilis edzővel. Biztos vagyok benne, hogy akár Sarrival, akár egy másik, még csak nem is topkategóriás, mindössze tapasztalt edzővel vágunk neki a szezonnak, az első helyért küzdöttünk volna, nem pedig a BL-indulásért.

Nekem pedig - a realitás talaján maradva, Agnelli szezon előtti szokásos, BL-serlegről szóló handabandázásával szemben - ennyi lett volna az elvárásom idén a csapattal szemben. Hogy legalább legyünk harcban a címért a végéig. Nagyon feljött ránk az Inter, ezt előre lehetett tudni, de legalább késztessük őket komoly harcra, ne adjuk olcsón a bőrünket. Az igazság viszont az, hogy még a közelében sem voltunk ennek, ezért számomra ez a szezon maximális csalódás - a begyűjtött szuperkupa, kupa és az utolsó fordulóban nagy nehezen és nem kis szerencsével kiharcolt BL-indulás ellenére is.

De ennek a szezonnak a negatívumai sajnos messze nem merülnek ki az elért eredményekben. Talán még ennél is zavaróbb a klub minden szintjén elburjánzó arrogancia. Kezdve a vezetőséggel, akik az elmúlt szezonban valóságos morális mélyrepülésbe kezdtek (Suárez-ügy, Agnelli vs. Conte, Nedved vs. reklámtábla, Paratici vs. bírók, Agnelli viselt dolgai az ESL kapcsán, stb.) Sokan megrökönyödve szemlélik ezt a visszatetsző viselkedést, ami méltatlan a klub hagyományaihoz és minden bizonnyal árt a külső megítélésének. De ide tartoznak Pirlo mester remekbe szabott megnyilatkozásai is, amik a jóérzésű szurkoló zsebében lapuló bicskát nem ritkán komoly ficánkolásra késztették. A csapat szintjén pedig leginkább Ronaldo a pályán és a pályán kívül bemutatott gesztusai válthattak ki időnként komoly ellenérzéseket a csatár nem feltétlenül odaadó híveiből. Bár nem mehetünk el szó nélkül a pocsék mentalitással elvesztett meccsek után tapasztalható "sajtócsendről" sem, amikor az egyébként lelkesen nyilatkozó hangadó játékosoknak valahogy nem igazán akarózott kamera elé állni.

A jól ismert gazdasági nehézségek mellett a fentiek is egyértelműen arra utalnak, hogy a klub szekere rossz irányba halad. Ennek voltak már jelei a korábbi szezonokban is, de ebben az ideiben most nagyon látványosan megmutatkoztak a problémák. A helyzet kezd válságossá válni, egy hajszálon múlott, hogy sikerült elkerülni a megsemmisülést, amit a BL-ről való lemaradás jelentett volna. (És ne felejtsük, hogy egy meccs még folyamatban van a ligával/UEFA-val is, amiből Agnelli vezérletével szinte kizárt, hogy jól jöjjünk ki.) Nyilvánvaló, hogy komoly változásokra van szükség. Szemléletbeli és személyi változásokra, ami az elnök lecserélésével kezdődik. De nem maradhat a helyén Pirlo sem, aki mind szakmailag, mind személyiségét tekintve egyértelműen kevésnek bizonyult a posztjára. Még ha el is tekintenénk attól, amit a pályán láttunk az idei szezonban, pechjére a szakdolgozatában (aminek a magyar fordítása elérhető oldalunkon is) meglehetősen pontosan felvázolta az elképzeléseit, ami alapján mi viszont pontosan tudhatjuk, hogy mennyire nem sikerült azokat megvalósítani.

