"A" család – Edoardo Agnelli

edoardo_agnelli.jpgAgnelli. A vezetéknév, ami egybeolvadt a Juventus és a FIAT nevével. A család, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna az, hogy a Bianconerit úgy emlegessük, mint azt az együttest, amely minden megnyerhető trófeát a vitrinében tudhat, amelynek bármekkora presztízse is van. A család, amelynek arról híresek, hogy erőskezű, tekintélyes, rendkívüli befolyással bíró dúsgazdag vezetők, akik bármit megtesznek azért, hogy a céljukat elérjék. A család, amelyet a határozottság, a bátorság, a maximalizmus, az elegancia és a találékonyság jellemez. Ebben a sorozatban ezen dinasztiának nézünk utána, hogy mit is tettek a Juventusért, és összehasonlítási alapot ad ahhoz, hogy a jelenleg igencsak kétes megítélésű, és egyre több botrány célpontjába kerülő Andrea Agnelli mennyire hasonlít elődeihez.

Az első Agnelli a Juve elnöki székében Gianni és Umberto apja, Andrea nagyapja, Edoardo Agnelli volt. aki igen érdekes módon került kapcsolatba az Öreg Hölggyel. Történt ugyanis, hogy a lényegében amatőr klubként működő Juventusnak igencsak meggyűlt a baja a pénzügyekkel, és az eredményekkel is. Akkoriban a játékosoknak a hétköznapi életben is dolgozniuk kellett, hogy kenyér kerüljön az asztalra, és nem volt elsődleges a futball-karrierjük. A legtöbb Juve-játékos a város legnagyobb gyárában, a FIAT-nál dolgozott, ahogy egy védő is, akinek problémát okozott a munka melletti foci, ezért a tréningek kihagyása miatt rosszul futballozott. Emiatt ment el a csapat trénere, Sandro Zambelli a gyár alapítójához és vezetőjéhez, Giovanni Agnellihez, hogy a nála dolgozó futballistája érdekében beszéljen az elnökkel, hogy a szóban forgó játékos munka mellett tudjon edzésekre is járni. Giovanni eleget tett a tréner kérésének, aki a távozása előtt egy kérdést szegezett a dinasztia-fejéhez: "Nem akarna egyszer a Juventus elnöke lenni?".

Ugyan az akkori szenátor nem szeretett volna a rengeteg teendője mellett még a futballal is foglalkozni, ám fiának, Edoardónak testhezállónak tartotta a feladatot, aki elfogadta a felkérést, ezzel ő lett a klub történetének első igazi elnöke, és ezzel lépett a profizmus útjára a zebra-alakulat. A Hurrà nevezetű lap így írt az újdonsült elnökről:

"Szenvedélyes intelligenciája és hatalmas szíve van, emellett olyan nagy tapasztalattal rendelkezik a világról, az életről és a munkáról, mely által képes aktívan együtt dolgozni másokkal a vállalatok élén apjával, Giovanni Agnelli Szenátor Úrral együtt. Emellett szenvedélyes szerelmese minden sportnak, profi motorkerékpáros, a Torinói Lóverseny-Szövetség igazgatója, a FIAT Sports Group tiszteletbeli elnöke. Olyan valamit hoz az ő értékes munkájával és nevével, melytől felvirul az olasz sport legnagyobb dicsősége, az egyik legcsodálatosabb találmány az emberiség történetében: a sport dicsősége, a munka dicsősége."

Az első feladata nem más volt, minthogy keressen egy remek edzőt a kispadra. Akkoriban a Duna mentén lehetett megtalálni a legkiválóbb szakembereket, a mindössze 31 esztendős fiatalember pedig ezt pontosan tudta, ezért megszerezte a korábbi nagyszerű futballistát,  a három éves edzői tapasztalattal bíró Károly Jenőt. Természetesen a trénerhez egy első osztályú keret is kell, ha komoly sikerek elérése a cél, Agnellinek pedig pontosan ez volt a vágya. Mindezek mellett azonnal elkezdte a klub székházának az építését, és egy 15 ezer férőhelyes stadiont is felhúzatott, amelyben elsőként volt mesterséges világítás.

