Új sorozatunkban, mely az 1920-as évektől a modern korig kalauzolja el olvasóinkat, számba vesszük a Juventus gólkirályait, és egy kicsit jobban megismerkedünk történetükkel, valamint fekete-fehér mezben töltött pályafutásukkal. A Serie A történetében eddig tizenhárom alkalommal adta Piemont büszkesége a gólkirályt, továbbá egyszer a másodosztályban is a Zebrák játékosa hódította el a címet. Ezeket az eredményeket mindösszesen tízen érték el. A következő pár hétben őket vesszük górcső alá.

Következzen a sorozat utolsó részében az Öreg Hölgy valaha volt legnagyobb alakja, és legeredményesebb játékosa, Alessandro Del Piero, az örök Capitano, elsőként pedig két idézet, ami a klubhoz kötődő kapcsolatát, és a többi játékos róla alkotott képét szimbolizálja. Amikor a Calciopoli után felmerült, hogy ő is elhagyja e a Juventust, az akkor a 13 éve a csapat szolgálatában álló támadó kijelentette: "Egy igazi lovag sosem hagyja el szíve hölgyét!"

Illetve amikor a másik legendát, Michel Platinit kérdezték az 1974. november 9-én, Coneglianóban született olaszról, hogy szerinte inkább 9-es, vagy 10-es az igazi posztja, ő azt mondta, hogy igazából Alex "a világ legjobb 9 és felese". Ezzel szemléltetve, hogy mindkét poszton abszolút kiemelkedő volt, és ha nem jön a  nagyon súlyos sérülés a pályafutásában, akkor egész biztos, hogy nem csak egyszer ér a csúcsra a legmagasabb osztályban, (és egyszer a másodosztályban), hanem többször is, és egészen biztosan őrizne legalább egy aranylabdát a vitrinjében.

1991-ben került a Padova akadémiájáról a klub felnőtt csapatához, és elég volt 2 év, 14 meccs és 1 rúgott gól ahhoz, hogy felkeltse Giampiero Boniperti érdeklődését, aki ezek után a csapathoz csábította a nem egészen 20 éves tehetséget, mai szemmel egészen nevetséges 2,58 millió eurós áron, talán nem is sejtve, hogy elsőszámú klublegenda státuszát fogja átadni a múltnak. Abban a 19 esztendőben, amíg a Bianconeri alkalmazásában állt, négy sorozatban is gólkirályi címet nyert, mivel a Serie A-ban, a B-ben, az Olasz Kupában és a Bajnokok Ligájában is ő állt a mesterlövészek élén. 2008-ban a legjobb olasz játékosnak választották, egyszeres világbajnok, Európa-bajnoki-ezüstérmes, Bajnokok Ligája-győztes, háromszoros BL-ezüstérmes, hatszoros bajnok, kupagyőztes, négyszeres Olasz Szuperkupa győztes, UEFA-kupa és Szuperkupa győztes, Interkontinentális Kupa-győztes és kétszeres U21-es Európa-bajnok. Fekete fehér szerelésben  705 találkozót játszott le, melyeken 290 gólt szerzett, s 91 gólpasszt osztott ki. 

2012. május 13-án az Atalanta ellen játszotta az utolsó mérkőzését a Juventusban, hiszen a korábbi játékostárs, Antonio Conte már nem nagyon számolt vele, és a vezetőség is hozzájárult az elengedéséhez. Búcsúja feledhetetlenre sikerült, a 16-oson kívülről rúgott védhetetlen gólt, és lecserélése után hosszú percekig állt a játék, hiszen a stadionba kilátogató szurkolók állva tapsolták ikonjukat, bőven hullottak a könnyek és a sálak a pálya melletti fűre. Természetesen a Pinturicchio becenevű játékos szemei sem maradtak szárazon, ám sajnálatos, hogy a legnagyobb legenda ennek ellenére sem kaphatta meg az őt megillető búcsút, és hogy egyáltalán távoznia kellett szeretett csapatától. Ezek után még megfordult még Ausztráliában a Syney FC-nél, és Indiában a Delhi Dynamos csapatában, de ezek már csak egy kivételes pályafutás hattyúdalai voltak. Ausztráliában még 48 találkozón rúgott 24 gólt és adott 6 gólpasszt, Delhiben viszont már csak 10 meccs és 1-1 találat, illetve assziszt jutott neki. Érdekesség, hogy mielőtt az ausztrál kalandba vágott volna, nagyon komolyan felmerült annak az esélye, hogy az akkor éppen az olasz vonalat erősítő Budapest Honvéd igazolja le őt.  Válogatott szinten 91 meccs és 27 gól a mérlege, talán legszebb gólját az Azzurri mezében a 2006-os németországi világbajnokság elődöntőjében a házigazda ellen érte el, amikor a hosszabbítás utolsó percében csavarta a labdát Jens Lehmann kapujába, romba döntve a németek döntős álmait.