A sok negatívum ellenére azért fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem reménytelen a helyzet. Az anyagi helyzet nem túl rózsás, de szerencsére van (még) mire építenünk. Chiesával pl. úgy tűnik, belenyúltunk a tutiba. Annak idején elleneztem a leigazolását, elsősorban a borsos ára miatt, azonban egyértelműen rácáfolt minden kétkedőkre. Abszolút benne van, hogy vezérévé válhat a jövő Juventusának. Van egy de Ligtünk, aki szintén maximálisan Juve-kompatibilis mind a pályán, mind azon kívül. Danilo biztos ponttá vált, Cuadrado teljesítménye pedig egészen lenyűgőző volt, még ha a végére el is fogyott egy kicsit. De biztos vagyok benne, hogy egy jó szakember kezei alatt sokkal többet ki lehet hozni a többiekből is. Gondolok itt pl. egy Bentancurra, aki szerintem nagyon maga alatt teljesített idén. Láttuk már őt sokkal jobb formában is. Ahelyett hogy gombokért elkótyavetyélnénk, nézzük inkább meg, hogy mit tud kihozni belőle egy igazi edző. (De személy szerint ezt mondanám Dybalával kapcsolatban is.)

A következő napokban kritikus fontosságú döntések fognak születni. Őszintén remélem, hogy a döntéshozókhoz eljutnak a racionalitás hangjai, és akkor nem lesz mitől tartanunk. Alkalmas vezetőkkel a klubunk továbbra is szép és eredményes jövő elé nézhet.

Edy77: Maurizio Sarri  elküldése a kispadról, a tavalyi nézhetetlen produkció után, a minimum kategória volt számomra, ám Andrea Pirlo kinevezése a helyére nagyon meglepő dolog volt számomra. A kezdeti sokk után, (hiszen őszintén szólva én Pochettinót vártam), majd a szakdolgozatot olvasva hurráoptimizmus kerített hatalmába, mert én a saját Zidane-unkat láttam benne. A szezon nehézségei a többi csapatot is ugyanannyira sújtották, így erre a továbbiakban nem is hivatkoznék, de az első fordulóban mutatott játék a Samp ellen ezt az elképzelésemet támasztotta alá. Aztán egészen a Fior elleni hazai vereségig biztos is voltam benne, hogy egy újabb tükörsima bajnoki cím felé tart a csapat, bár a játék szemre már akkor is hagyott kívánni valót maga után. A sima zakót azonban még egy szóval el tudtam intézni, csalás. Ami a szezon ezen szakaszában félelemmel töltött el, az a Milan konstans kiváló teljesítménye volt, az volt az érzésem, hogy senki nem képes megverni őket. Aztán amikor mi voltunk azok akik végül megállították a menetelést, újra bizakodni kezdtem, bár ekkor már túl voltunk néhány megmagyarázhatatlan pontvesztésen, és felsejlett, hogy nem nézünk mégsem habkönnyű idény elé.

Aztán jött az Inter elleni vereség, és a Nerazzuri egyre ponterősebb játéka, és ezen a ponton már látszott, hogy a Conte gárda lesz az igazi ellenfél, de a januári menetelés újfent elfedte a problémák egy részét, és újra harcban álltunk. Mint ahogy ez a szlogen innen kezdve végig kísérte az idény további részét. Harcban álltunk a bajnoki címért, majd a dobogóért, majd a BL továbbjutásért, legvégül a BL indulás jogáért. Nyugtázzuk, ha nem is saját erőből, de az utóbbi legalább meglett, így 9 év uralkodás után, nem kerültünk vissza a 15 évvel ezelőtti helyzetbe, legalábbis nem minden tekintetben. A vezetőség és a csapat nagy fokú átalakítását valószínűleg nem ússzuk, nem is úszhatjuk meg. És még egy gondolat az Inter bajnoki címéről. Az, hogy idén ők nyertek, nem csak annak köszönhető, hogy mi idén mindent elbaltáztunk, hanem az idény utolsó két harmadában mutatott kiváló teljesítményüknek, és az éveken át tartó kiváló építkezésnek. E kettő megléte nélkül esélytelen ennek a címnek a visszahódítása.