A rendelkezésére álló tömérdek pénznek köszönhetően nem okozott komolyabb gondot a játékosok elcsábítása, ugyanis az együttesek vezetői könnyűszerrel meggyőzhetőek voltak ezzel az eszközzel. Gyakorlatilag akit akart, azt Edoardo megszerzett, sok esetben úgy is, hogy az adott futballista nem szerette volna elhagyni klubját. Erre rá is fázott a Juve, mikor Virgilio Rosetta elhagyta a kor sikercsapatának számító Pro Vercellit az Öreg Hölgy kedvéért, emiatt pedig a Zebrák lecsúsztak a bajnoki címről, ugyanis az utolsó hat mérkőzésüket törölték, így lett a szóban forgó szezonban ötödik az együttes. Ez árnyalja be azt, hogy valójában a Tanár Úr és Agnelli érkezésével megérkezett az igazi profizmus a csapathoz, ami az ezt követő eredményeken már meg is látszódott. Az 1924/25-ös szezonban már második lett a Juve, míg az ezt követő évadban megnyerték második bajnoki címüket, 21 évvel az első után. Az öröm mégsem lehetett felhőtlen, ugyanis a Scudetto megnyerése előtt nem sokkalt az együttes edzője, Károly Jenő mindössze 40 esztendősen szívinfarktusban elhunyt.

Tudvalevő volt, hogy Károlyt a padon igencsak komoly feladat pótolni, ezért az elnök a keret további megerősítését szorgalmazta. Mivel Olaszországból szinte bárkit megszerezhetett a jelenlegi olasz rekordbajnok, a csapat nagy része az olasz válogatott gerince volt, ezért külföldre kacsingatott Agnelli, és Dél-Amerikából honosított játékosok leigazolását preferálta, mivel külföldi állampolgársággal rendelkező játékosokat nem lehetett akkor igazolni. Mindenképp azt szerette volna, ha az együttes több pilléren állna, és nem csak egyes személyektől függne a csapat játéka és sikere, legyen szó edzőről, vagy játékosról.

Mindezek ellenére a tragédia kisebb törést eredményezett, ugyanis öt évet kellett várni a következő bajnoki elsőbbségig. A magyar edző helyébe honfitársa, Viola József lépett elő, aki továbbra is játszott a középpályán, és emellett vezényelte a tréningeket is. Vele csak a dobogó harmadik helye volt elérhető, ez pedig nem volt elegendő, így távozott két esztendő edzősködés után. A helyét egy skót szakember, George Aitken vette át, akivel majdnem sikerült megkaparintani az első helyet, ám nyert helyzetből elbukta azt az zebramezes egylet, így csak az ezüst jutott nekik. A következő évad még ennyire sem sikerült jó, csak a harmadik helyre futotta a Bianconeri erejéből. Ismételten edzőváltásra került sor, utódja a Squadra Azzurra másodedzője, a zseniális Vittorio Pozzo mellett dolgozó Carlo Carcano lett.

A Juventus Carcanóval egyeduralkodóvá vált hazájában, elképesztő erőt képviselt az együttes, az ellenfeleknek már a csapat nevét meghallva összerezzent a lába. A klub virágzott, 1933-ra megépült a Stadio Comunale (a világháborúig Stadio Bussolini volt), amelyben 65 ezer néző is elfért, és világbajnoki mérkőzéseket is tartottak benne. A csapatnak annyira jól ment ki, hogy Edoardo Agnelli megtehette azt, hogy egy rosszabb szezonkezdet után menesztethette a vezetőedzőt, aki többek között azért is került lapátra, mert a saját neméhez vonzódott. A  sorozatban négyszer győzedelmeskedő Bianconeri játékosai nem voltak kellően motiváltak, a csapat magja idősödött, a fiatalok közül pedig nem mindenki ütötte meg a szükséges szintet. Agnelli úgy döntött, hogy a sikerkovács helyére Carlo Bigattót, a korábbi Juve-klasszist és egyben csapatkapitányt nevezi ki, akit egyszerűen imádtak a szurkolók. Vele döcögősen, de meglett az ötödik bajnoki cím is sorozatban.

1935 július 14-e volt az a nap, amikor olyan történt, ami nagyon komolyan rányomta a bélyegét a Juventus ezt követő 15 évére. Ezen a napon hunyt el tragikus hirtelenségben az elnök egy repülőbalesetben, mindösszesen 43 esztendősen. A tulajdonos hidroplánja egy vízen lebegő farönknek ütközött, a megbillent gép propellere pedig halálosan megsebesítette.

12 év után igazi tulajdonos nélkül maradt az egyesület, ugyanis apja, Giovanni Agnelli továbbra sem szeretett volna foglalkozni az együttessel. A klub korábbi játékosa, Giovanni Mazzonis Enrico Craverivel megpróbálta irányítani a gárdát, de nem sok sikerrel. A Juventus gyakorlatilag visszasüllyedt oda, ahol Edoardo elnök úr előtt voltak, nem sok pénze volt a klubnak, emiatt a kulcsemberek többsége távozott, újabb sztárokat pedig nem sikerült vásárolni. Az eredmények nem jöttek, míg a városi rivális Torino  egyre-egyre csak erősödött.

agnelli_csalad_faja.jpg