Megszerzésére annak idején még a Milan volt esélyes, de Silvio Berlusconi soknak ítélte a Padova által kért árat, így megnyílt az út a Torinóba szerződés előtt. Egyébként még a padovai évek előtt felmerült, hogy a városi rivális Bikák játékosa lesz, de szülei túl távolinak ítélték a várost az otthonuktól, így lett végül a másodosztályú egyesület labdarúgója, de mivel nem számítottak rá rendszeresen, így egy év múlva kis híján feladta álmait, és csak kivételes akaratereje segítette át a nehéz időszakon. A Serie A-s bemutatkozása így is váratott magára, hiszen akkoriban a Roberto Baggio, Ravanelli, Vialli csatársorból kellett volna kiszorítania valakit a kezdőcsapatba kerüléshez, így kezdetben a Cuccureddu által dirigált tartalék csapatban játszott, és várta a Trapattoni által felkínált lehetőséget. Ez 1993 szeptemberében, egy Foggia elleni meccsen jött el, majd a következő fordulóban a Reggina ellen első gólját is megszerezte. Baggio kisebb sérülésének folyományaként 11-szer kapott szerepet az idényben, és 5 gólt szerzett, ennek ellenére a Trap helyére érkező Marcello Lippi nem vele képzelte el a jövőt, így kis híján a Parma játékosa lett, de ők végül Dino Baggio leigazolása mellett döntöttek.  Az igazi áttörést így egy Fiorentina elleni győztes gól hozta meg számára, amikor is 2:2-es állásnál, a lefújás előtt pár perccel, akrobatikus mozdulattal juttatta a játékszert Toldo kapujába.

A Bajnokok Ligája győztes csapat menetelésében oroszlánrészt vállalt góljaival, tette mindezt a Baggiótól örökölt 10-es mezben. Az Interkontinentális Kupa döntőjében a 81. percben döntötte el a River Plate elleni döntőt, egy évvel később az UEFA-szuperkupa-döntő két meccsén két gólt rúgott, a végül kilenc találatig jutó gárda színeiben, így 23 évesen a világ legjobbjai között emlegették. Az 1997/98-as szezonban minden sorozatot figyelembe véve 32 gólt ért el, ebből 21-et a bajnokságban, de a nagy gólzápor közepette először a Borussia Dortmund, majd a Real Madrid is elhappolta orra elől a BL-címet. A bajnoki cím ugyan meglett az Interrel szemben, de a 27 gólos Oliver Bierhoff a gólkirályi címet elhódította. Ezt követően kiderült, hogy az igazi pokoljárást nem az elszalasztott címek jelentik, hanem egy 1998. november 8-i, Udinese elleni sérülés. A születésnapja előestéjén, egy teljesen ártalmatlan szituációban, a mérkőzés utolsó perceiben, az ellenfél védője olyan szerencsétlenül blokkolta a lövését, hogy Alex rongybabaként hullott a földre, rögtön jelezve, hogy óriási a baj. Elszakadt a térdében az első keresztszalagja, a külső oldalszalag és a térdhajlító izom. A fájdalom felfoghatatlan volt, a felépülés pedig szinte esélytelen. A csupaszív cselkirály innen kezdve sokkal óvatosabban ment bele a párharcokba, és jó ideig csak pontrúgásból tudott betalálni.

2001-ben elveszítette édesapját is, de sportemberi nagyságát mutatja, hogy nem hagyta ki a soron következő bajnokit, sőt be is talált a Bari ellen. Gyönyörű, ráadásul győztes találat volt, mely nem akármilyen érzelmeket szakított fel benne. Talán ezt az epizódot tekinthetjük az igazi visszatérésének. Egészen a 2003-as elveszített BL döntőig a régi Alexet csodálhattuk, de az edzőváltás után, Fabio Capello nem őt favorizálta, hanem az új sztárt, a fiatal Zlatan Ibrahimović-ot. Ennek ellenére, a következő két idényben kevesebb meccset játszva is több gólt rúgott, mint a svéd. A másodosztályban, szintén a Bari ellen érte el az 500. pályára lépését, ezzel ő lett a harmadik játékos a klub történetében (Boniperti és Bettega után), aki elérte ezt a számot. Ezen a ponton következett be a vezetőség részéről az első érthetetlen döntés, mivel a hűséges játékosoknak örök szerződést ígértek, de a többiekkel ellentétben a kapitány kontraktusát nem hosszabbították meg, pedig ő csak két év hosszabbítást kért, de csak 1+1 esztendőt ajánlottak fel neki. Ebben a kialakult helyzetben előfordult, hogy 15 perc után lecserélte Ranieri mester, kihagyott tizenegyest, égbe rugdosott szabadrúgásokat, és elrontott cseleket, és ez bizony a koncentráció hiánynak volt köszönhető. Ennek hatására a vezetőség kötélnek állt, meghosszabbították a kontraktust, ő pedig újra szárnyalni kezdett.

Ebben az időszakban megdöntötte Scirea klubcsúcsát, ő lett a csapat legtöbbször pályára lépő játékosa, és az évad végén 21 góllal a mesterlövészek díját is a magasba emelhette, amivel beállította a nagy előd Paolo Rossi rekordját, mivel egymást követő két évben előbb a másod, majd az első osztályban is a csúcsra ért. Aztán a Bajnokok Ligájában a durván meggyengült Juventus nyerni tudott a Bernabéuban, mindkét gólt Del Piero érte el, és ekkor olyan dolog történt, ami nem megszokott a világ futballjában, a Blancók közönsége felállva tapsolta meg az ellenfél játékosát. Ebben a pillanatban még senki sem sejthette, hogy ennek tükörképeként, egyszer egy Cristiano Ronaldo nevű Real Madrid-játékossal is ez fog történni az Allianz Stadiumban. 

Ezek után jött el az a bizonyos szezon, és az Atalanta elleni mérkőzés, amikor akármilyen fájó, de el kellett jönnie a búcsú pillanatának, amikor is az olasz rekordbajnok, rekordhalmozó játékosa, és valaha volt legnagyobb sztárja levonult a pályáról, és soha véget nem érő tapsvihar közepette kivonult a Juventus életéből. Csak remélni tudjuk, hogy nem örökre, hiszen a csapat és a játékos neve örökre összeforrott a drukkerek szívében.