A keretünk második éve volt foghíjas, de idén régen látott sérüléshullám is végig kísérte a csapat útját. A lukak betömése létfontosságú, de az is, hogy hiába rakunk össze erős hangszert, legyen végül valaki, aki játszani is tud rajta. Az, hogy a keret kialakítása továbbra is Paratici feladata lesz e (pillanatnyilag úgy tűnik, hogy nem), hogy esetleges pótlása házon belül, vagy kívül történik, az napokon belül eldől. Az edző személyére sajnos jelen pillanatban sem tudok mit mondani. Hiába a sokszor kilátástalan játék, az átkönnyezett meccsek, a teli torokból üvöltött Pirloout, a legutóbbi találkozókat látva, magamban arra jutottam, hogy a CR elodázhatatlannak tűnő elküldése, a keret hiányposztjainak megerősítése, és az alibisták kigyomlálása esetén, akár Andrea vezetésével is újra régi fényünkben ragyoghatnánk. Ezt támasztja még alá, a minden nehézség ellenére elhódított két kupagyőzelem is. A másik fele a pótlása. Az Inzaghik, Gattusók és még írhatnék pár olasz edző nevet, nem jelentenének igazi előrelépést, a top 10-ből senki nem elérhető, Zidane nem tudom megbirkózna e ezzel a helyzettel, tudna e csapatot építeni, mint ahogy ez a rész Allegrinek sem erős oldala, a tűzoltás, és az 1:-ra behúzott meccsek annál inkább. De szerencsére nem is én vagyok döntési helyzetben.

A játékosok közül Chiesa, Cuadrado, de Ligt és Danilo győztek meg, hogy rájuk kell építeni, mint ahogy nálam még Dybala ez a szint, az idei teljesítmény ellenére, míg a kötelező távozó kategória, Arthur, Ramsey, Berna, CR. A vezetőségből pedig valószínűleg bárki távozása esetén elmarad a meglepetés. Agnelli szuperligás terveinél, én a támogatói oldalon álltam, és állok még most is, szerintem a jelenlegi UEFA modell már nem tartható sokáig, és kb. a véleményem erről ennyi. És akiket feltétlenül megszereznék, az Aouar, Gosens és Icardi, utóbbi nem Morata helyett, hanem elé. Minden mást a többiek kifejtettek, de úgyis a következő idény rajtjáig folyni fog a vita az összes topicban, és így is van ez jól. Minden szerkesztőtársamnak és olvasónknak kellemes nyarat és jó pihenést kívánok.

el.Flaco: Pirlo kinevezéséről tavaly augusztusban úgy vélekedtem, hogy merész húzás, de még akár be is válhat. Sarri nem volt Juventus-kompatibilis, Allegrit visszahozni egy évvel a menesztése után egyértelmű öngól lett volna és a vezetőséget sem tüntette volna fel túl jó fényben. Azt már jóval nehezebb megítélni, hogy vajon Allegrivel is itt tartana-e jelenleg a klub. Mindenesetre én nem (csak) Pirlót hibáztatom az idei szezon miatt. Újonc edző, a felkészülési időszak szinte csak pár hét volt, az ellenfelek közül többen most futották a legerősebb szezonjukat az elmúlt évtizedben. Ezek alapján tehát ez mindenképpen egy különleges év volt és a fenti tények és események alapján talán nem is lehetett volna elvárás a bajnoki cím egy átlagos gárdánál. Csakhogy a sorozatban 9 bajnoki címet szerző Juventusról beszélünk. Az edző kinevezése a vezetőség feladata, ez tény. Pirlo azonban próbálkozott mindenfélével, amely kicsit görcsössé vált számomra a szezon második felére, Gondolok itt arra például, hogy szinte minden meccsen más kezdő futott ki a pályára. Hiába indult biztatóan, a Covid, a sérülések, legfőképp Dybala hiánya és összességében a kis csapatok elleni pontvesztések a bajnoki címbe kerültek ezúttal. A szezon utolsó meccseit szépen hozta a csapat, de számomra még ezeken a mérkőzéseken sem volt igazi játékunk. Úgy érzem a BL indulást (az örök lemaradó Napolin kívül) a küzdőszellemnek és a rutinos, spiritót magukban hordozó (egykori) klasszisainknak köszönhetjük. A szezonnal nem vagyok elégedett, azt hiszem az elmúlt évek után egyik Juventino sem lehet az. Viszont számomra kérdéses, hogy Allegri vagy Zidane, esetleg egy váratlan név mit tudna kihozni a jelenlegi keretből. Nem gondolom sajnos azt, hogy egy edző önmagában segíteni tudna, ide nagyobb átalakítás fog kelleni. A nyári átigazolási időszak az egyik kedvenc részem általában a szezonban, és az idei nyáron sok múlhat majd abban a tekintetben, hogy vissza tud-e kapaszkodni a trónra szeretett csapatunk, vagy egy hosszabb, kevesebb trófeát eredményező korszak veszi kezdetét. Személy szerint úgy vélem, hogy Conte munkája az Internél elért a csúcspontra és ahogy az előző csapatainál tette, úgy Milánóban is elkezdi lerombolni szépen lassan amit felépített, így csak idő kérdése a szakítás. A Milan remek szezont futott, megérdemelték a BL indulást, de nem érzem sem elég minőséginek, sem elég mélynek a keretet ahhoz, hogy hosszútávon a bajnoki címért küzdhessenek. Az Atalanta, Napoli, Roma, Lazio négyes pedig különböző okok miatt ugyan, de úgy vélem soha sem lesz igazán esélyes az említett három csapat mellett a Scudetto elhódítására. Összességében, én bízom benne, hogy Agnelli Elkann támogatásával visszatereli a csapatot a győztes útra, ehhez azonban egy nagyságrendekkel sikeresebb és átgondoltabb átigazolási politikára lesz szükség a mercato során, mint amit megszokhattunk. Abban azonban koránt sem vagyok biztos, hogy ezt Paratici vezérletével kellene megpróbálni véghezvinni. Az edzőkérdésre nem tudok választ adni, vannak érveim Pirlo mellett és ellen is. Úgy vélem rendkívül nehéz feladat előtt áll a vezetőség e tekintetben, mivel nem feltétlenül a Maestro alkalmassága az igazi kérdés, hanem az, hogy más képes lenne-e többet kihozni a rendelkezésre álló erőforrások mellett a keretből. Az azonban biztos, hogy jövőre gyökeres változások kellenek a játék terén. Hogy Pirlóval, vagy nélküle, azt döntsék el a hozzáértők.

A szezonra öt pontból hármat adnék. Egyrészt, nem hibáztatom egyszemélyben Pirlót, amihez azért hozzátartozik az is, hogy rá jóval nehezebb haragudnom a játékosmúltja miatt. Másrészt, a csapat átalakulóban van és bár nyilván mindannyian reménykedtünk a sorozatban 10. Scudetto megszerzésében, az elmúlt néhány évvel összevetve, ez idén volt a legnehezebb feladat. A két kupa nem kárpótol teljesen, de azért trófeákkal bővül a vitrin ebben a szezonban is, így én nem mondanám azt, hogy teljesen megbukott volna a csapat.

Az év embere: Egyértelműen Federico Chiesa. Úgy gondolom, hogy én az optimistábbak között voltam tavaly nyáron vele kapcsolatban, azonban közel sem vártam ilyen szezont tőle. Óriási pozitívum volt az idei évben az ő játéka és csak remélni tudom, hogy ezt a szintet tartani tudja majd és klasszis válik belőle nálunk.

Az Arany-tapír díj nyertese: Fanatikus leírta a véleményemet Agnelli Szuperliga akciójával kapcsolatban így én inkább a játékosok közül választanék. Nálam a szezon legnagyobb csalódása Rodrigo Bentancur játéka volt. Rombolás tekintetében átlagon felüli, ám futballtudásban nem Juventus szint. A Porto elleni mutatványa csak idei teljesítményének "megkoronázása" volt. Eleinte többet láttam benne, azonban ebben a szezonban biztossá vált számomra, hogy el kell engedni, akár a szerződésében szereplő 50%-os kitétel mellett is. Bízom benne, hogy Locatelli az ő helyére érkezik és nem a véleményem szerint jóval hasznosabb Rabiot-t váltja.

Összeállítottam a Serie A - Év csapatát, amely természetesen teljesen szubjektív:

Buffon; Cuadrado - de Ligt - Romero - Theo; Berardi - Barella - De Paul; Lukaku - Ronaldo - Chiesa.